Bár a washingtoni Szent Péter- és Pál székesegyház a világjárvány miatt jelenleg nem látogatható, Michael Pendry advent idején mégis megalkotta benne nagyszabású, Galambok című installációját. Egy nemzetközi tévécsatornának nyilatkozva a német művész alkotása hátteréről elárulta, hogy ez a „béke, a remény és az ellenálló képesség szimbóluma.” Az alkotással kapcsolatban a művész elmondta, hogy az előkészítésbe más embereket is bevont: „Akárhol voltunk, rávettem az ottaniakat, hogy hajtogassanak, így ezek a galambok a szó szoros értelmében a világ különböző pontjairól érkezetek ide. Különböző országokból, emberektől, és vallásokból.”

Pendry installációja korábban már több országban is bemutatásra került, így a közönség Németországban (München, Burghausen), Izraelben (Jeruszálem) és az Egyesült Királyságban (London) is láthatta. Az installáció minden esetben templomi térben került felállításra. Pendry művével azt keresi, hogy a fogyasztói társadalomban miként lehet a Szentlélek üzenetét a kortárs művészet eszközeivel közvetíteni. Az installáció nem csak több ezer origami galambból áll, hanem fényhatások is kísérik, valamint zene is tartozik hozzá. Ugyanakkor a mű megkerülhetetlen „alkotóeleme” a tér, azaz a templom, mely önmagában hirdeti a kereszténység lényegét. Az ebben felállított installáció ezt az üzenetet emeli ki és a művészet iránt érdeklődők számára közvetíti.

Álljunk meg egy kicsit a galamb szimbólumánál. Erről elsőként Jézus megkeresztelkedése juthat eszünkbe, amikor a Szentlélek galamb formájában ereszkedett a Megváltó fölé. A keresztény képzőművészetben ezért vált a galamb a Szentlélek jelévé, de az Ószövetségben is meghatározó történet kapcsolódik a galambhoz. Az özönvíz történetében csőrében tartott olajággal galamb hozta hírül az özönvíz elmúlását, így vált a kibékülés és a béke szimbólumává, valamint lett napjaink békegalambjának eredetévé.

A remény szavunk már jelentősen összetettebb. Az ószövetségi szövegek elsősorban azt a várakozást fejezik ki ami összefonódik az Úrba vetett sziklaszilárd bizalommal és ráhagyatkozással. Ez kiterjed az élet konkrét eseményeire éppúgy, mint az izraeli királyság pozitív jövőjére, vagy a betegségtől és a haláltól való megszabadulásra. Az Újszövetségben a remény szó elsősorban Isten egyetemes uralmának várására, azaz Krisztus újbóli eljövetelére irányul. Pál apostol Rómaiakhoz írt levele szerint (Róm 8,22-26) a remény olyan türelmes és alázatos várakozás, ami arra irányul amit még nem látunk. Ezzel a gondolattal találkozunk a Zsidókhoz írt levélben is: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

„Mindaz, ami az egész világon történik, reményből történik” – fogalmaz Luther Márton. Másutt pedig arra a kérdésre, hogy miért inkább az ördögben hiszünk, aki rémít bennünket, semmint Krisztusban, aki vigasztal és biztat, az alábbiakat válaszolja: „Alkalmasabbak és hajlamosabbak vagyunk a kétségbeesésre, mint a reménykedésre. Mert a remény a Szentlélektől jön, és az ő műve, a kétségbeesés pedig a mi lelkünkből jön, és a mi erőink műve és cselekedete.” Mint Luther szavai is érzékeltetik, a remény a keresztény teológiában nem csupán e földön elérhető valami jónak a sóvárgása, hanem ennél többre mutat: Krisztus újbóli eljövetelének várására, Isten megmentő igazságosságára. Azonban mindez nem olyan vágy, mely a reményt elérhetetlen távolra tenné. Erről már Paul Tillich beszél: „Az emberiség reménye itt és most van. Mindig akkor, amikor az örökkévalóság megjelenik az időben és a történelemben.”

A 20. század meghatározó teológusa prédikációjában így vall: „Van-e jogunk reménykedni abban, hogy részünk lesz az örökkévalóságban? Igen, van jogunk. Még ha minden más remények végét látjuk is, még ha a halál arcába tekintünk is. Hiszen megtapasztaljuk az örökkévalóság jelenlétét magunkban és világunkban itt és most. Megtapasztaljuk a csend pillanataiban és a kreativitás óráiban. Megtapasztaljuk lelkiismeretünk gyötrelmei közepette és a belső béke óráiban, megtapasztaljuk az erkölcsi irányítás feltétlen komolyságában és a szerelem eksztázisában. Megtapasztaljuk, amikor időtálló igazságot fedezünk fel, és amikor nagy áldozatot kell hoznunk. Megtapasztaljuk az élet szépségeiben és démoni sötétségében. Megtapasztaljuk azokban a pillanatokban, amikor azt érezzük: ez szent hely, szent dolog, szent ember, szent pillanat; meghaladja mindennapi élményeinket, többet ad és többet követel, létezésem és minden létező végső misztériumára mutat, megmutatja, hogy végességem, mulandóságom a dolgok uralmának alávetett létemnek csupán egyik oldala, és hogy az ember a végességben benne is meg fölötte is áll. Ahol ez megtapasztalják, ott van az örökkévalóság ismerete, ott van, bármily töredékesen is, a részesedés az örökkévalóságból. Ez az alapja az örök élet reménységének, ez az igazolása végső reményünknek. És ha keresztényként nagypéntekre és húsvétra nézünk, ugyanennek a tapasztalatnak, élménynek a leghatalmasabb példáira mutatunk.”

Valódi reményünk ezek alapján nem földi javakban keresendő: a reményt Isten adja a szeretete által. Erre Michael Pendry egy korábbi, szintén nagyszabású, 2016-ban a müncheni Heilig Geist templom oltárterében felállított, Első számú szív című multimédiás installációja is emlékeztet. „Az őselemek a tűz, a víz, a föld, a levegő – és a szív. Pulzál, ég, lüktet – olykor még vérzik is. A szív a szeretet és a fájdalom, így az élet és emberiség szimbóluma” – vallja munkája kapcsán az alkotó. Mi pedig tudjuk, hogy az oltárnál történő „pulzálás” a mi valódi reménységünk. Ezért mondhatjuk Pál apostollal együtt, hogy a reménység Istene töltsön be minket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővelkedjünk a reménységben a Szentlélek ereje által.