– Miért éppen a vándorlást választotta új kötetének témájául?

– Gyerekkorom óta szeretek túrázni. A természetben járni afféle második istentisztelet-élménnyel ér fel. Négy éve egy ökumenikus nyári zarándoklat vándora is lehetek, ami meghatározó spirituális megtapasztalásom. Az útközben létben a közösségélmény és az Istenben való elrejtőzés élhető át. Végigtekintve az életemet, vándorút eredménye, hogy lelkészként a teológián az Ószövetség tudományával foglalkozhatok. A kötet írásakor, 2015-ben kezdődött a hazánkat is elérő menekültválság. Többször voltam akkoriban a Keleti pályaudvaron az egyetem hallgatóival. Tanúja voltam, s máig nem feledem, ahogy tízezrek indultak el gyalog Bécs felé. Sok összeadódó élmény eredménye hát, hogy Izráel népének és a velük lévő Istennek a vándorlásáról írtam.

– Isten időzítése, hogy a globális útonlét révén elterjedt vírus az egész világot hónapokra bezárta… 

– Érdekes és félelmetes, hogy néhány hét alatt megváltozott a világ. Minden relatívvá, nem-tervezhetővé vált. A bezártság egyszerre hozott passzivitást, de hozta a nomád lét tapasztalatát is: amikor elindulunk, nem tudjuk, holnap mi vár ránk. Ennek félelmetessége is ott van az ószövetségi teológiai reflexióban, amiről a kötetben szóltam. Nem biztosíthatjuk be a közeli jövőnket sem. Ezzel együtt létezni: ez a nagykorú hit útja. Mindent rábízni az Úristenre.

– A könyv a külső és a belső utak krónikája. Sokunk számára volt lecke ebben az évben, hogy belső útra induljunk.

– Isten pedagógia módszere, hogy külső utak után belső történések felé indít el, s ebből senki sem marad ki 2020-ban. Ebben nagyon együtt mozgunk. Akikkel a karanténidőszak alatt beszélgettem, mindannyian abban erősítettek meg, hogy nagyon nagy utat jártak be lelkileg, önismeretben. Ennek nagy haszna lehet: a hálás élet felé lendíthet minket.

– Nomád teológia – szokatlan kifejezés. Mit jelent pontosan?

– A görög eredetű nomád szó nem szerepel az Ószövetségben, e létformát a pásztor szóval jelölik, illetve körülírják: „Bolyongó arámi volt az ősöm.” Életformát, megélhetést, emberi attitűdöt is jelent; nagyon komplex fogalom. Izráel emlékezetében ott van a pásztorlét öröksége. Minden jelentős ószövetségi személyiség biográfiájában is ott találjuk: Mózesnél, Dávidnál, Jákóbnál. Vagyis ez jelzi, hogy mindannyiuknak belső útjuk van ehhez az életformához. A népről, vezetőiről és Istenről szól a nomád teológiai reflexió.

– Izráel népe évszázadokon át úton volt. Áldás, átok, sors, Isten jele ez rajtuk, amelyet generációról generációra adtak tovább, a nyugalmi időszakokban is?

– Számukra ez volt a normális tapasztalat. A bibliai Izráel két nagy birodalom szorításában élte a mindennapjait évezredeken keresztül. Nyugalmas időszak szinte nem adatott számukra. Mindig menni kellett tovább. Egy izgalmas, kreatív szellemi vándorlást is megfigyelhetünk a bibliai hagyományok hátterében, így az ókori bölcsességteológiai gondolkodást vagy a prófétai etika alapképleteit. Az értékek a környező népek kultúrájában, vallási világában is mozogtak. Az istenképek is átadódtak, teológiák párbeszéde zajlott. Átok is a vándorlás? Igen, mert hiányozhat a stabilitás, az otthon. Ezt tudja a bibliai Izráel is: érdekes szimbolikus koncepció, hogy a héber biblia első betűje, a bét a börésít [ház] szó kezdőbetűje. Ez a kiindulási pont, de nem maradhatunk egy életen át bezárva. Ki kell lépni, mint a mesékben, hogy valami transzformáció, változás megtörténjen. A bibliai Izráel is így indul el a házból. A héber bibliai kánon utolsó könyve, a Krónikák második könyve pedig Círus király rendeletével végződik: mindenki menjen fel Jeruzsálembe – vagyis menjen haza. A kánoni koncepció: „háztól házig” tart az út – valahol van egy megérkezés. Erre rímel az Újszövetség is a tékozló fiúval és a Jelenések könyvével, ami a nagy hazavárás, otthonra találás metaforája az új éggel, új földdel.

