Így telt el sok-sok év. Aztán férjhez mentem, megszülettek a gyerekeink. Az ő szép szőke hajukhoz elővettem a színeket, rajtuk minden tetszett nekem. Bátran használtam sárgát, rózsaszínt és pirosat is, annyira jó volt gyönyörködni bennük. Telt-múlt az idő, ők megnőttek, fölöttem eljártak az évek. Aztán pár éve, közel az ötvenhez valami megbolydult a pirosfelfogásomban. Hordani kezdtem, pedig ezt sose hittem volna magamról.

Egy kislánnyal kezdődött. Mint egy kis riadt veréb, olyan volt, ahogy a folyosón gubbasztott a sarokban, a függöny mögött. A haja igénytelenül csáléra nyírva, a táskája szakadt, a ruhája lóg róla, mintha egyáltalán nem számítana senkinek, hogy jó-e neki, vagy sem. Óvatosan közelítettem meg. Beszédbe elegyedtünk, aztán a találkozásaink során sok mindent megtudtam róla. Emi – nevezzük most így – két idősebb testvérével együtt a szülei válása után került az egyik olyan faluba, ahol tanítok. Nem kellettek se apának, se anyának, se a nagyszülőknek, és az a rokon, aki végül befogadta őket, nem örült nekik, csak becsületből mondott igent rájuk.

Ahogy összebarátkoztunk, több dolgot is elmesélt magukról. Például hogy a nagy házban ők egy közös szobában húzzák meg magukat hárman a testvéreivel. Ott van a nyolcadikos bátyja, aki sokat kiabál, rugdossa az ajtót, meg veri a szekrény oldalát. Néha még ő is fél tőle. És ott van a hatodikos nővére, aki titokban tűvel szurkálja a kezét, és hánytatja magát, hogy ne legyen túlsúlyos. Pedig nem is az. Mitől lenne? Enni az iskolában kapnak, otthon csak hétvégeken. Régebben elfogadtak a szomszédtól almát, szilvát, körtét, de megtiltották nekik.

Eminek nagyon hiányoztak a szülei. Úgy emlékezett, jó volt, míg velük voltak, bár az anyukája sokat kiabált, és apa sokszor jött haza részegen, de „ott még voltak színek”. Ezt először nem értettem, mégsem mertem belekérdezni, mert csak dőlt belőle a szó. Például hogy jó lenne egy cipő. Amit most hord, az egy öreg nénié volt, aki nemrég halt meg. A mérete elvileg jó, de nagyon furcsa érzés benne lenni. Néztem, megrázóan nénis az a cipő, csakugyan nem valami szívderítő.

Meg ott van az úszás – mesélt tovább Emi. Oda fürdőruha kellene, olyan csillogós anyagból, mint a mesékben a delfinek bőre. De a gondozójuk nem ad ki erre pénzt. Azt kérte az iskolától, hogy a negyedikes gyerek hadd legyen meztelenül a vízben, hisz fürdőruhát venni fölösleges kiadás: azért a tizenöt alkalomért, ami kötelező, nem költene rá. A tanára felajánlotta, hogy hoz a kislány számára olyat, amit kinőtt náluk valaki, de nem fogadták el. Emi tehát nem úszik a többiekkel, csak ott van az órán az uszodában, és nézi az osztálytársai vidám lubickolását. Arról álmodozik, hogy ha nagyobb lesz, majd kipróbálja a strandolást.

A testvérei kinőtt ruháit kapja meg, csak egy kicsit kellemetlen ez is, mert az ő testalkata nem egyezik az övékével. Van, ami túl hosszú, például a nadrágok szára. Van, ami bő rá, vagy éppen rövid az ujja. Amit tud, azt megvarrja magának, amit nem, azzal kicsit küszködik. A táskát például nem tudta helyrehozni, beletört a tű. Ki is kapott érte.

