Nehéz időkben hangzott Ézsaiás próféta intése. Izráel hazatért a hetven évig tartó babiloni fogságból, ám az ország romokban hevert. Jeruzsálemet újjá kellett építeni, az elvadult földeket újra feltörni és megművelni – nyomorúságos idő volt ez. És ebben sokan hátránnyal indultak. Akiknek nem volt a fejük felett fedél, nem volt legalább egy kicsike földjük, amelyen a legszükségesebb élelmet megtermelhették volna, reménytelen helyzetben voltak. Őrájuk hívja fel a szerencsésebbek figyelmét a próféta.

Társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségek mindig is voltak. Ma is vannak. Ezért ma is hangzik a felhívás: „Oszd meg a kenyeredet az éhezővel…” A szegényekről, elesettekről, szükséget szenvedőkről való gondoskodásnak az alapvető emberi magatartáshoz kell(ene) tartoznia. Embertársunk segítése a bajban magától értődő.

Vagy mégsem? Mégsem! A bűn torzító ereje ott munkálkodik bennünk, és eltakarja szemünket, hogy ne lássuk mások ínségét, hogy csak a saját érdekeinket nézzük. Ámítja lelkiismeretünket, hogy áldozathibáztatókként mondjuk: „Ők is boldogulhatnának, ha akarnának.” Kifogásokat hozunk: „Miért éppen nekem kellene törődnöm vele?” Áthárítjuk a felelősséget: „Törődjön vele más vagy éppen a társadalom, én úgysem tudok minden rászorulón segíteni.”

De ki mondta, hogy nekem kell mindenkin segíteni? Ézsaiás prófétán keresztül Isten csak azt mondja, hogy „akit látsz”. Nem kéri, nem követeli, nem adja parancsba, hogy mindenkit segítsünk. Csak azt az egyet-kettőt, „akit látsz”. De azt igen! A gazdag és Lázár példázatában Jézus nem arról beszél, hogy a gazdagot minden szegény koldus miatt vonják majd felelősségre a mennyben, hanem arról, hogy a koldus Lázár ott ült a gazdag küszöbe előtt. A gazdag mindennap látta, és mindennap átnézett rajta. Nem kell, nem is tudjuk a világot megmenteni. Elgondolkoztató viszont a Talmudnak, a zsidóság bölcsességgyűjteményének a mondása: „Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg.”

Ma az európai keresztények számára megkerülhetetlen egy súlyos kérdés: mi legyen a minket elárasztó menekültekkel? Akik között ott vannak a beilleszkedni nem akarók, a terroristák is. Akik nem illeszkednek be, lerombolják a keresztény kultúrát, elpusztítják Európát. Szép a befogadás, a „willkommen” hozzáállás, de idealista, és több terrortámadás során kiderült már a tarthatatlansága. Vannak, akik azt mondják: „Keresztény vagyok, de hülye nem” – nincs ezeknek is igazuk?

Nehéz kérdés. Különösen, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a világ nem fekete-fehér. Ezért nem mondhatjuk általánosságban, hogy minden migráns terrorista. Mint ahogyan azt sem mondhatjuk általánosságban, hogy minden keresztény Grál-lovag. Egyszerű a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, de arra kellene megoldást találni, hogy a kettőt elválasszuk egymástól. Védelmezni kultúránkat, társadalmunkat, hitünket, józanul, határozottan, de gyűlölködés nélkül.

Oszd meg a kenyered – ehhez szív, de értelem is kell. Szív, amely látja a szükséget szenvedőt. És értelem, amely különbséget tud tenni jó és rossz között, el tudja választani a feketét a fehértől. Csak miközben – jogosan persze – ezen gondolkodunk, havi igénkkel Ézsaiás próféta a közvetlen környezetünkre irányítja figyelmünket. Azokra, akik velünk, mellettünk élnek, akik a mi tevőleges segítségünkre szorulnak. Arra a Lázárra, aki a mi küszöbünkön ül, akivel naponta találkozunk, és elmegyünk mellette.

Fontos dolog, hogy keresztényként társadalmi, politikai téren is elmondjuk Isten üzenetét. De éppen attól vagyunk Isten gyermekei, hogy a magunk privát szférájában is követjük Isten szavát. Aki ugyanis nem segíti a mellette lévő rászorulót, annak a szava nem hiteles, ha a világ nagy ínségeivel kapcsolatban emeli fel hangját.

Johan Ludvig Runeberg finn költő egyik verse sokszor jut eszembe, amikor a segítő felebaráti szeretetről van szó. A címe: Paavo gazda. Finnország északi vidékén, nehéz körülmények között tengeti életét a gazda és családja. Hol a fagy, hol a tavaszi olvadás, hol jégverés pusztítja el a vetést. Paavo felesége a kevéske lisztbe fakérget kever, hogy elegendő kenyerük legyen. „Megpróbál, de el nem hágy az Isten” – mondja mégis a gazda évről évre. Aztán egyszer minden jóra fordul. Nem volt fagy, nem volt árvíz, nem volt jégverés, aratásra vár a rozs. Akkor a feleség így szól:

„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan,

felvirradtunk boldogabb napokra,

sutba dobjuk most már a fakérget,

s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz.”

Paavo, kézen fogva asszonyát, szólt:

„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán,

éhező testvért ha cserben hagynánk:

Felerész kérget süss a kenyérbe:

elfagyott a szomszédunk vetése!”

Hitünk és szeretetünk próbája, mennyire vesszük komolyan havi igénket. Szívvel és értelemmel. Igen, vannak helyzetek, amikor nehéz helyes megoldást találni. De a felelősség alól nem bújhatunk ki.

Mert aki felebarátjával

Szerető szívvel jót tesz itt,

Mintha tenné a menny Urával,

Jézusunk arra úgy tekint.

Csak az neki igaz híve,

Kinek van irgalmas szíve.

(EÉ 447,3)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2020. december 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.