– Izráelt minden más néptől megkülönbözteti, hogy a teremtő Isten ment velük az úton. A nép hogyan vitte őt magával?

– Ez a legizgalmasabb része a nomád teológiának. Isten visz, hordoz minket – s megengedi, hogy mi is magunkkal vigyük őt. Ez óriási nagyvonalúság részéről! Mintegy „belealázza” magát Izráel népének történeteibe, a róla szóló narratívákban egy lesz a szereplők közül. Megengedi a szentírónak, hogy a történeteiben rendelkezzen vele. A vándorlét tapasztalatainak, mintázatainak vizsgálatára a legjobb módszer tehát, ha a narratív teológia kérdésfelvetéseivel foglalkozunk. Isten elbeszélhetővé válik; elvihetjük magunkkal a történeteinkben. Ahogy a frigyládát cipelték magukkal, valójában Istent vitték az úton. Isten a maga mobilitását így adta tudtára a népének: „belebújt” ebbe a ládába. Persze képletesen, mégis kézzelfoghatóvá és megtapasztalhatóvá vált a jelenléte. A szent sátor is ugyanennek a mintázatnak az eleme lesz.

– A narratív teológia az Ószövetség szíve közepe – írja könyvében. Mi a tanulnivalónk ebből nekünk, mai olvasóknak?

– Amikor a hitünkről bizonyságot teszünk, elmeséljük a történetünket Istennel. Avagy hagyjuk, hogy Isten mesélje el a történetét velünk. A keresztény embereknek ezt újra meg kell tanulniuk – s ebben az Ószövetség nagy tanítónk lehet –: hogy a hitünket mint egy nagy narratívát lássuk. Úgy, ahogy elindultunk keresztségünktől kezdve egészen földi életünk végéig és azon is túl. Ha így szemléljük, hogy ez folyamatos útonlét, akkor egyrészt alázatosabbak leszünk, hiszen felismerjük s jobban belekalkuláljuk: a történetvezetés nem a mi kezünkben van. De az út áldását is érezzük: a csodák útközben történnek velünk. Azok az élmények és lehetőségek, amelyek emberré formálnak. Ezeknek az utaknak a bibliai metaforái az Ószövetségben, az Exodusban – Mózes második könyvében – rejlenek.

– Isten vezet – de utunk nem egy autósztráda egyenes vonalán halad. Néha letérünk, máskor eltévedünk, vargabetűket írunk le, körbe-körbe menetelünk.

– Az Ószövetséget tanulmányozva azt ismertem fel: nem a célba érkezés a lényeg. Az út izgalmáért kell belemennünk kanyarokba, kacskaringókba is. Isten nem a sugárutak istene! Nem azt akarja, hogy amilyen gyorsan csak lehet, végigszáguldjunk az életünkön. Eltévedéseink által esélyt ad, hogy megtanuljuk a vele való lét legszebb, legmélyebb formáját: a ráhagyatkozást. Az Ószövetség akkora nagy hagyomány, hogy itt „mindenre van idő”, vargabetűkre, visszafordulásokra is. A nagy megbocsátások, visszatérések, egymásra találások krónikája az Ótestamentum. Ezek nagy, katartikus élmények.
Az Ószövetség Isten kegyelmének története is, vándorló népe sokszor azt teszi, amit rossznak lát az Úr, elfordul, bálványimádó lesz, s büntetést kap. De a leghatalmasabb tapasztalás mindig a megbocsátó Isten jelenvalósága. 
Ez a szülői attitűd. Haragszik, de annyira sohasem, hogy ne kezdené újra a történetet a népével. Ne merev, statikus képletben gondolkozzunk! Izrael megismeri ugyan Isten lángoló haragját, de ez valójában a tettei következményét elszenvedő közösségnek a tapasztalata Istenről. Az Ő igazságossága és irgalmassága nem egymást kizáró attribútumok, hanem együtt mozognak az Ószövetségben. Talán ettől lesz olyan izgalmas és sűrű ez a tanuságtétel. 

–  Könyvében elemez ószövetségi történeteket, nagy vándorok bőséggel szerepelnek ugyanis a Szentírás lapjain. Nézzünk egy példát!