Az iskolában van közös színes ceruza, azzal nagyon szeret rajzolni, de otthon nem lehet, mert csak szétszórnák, és rendetlenséget csinálnának. Az egyik tankönyvhöz szókártyákat is kaptak, ezekkel szívesen játszottak a lánytestvérével, de Emi elnevette magát, és a befogadójukat zavarta a zaj, így elvette tőlük a játékot.

– Az hiányzik, hogy nincsenek színek – ismételte meg.

A tankönyveit is szívesen nézegette, de otthon már nem kaphatja meg őket, nehogy összegyűrődjenek. Más könyv meg náluk nincs, ami gyereknek való lenne.

Emi nem csak nekem tűnt fel, a tanárok közül többen is próbáltunk segíteni neki. Csomagot készítettünk, elvittük. Nem fogadták el. Csak beakasztottuk a kerítésen; nem kaphatták meg a gyerekek, kitették a kuka tetejére. Ami játék vagy színes ceruza hozzájuk került, az nyomtalanul tűnt el. Emi életében nem lehettek színek.

– Ne szokja meg a fölösleges luxust, mert aztán csak annál jobban hiányzik majd neki, ha nem lesz – mondta a gondozójuk.

Érveltünk, tanakodtunk, segítséget kértünk. Semmi eredménye nem lett. A gyerekek körülményei nem hagynak kívánnivalót maguk után. Munkára vannak nevelve, ami a későbbi boldogulásuk szempontjából fontos. Mindenből elég darab van nekik. A gyámügy emberei széttárták a karjukat, és elismerően bólintottak. A többihez semmi közünk, beleszólásunk meg főleg nincs.

Több hónap kellett, míg kifogytunk az ötletekből. Egy darabig még téma volt, néha felparázslik a tanáriban a vita, hogy ki mit gondol erről, de a legtöbben már feladtuk.

A tehetetlenség mardosott. Az iskolában mindig megöleltem azokat a gyerekeket, akik odajöttek, mert szükségük van rá. Ez maradt meg Eminek, és persze a beszélgetések. Hittan után időnként még állt az áldás után az ajtóban; ha nem mondott is semmit, mondtam neki, hogy imádkozom érte. Esetleg megkínáltam valami finomsággal is. De egy nap megkérdezte, hogy szeretem-e. Talán túl gyorsan is vágtam rá, hogy „igen”. Kis keserű fintorral felelt, hogy apa és anya is ezt mondták, mégsem látta őket vagy fél éve. Tudtam, hogy neki már kevés a szó. Bizonyíték kellene. De mi?

– Eszedbe jutok néha? – kérdezte.

– A piros postaládánál, ami a házatok előtt áll, mindennap eszembe jutsz reggel és délben, amikor arra járok. Ezek a te pillanataid azonkívül, amikor a hittanosok között imádkozom érted is.

– Mindennap gondolsz rám? – kérdezte, ami most azt jelentette: mindennap szeretsz?

És akkor hirtelen ötlettől vezérelve ígértem meg neki:

– Amikor gondolok rád, és szeretlek, akkor lesz rajtam valami piros színű. Ez lesz a mi titkos jelünk, jó?

Elnevette magát. Kicsit vállat is vont, hiszi a piszi. De azóta, nos, azóta – mindig van rajtam valami piros.

Az idei tanévben csak korlátozottan működik az ölelés. Kevésbé tudunk meghitten beszélgetni a távolságtartás miatt, de a jelünk működik. Emi, amikor meglát, belepirul az örömbe, és mosolyog. Ragyog a kék szeme, megmelengeti a szívemet.

Egy idősödő nő talán kicsit furcsa lehet pirosban. De most valamiben biztos vagyok, és bátor is, hogy legalább így kiálljak mellette. Akarom, hogy észrevegye, akinek szántam. A piros most azt jelenti: fontos vagy. És ha egy ember kitart melletted, akkor már van remény, hogy Isten igenis jó, és szeret téged, bárhonnan jöttél, bármi vesz körül. Úgyhogy piros, piros! Ezt megteszem érte naponta. És úgy látom, egy kis szín – legalább az arcán – már kezd is megjelenni tőle. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2020. október 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.