– Gimnáziumi éveit e falak között töltötte. Mit jelentett önnek diákként ez az intézmény?

– Nem messze laktam a gimnáziumtól. Amikor az általános iskolából – amely azóta már a tagintézményünk – hazafelé menet láttam az épületet, arra vágytam, hog egyszer majd én is ide járhassak. Kezdetben az épület patinája tetszett, majd egyre többet hallottam az itt folyó magas szintű képzésről. Jelentkeztem, és a hatosztályos képzésre nyertem felvételt. Eleinte túlságosan erős iskolának éreztem, de idővel leküzdöttem a kezdeti akadályokat, és mind tanulmányilag, mind a közösség szempontjából beilleszkedtem. Pedagógusszemmel tekintve némileg problémás osztály voltunk, de úgy látom, mára mindannyiunknak benőtt a feje lágya…

– Diákként mennyire volt otthonos az ön számára az iskola légköre?

– Családom révén a lutheri elvek alapján nevelkedtem, odahaza a templomba járás, a bibliaolvasás természetes volt, így az iskola evangélikus lelkisége nem hozott számomra újat. Néhány osztálytársamon láttam, hogy más környezetből érkezve szokatlan számukra a keresztény lelkiség ilyen formájú jelenléte egy oktatási intézményben. Engem az iskolának leginkább az intellektuális légköre fogott meg. Gimnazistaként is jártam a bonyhádi gyülekezetbe, az ottani ifjúságba. Lelki növekedésem tekintetében a gyülekezetben megéltek tettek rám nagyobb hatást.

– Úgy tudom, nem vezetett egyenes útja a pedagógiához. Miként választotta a tanári hivatást?

– Érettségi előtt nem voltam biztos abban, mi akarok lenni. Azt tudtam, hogy mi nem szeretnék: orvos, jogász vagy tanár. Sváb családban nevelkedve kisgyermek koromtól anyanyelvi szinten beszélek németül, olyannyira, hogy óvodában tanultam meg a magyar nyelvet. Ezért aztán a nyelvi irányon gondolkodtam, műfordító vagy szaktolmács akartam lenni. Az akkori oktatási rendszer kétszakosként adott lehetőséget a német szak felvételére, ezért választottam a német mellé az általam kedvelt történelmet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Két év múlva a pedagógiát is felvettem, arra gondolva, nem baj, ha kiegészítésként ezt is elvégzem. De még akkor sem jutott eszembe, hogy valaha is tanár legyek. Egyetemi éveim után egy multinacionális cégnél helyezkedtem el. Ott a németnyelvtudásomat jól tudtam kamatoztatni, de idővel kihasználtnak éreztem magamat, és kiléptem. Akkor fedeztem fel, hogy olyan munkát kell keresnem, amivel nem értéket rombolok, hanem értéket teremtek. Rádöbbentem, hogy az Úristen számomra a tanári hivatást jelölte ki. 2013 óta dolgozom itt, a Petőfiben, a helyemen érzem magamat. Szeretek tanítani, sőt büszkén mondom: jó dolog tanárnak lenni!

– A történelem ismerete a világban való tájékozódást, eligazodást is segíti. Mit tehet a történelemoktatás ennek érdekében?

– A történelemről való gondolkodást igyekszem a diákjaimnak megtanítani. Azt szeretném, hogy vegyenek észre összefüggéseket, amelyekből további következtetéseket tudnak majd levonni. A hetedik–nyolcadik osztályos tanulóinknál feladatomnak tekintem, hogy a gimnáziumra is felkészítsem őket. A történelem nemcsak tárgyi tudást jelent, hanem számos morális, etikai kérdést is érint. Ezért nem véletlen, hogy érettségi előtt kerül csak elő például a második világháború, a zsidóság meghurcoltatása vagy a kitelepítés. Ezeknél a témaköröknél a végzős diákoknak már fel lehet olyan kérdéseket tenni, amelyeket korábban nem, mert ezekre akkorra érnek meg. Természetesen akár az ókorról is lehet mélyebb kérdések alapján beszélni, de látni kell, hogy pedagógusként az adott korosztálynak megfelelő kérdésekkel kell segítenünk, hogy kialakuljon a diákok világképe.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2020. december 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.