– Mózes kiváló példa erre. Az ő élete úgy kezdődik, hogy születése után meg kellene halnia, Története szimbolikusan egész Izrael történetét megjeleníti. Mózes második könyvének első néhány fejezete, a nagy nyitány végtelenül izgalmas. Megmenekül a fáraó pusztító rendelkezése alól, pártfogásba veszik nők, és felnevelkedve megérlelődik, késszé válik arra, hogy egy népet vezessen az úton. Ha személyesen nem élte volna át az úton lét, a vándorlét valóságát, sőt, ha már gyermekként nem tapasztalja meg a megszabadulás élményét, nem lehetett volna olyan nagy formátumú vezetője lenni Izrael népének. Izgalmas és kijózanító paradigma ez az Ószövetségben: minden ember először a maga történetében tapasztalja meg, hogy Isten hogyan vezeti őt. Majd ez érleli meg bennünk, hogy Isten másokat ránk bízzon, és elinduljunk egy szolgáló szeretet útján. Mózesben az is nagyszerű, hogy emberi arca nagyon mélyen ott van előttünk a bibliai szövegekben. Tépelődő, reménykedő, ugyanakkor elbizonytalanodó embert ismerünk meg személyében. Azt az emberit hozza elő – akik mi magunk vagyunk. A szabadulás és a vándorlás „projektjének” sikerre vitelében Mózesnek nem csak kilométerekben és hegymenetben (a Sínai hegyre kellett felmennie s közbenjárnia a népéért, Istennel beszélni) tette meg az utat, hanem nagy, belső utat is végig kellett járnia. Számomra, lelkészként és teológiai tanárként is nagyon megragadó minta. 

–  Volt-e olyan felismerése a munka során, ami a könyv írása során fénylett fel?

– Az Ószövetség hihetetlen metaforikus világa nagy rácsodálkozásom volt. Erről mindig is tudtam, de minél inkább és minél elmélyültebben foglalkoztam a szövegekkel, annál inkább kiviláglott. Szinte sokkoló élmény volt, a szó pozitív értelmében természetesen. Egy élő metafora-gyűjtemény az egész Ószövetség. Nagyon nagy reveláció volt az is, hogy a történetek önmagukba vissza tudnak térni! Egy-egy helyszín, egy-egy mozzanat, akár Ábrahám történetében az oltárok, amelyeket felépít és az Úristennek áldoz, vagy Jákobnál szintén – mindezek jelzik az életük egyes szakaszait. A szentírók finoman elhelyezik a nagy történetekben ezeket a kicsi pontokat, ahova vissza lehet térni, ahol mindig egy nagybetűs Találkozás történik Istennel, s ahonnan azután tovább lehet indulni. Indulások és megérkezések – nagy keretekbe ölelődik be egy-egy útszakasz, fix, kijelölt pontjai pedig útjelző táblák. Az Ószövetséget ekképpen egy nagy térképnek is tekinthetjük. Ha elindulunk, utunk során előbb-utóbb „belebotlunk” ezekbe az útjelzőkbe, amelyek segítenek minket nem elcsüggedni, hanem végig járnia, ami ránk bízatott. 

– Az Ószövetség a vándorok kézi - és útikönyve is lehetne – írja kötetében. Ez új, izgalmas perspektíva. Milyen a jó vándor a Biblia szerint?

– A vándorok nagyon ökologikus szemléletűek. Nem visznek sok mindent az útra, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Mi szükséges? A ráhagyatkozás, a bizalom mankója, amire támaszkodhatunk. A derű és a kíváncsiság is szükséges, de aki elindul, az minden bizonnyal birtokában van ezeknek az erényeknek. Kell egyfajta bátorság, amivel elindulunk. S ha menet közben eltévedünk, nem kell pánikba esni. Mindig lesznek útitársak, akik segíteni fognak, akiknél lesz egy használható térkép. Soha nem egyénenként vándorolunk, ez mindig közösségi történés, még akkor is, ha vannak szakaszok, amelyeket egyedül teszünk meg. Paul Tillich teológus használja a létbátorság kifejezést. Hihetünk abban, hogy az utunk beletorkollik majd egy nagy találkozásba: Isten országának valóságába. Ezt a célt nem kell már út közben magunk előtt szuggerálni: megengedhetjük annak az átélését, hogy „még nem vagyunk ott”. Ebben a „még nem, de már igen” tapasztalatban jó benne lenni: ebben rejlik a vándorok nagy bölcsessége. 

Az erederi cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2020. október 11-én. Honlapunkon a cikk bővített változata olvasható.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.