Persze 2020-ban mindannyian be tudunk számolni arról, mit is jelentett tavasszal az a kényszerszünet, amelyre egyénileg, de egyházként, gyülekezetként is rászoríttattunk. Akkor azt reméltük, hamar vége lesz. Nem gondoltuk, hogy a reformáció ünnepén azt a kérdést kell feszegetnünk, hogy kényszerreformációt vagy reformációkényszert élünk-e meg.

Rákényszerültünk egyfajta lassításra. Korábbi életünkben olykor olyan gyorsan követték egymást az események, hogy esélyünk sem volt feldolgozni az egyik alkalmon ébredt gondolatokat, érzéseket, amikor már beestünk a következőre, majd az azt követőre. Ilyenkor már egy hét elteltével olyan távolinak tűnt egy-egy esemény, mintha sokkal korábban történt volna.

Szinte történelmi távlatból gondolok most vissza a tavalyi reformációi ünnepre. Békéscsabán ekkor a Nagytemplomban ünnepeltünk együtt a helyi református és baptista gyülekezettel. Ekkor nyitottuk meg az Evangélikus Országos Múzeum által rendelkezésünkre bocsátott Melanchthonkiállítást. Szinte hihetetlen, hogy oly sokan együtt lehettünk bármilyen korlátozás nélkül, és a Melanchthon szülővárosából, Brettenből érkezett vendégekkel a ma már megszokottnak mondható biztonsági óvintézkedések nélkül beszélgethettünk és vacsorázhattunk együtt.

Ehhez képest idei ünnepünket beárnyékolja egyfajta kényszer. Egyházi életünket érintően kettős szorításban érzem magunkat. Egyrészt annak a belső kényszernek a szorításában, amelyet Luther is átélt a 95 tétel kitűzését megelőzően. Szól erről ő maga, elolvashatjuk az 1517. október 31-én kelt levelét, amelyet Brandenburgi Albert mainzi érseknek írt a 95 tétel kísérőleveleként. „…az összes püspököknek elsőrendű és egyetlen kötelessége, hogy a nép az evangéliumot és Krisztus szeretetét tanulja meg” – áll a levélben (modern kiadása: Luther Válogatott Művei 7. – Levelek, Luther Kiadó, Budapest, 2013, 64–66. o.). Reformátorunkat ez a belső kényszer hajtotta mindvégig, amiről nemcsak itt, hanem sok más helyen is nagyon szenvedélyesen vallott.

Másrészt járvány sújtotta helyzetünkben bennünket, mai evangélikus lelkészeket is ugyanez a belső kényszer hajt. Tudjuk, hogy nem hallgathatunk. Nem némulhat el a tiszta és igaz evangélium hirdetése. Hiába megannyi veszély és hamisság. Hiába sok oldalról érkező nyomás. Hiába egy-egy kikacsintás ebbe vagy abba az irányba. Az embereknek a tiszta evangéliumot és Krisztus példa nélküli szeretetét akarjuk tanítani, hirdetni, megmutatni. Ez pedig a legjobb kényszer, amelyet megélhetünk. Isten igéjének engedelmeskedni: ennél jobb belső kényszer nem is lehet.

Emellett azonban mintegy satuba szorítva érezzük magunkat, hiszen ha komolyan vesszük a járvány fenyegetését, akkor nem feltétlenül az eddig egysíkúan preferált személyes jelenléten alapuló alkalmakat ragadjuk meg arra, hogy ezt a belső kényszerünk diktálta küldetésünket teljesítsük. Éppen a járvány miatti fokozott elszigeteltségünk mint külső kényszer vagy éppen az önként vállalt elszigeteltség segített sokunknak, hogy keressük azokat az új utakat, más lehetőségeket, módokat, amelyekkel eljuttathatjuk az evangéliumot és Krisztus tanítását híveinkhez.

Rajtunk is múlik, hogy kényszerreformációként éljük-e meg annak nyomasztó érzését, hogy nem köszönthetjük egymást szoros kézfogással; hogy egymás szeméből próbáljuk csak kiolvasni, mit rejt a másik arca; hogy nem tudunk egymáshoz odalépni és közelről bizalmasan mondani egy-két jó szót a templomajtóban – vagy engedtünk annak a reformációkényszernek, hogy még nyitottabban lépünk ki a templom falai közül a virtuális térbe, amire korunkban igencsak szükség van. Vigyázva, hogy ez ne üres magamutogatás legyen, hanem az evangélium hirdetése. Mert kényszer ide vagy oda, csak ez a reformáció napról napra megújuló, de örökké megmaradó erőforrása.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.