Kezdő segédlelkészként és kezdő férjként hatalmas energiákkal vetettem bele magamat új, felnőtt életembe: nagyszerű gyülekezetben, nagyszerű főnök mellett igyekeztem, igyekeztünk megmutatni, hogy helyt tudunk állni az életben. Feleségem a helyi gimnáziumban volt nevelőtanár, s amíg első fiunk meg nem érkezett, rendszeresen eljött velem az istentiszteletekre.

Így értük el az első közös karácsonyt. Gyermekműsort szerveztünk, öregeket látogattunk, igyekeztünk mindenkinek, akinek tudtunk, igazi karácsonyi hangulatot, érzéseket, gondolatokat adni.

Aztán jött a szenteste. Délután otthonülő, idős gyülekezeti tagokat látogattam, aztán mentünk a fíliába istentiszteletet tartani, majd beültünk az anyagyülekezet istentiszteletére, utána elbeszélgettünk a gyülekezeti tagokkal. Ment az idő. Nagyon szép élmény volt, de már bennem volt egy érzés, hogy valami baj van…

Hogy pontosan mi, arra akkor döbbentünk rá, amikor feleségemmel hazaértünk. Este fél kilenc volt és a következő várt minket otthon: a fenyőfa összekötözve a folyosón, a díszek dobozban a szekrényben, a vacsorának való nyersen a hűtőben, az ajándékok a postai szürke csomagolópapírban vagy abban a nylonszatyorban, amiben megvettük őket. Semmi nem volt előkészítve, megcsinálva.

Rádöbbentünk, hogy miközben mindenki számára igyekeztünk karácsonyt teremteni, elfelejtettük, hogy nekünk is karácsonyunk van. Hogy nem csak postások vagyunk, akik másoknak viszik a levelet – annak a levélnek hozzánk is meg kellene érkeznie.

Aztán megszólalt a telefon, anyósom érdeklődött, hogy vagyunk, tetszettek-e az ajándékok… Muszáj volt megmondani, hogy nem tudjuk, még sehol nem tartunk. Feleségem eddig bírta lélekben, ezután fakadt sírásra. Átöleltem, nagy nehezen megvigasztaltam, majd azt javasoltam, gyorsan osszuk fel a munkát: Tünde kiment a konyhába főzni, én felállítottam és feldíszítettem a fenyőfát. Könnyű dolgom volt, kettőnknek egy kicsi fa is elég volt, karácsonyfadíszeink is alig voltak, nem volt nagy munka. Két személyre a főzés sem tartott túl sokáig.

Fél tízkor állt a fa, rajta díszek, az ágán gyertya, alatta ajándékok, az asztalon megterítve az étel – el tudtunk kezdeni ünnepelni. Mivel magunk voltunk, igazából nem volt senki, akihez igazodnunk kellett volna, végül is nem volt gond. 

De rádöbbentünk, hogy ezt többet így nem lehet: nem szabad mindenkire gondolni úgy, hogy magunkat elfelejtjük. Pál sem véletlenül mondja az efezusi gyülekezet véneinek: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra” (Apcsel 20,28). 

És arra is rájöttünk, hogy milyen jó, hogy ez most, házasságunk elején történt: tudtuk, hogy ennek soha többé nem szabad megtörténnie. Magunkkal esetleg megcsinálhatjuk ezt – bár az sem jó –, de a gyerekeinkkel soha. Mondhatni, magunk számára lehetünk idióták, de a gyerekeket nem lehet büntetni azért, mert a szülők képtelenek tovább látni önmaguknál és feladataiknál.