Amikor 2008. december 1-én a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának közgyűlése elé terjesztettem indítványomat a teremtés hetének bevezetéséről, nem sejthettem, hogy 12 évvel később mennyire fájdalmasan aktuális lesz beteg világunk gyógyulásának, gyógyításának mindannyiunkat érintő ügye.
Az akkor elfogadott javaslat nyomán a nemzetközi példát követve hazánkban is meghirdetésre kerül a teremtés hete, a teremtés ünnepe szeptember utolsó és október első vasárnapja között. Ennek célja, hogy ökumenikus összefogással hívjuk fel a figyelmet a teremtett világ megőrzése iránti közös felelősségünkre, küldetésünkre. Erre szóló mandátumunkat magától a kozmosz alkotójától kaptuk még az Édenkertben, hogy őrizzük és műveljük az általa teremtett világot.
2009 óta évente megjelenik nyomtatott és elektronikus formában az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport plakátja és tematikus füzete, amely segíthet a legkülönbözőbb közösségeknek, gyülekezeteknek, iskoláknak tartalmasan és kreatívan megtartani a teremtés hetét.
Az idei cím, első hallásra, talán kissé furcsán hangzik: „Teremtő bizonytalanság”. Az igei mottó pedig Pál apostol hitvallása: „A remény nem csal meg” (Rm 5, 5). Úgy vélem, ez a témaválasztás telitalálat, hiszen mi sem jellemez jobban minket a kritikus járványhelyzetben, mint a szorongató bizonytalanság és ugyanakkor az őszinte vágyakozás igazi reménységre. Nem könnyű ugyanis három évtizeddel a rendszerváltás, az áhított szabadság visszanyerése után szembesülnünk a zord ténnyel: akadnak olyan helyzetek, és a mostani is ilyen, amikor már-már bálványozott személyes szabadságunkat fel kell áldozni a biztonságunkért.
Nobilis Mario katolikus pap és ökoteológus a munkafüzet előszavában hangsúlyozza: „A szabadság kényes ajándék: állandó párbeszédet igényel, és így bizonytalansági faktort jelent… Semmit nem lehet örökre bebiztosítani: mindent újra el kell dönteni. Meg kell vallanunk: a földi életben tulajdonképpen nem létezik igazi biztonság. Bizalom létezik, és ha biztonságot szeretnénk, akkor bizalmunkat abba kell vetnünk, Aki maga az egyedüli bizonyosság…”
Az általunk megsebzett teremtett világban, a mögött, a fölött, meg kell találnunk a gyógyulás és gyógyítás lehetőséget felkínáló Urat. Ő lehet élő és éltető reménységünk egyetlen forrása. Ez a felfedezés vezet el odáig, hogy végre meghalljuk „a szegények és a föld kiáltását”, ahogy Ferenc pápa fogalmaz teremtésvédelmi enciklikájában.
Mindez nem szűkülhet kampányszerű akcióvá. A teremtés hete csupán ébresztő jel akar lenni, amit évente 51 olyan további hét kell, hogy kövessen, amely során felelős teremtménytársként próbáljuk begyógyítani a föld sebeit. Hogy ne legyen többé igaz Vörösmarty Mihálynak már 1846-ban papírra vetett keserű diagnózisa: „Az ember fáj a földnek… Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!”
De van remény! – hirdeti a teremtéshetének aktuális igei mottója. Az embernek és a teremtett világnak egyaránt gyógyulást hozó folyamat lehetőségéről Nobilis Mario így ír: „A megpróbáltatásból a reményen át az Istennel megélt egységbe vezető dinamika felfedezése arra is ráébreszt bennünket, hogy a teremtésért viselt felelősség is dinamikus és folyamatszerű… Ebben a folyamatban el kell fogadnunk, hogy valami (minden?) változhat, hogy valami (minden?) az eredeti Tervnek jobban megfelelővé változzon… Az egyetlen út, mely nem csal meg, mely reményt nyújt, hogy az emberiségnek mind teljesebb közösségben kell élnie Istennel és egymással, hogy mind jobban megértse és megvalósítsa teremtett társ-teremtői hivatását…”
Végül szólaljon meg újra Pál apostol vallomása: „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Rm 8, 19). Ez a reménység nekünk és rólunk is szól, minket is mozgósíthat a jóra. Mert hisszük, hogy ez „a remény nem csal meg”!