Van már mögötted ezer keskeny út,
már tudod, hogy melyik merre fut.
Úszik ég felé a reggeli fény
dombok felett, s a szívedig ér.
Apró topánkáin táncol a Nap,
sugara arcomra csókot ad,
ringatja fáit a hűs őszi szél,
fülembe súgva: van még miért...
Van még miért, s ne félj! Lesz még kiért...
Ezernyi bókkal jön még feléd.
Arcát még az idő nem fedte fel,
– két karjával csak téged ölel.
„Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,”
felemelem ágyamon a paplant,
s illatodban megmerítkezem.
Nappal melegénél él a remény,
fülembe lágy húrjain zenél,
s ha éppen más vidékre érkezem,
kezem fogja, el ne tévedjek.
S ha egyszer mégis leszáll az éjjel,
a Nap alszik pók-köntösében,
rám szórja ezüstjét, kedves velem.
Kéri az Időt: engedjen el!
Szobám ablakán kopog az eső,
csöppje üzen: tiéd a jövő!
Arcod élét ködébe rejtem el,
integet: menj, Isten hírivel!
Homokórában szemek peregnek,
ágy alá rejtettem fényemet:
e csöppnyi gyertya gyújtson nagy tüzet!
Jövőmről – az eső énekel...
(Az idézet Szergej Jeszenyin Borkaink közt című verséből való, Rab Zsuzsa fordításában.)