„Győzni kell!” – hangzik el többször is a Puskás-musicalben a slágergyanús dallamra írt egyik kulcsmondat, és szó se róla, van abban valami lelkesítő, amikor több ezer szurkoló ajkáról harsan fel efféle buzdítás. Demokráciában talán nem gond, ha a politikai hatalmat gyakorlók is osztoznak a győzelmi vágyakban, az aranycsapat tündöklése és bukása azonban pártállami évekre esett. És e diktatúra – anno – azért is részesítette „kitüntetett figyelemben” a nemzeti labdarúgó-válogatottat, mert úgy vélte, hogy a focipályákon aratott győzelmek dicsősége magát a rendszert is fényezi.

Hja, az ember imádó lény – homo adorans. Merthogy ilyennek teremtetett. Az Isten által teremtett ember imádatának persze kizárólag Teremtője felé kellene irányulnia. Akik azonban nem találtak rá az őket szüntelenül kereső Istenre (avagy elfordultak tőle), azok a Teremtő helyett teremtett dolgokat imádnak: holdat, napot, csillagokat, sztárokat, celebeket, bajnokokat… Vagy épp imádják azt, amire áhítoznak: a hatalmat, a sikert, a pénzt, illetve mindazt, ami ezekkel „birtokolható”. Nem kevesen pedig egyenesen önimádók. Nemcsak a Bibliából tudhatjuk tehát, hogy az imádat (enyhébb kifejezéssel élve: a rajongás) az emberben – úgymond – genetikailag kódolt.

Ne mossunk össze dolgokat – vethetné közbe valaki –, vannak azért itt fokozatok is: példaképekre például kifejezetten szüksége van az embernek élete minden korszakában. Rajongani Puskásért vagy az aranycsapatért azért talán mégsem bálványimádás?! Nos, amíg a rajongás nem jelent „istenítést”, addig a lelkesedés – jó ügyekért, jó ügyeket képviselőkért – kétségkívül elfogadható, sőt kívánatos érzelmi megnyilvánulás.

E sorokat például a Puskás – A musical című előadás iránti lelkesedés íratja. Igaz, lelkesedésem egyik alapvető oka éppen az, hogy Szente Vajk és közvetlen alkotótársai – Juhász Levente zeneszerző, Galambos Attila szövegíró, Túri Lajos Péter koreográfus – a nyilvánvaló kísértés ellenére sem törekedtek „mennyei magasságokig” bálványozni a címszereplőt és „aranyborjúcsordát” faragni minden idők legjobb magyar labdarúgó-válogatottjából, az 1950. május 14. – 1954. július 4. között veretlen aranycsapatból.

A terjedelmi korlátok miatt – no meg bízva abban, hogy előbb-utóbb másoknak is alkalmuk nyílhat megtekinteni a produkciót – adós kell hogy maradjak e nagyon magyar musical erényeinek részletezésével. A kitűnő arányérzéket azonban mindenképp meg kell említenem. Mert az előadás elsődlegesen ugyan az 1950–1956 között futballtörténelmet írt nemzeti tizenegynek, illetőleg az aranycsapatot szövetségi kapitányként irányító Puskás Ferencnek állít méltó emléket, ám nem csupán keblünket duzzasztja a focipályákon aratott sikersorozat felidézésével, de legalább ennyire torkunkat is szorongatja a Rákosi-korszak mechanizmusának érzékeltetésével.

Negyedóra múltán már sejti a néző, hogy az alkotók nem fogják kicselezni a valódi drámát: ezt a csapatot nem a focipályán, hanem a partvonalon kívül verték szét. Ez a „sejtelem” viszont a második felvonás végéig kérdésessé teszi, hogy lelkesülten vagy lehangoltan hagyjuk-e majd el a nézőteret.

Vagy kilencven percet izgulhattunk úgy végig, hogy közben a Veréb Tamás alakította Puskás Öcsin kívül is megismerkedhettünk karakteres szereplőkkel, hallgathattunk kiválóan komponált zenét, csodálhattunk fergeteges táncokkal fűszerezett látványos koreográfiát… Az előadás legfőbb bravúrja, hogy a szomorú igazságok csorbítása nélkül tudta eltölteni a nézőit jó értelemben vett hazafias büszkeséggel. Végtére a hogyishívják diktátorok dicsőségét hirdetni hivatott stadion helyén tavaly átadott létesítmény neve: Puskás Aréna.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2020. szeptember 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.