Egy új év kezdetén természetes, hogy valami jót várunk. Jobbat, mint volt, különösen most, e nehéz időszakban, amikor a koronavírus-járvány próbára tette tűrőképességünket, és elszenvedjük a következményeit.

Nyugtalanító kérdések rejtőznek bennünk: Ki tudja, hogyan lesz? Ki tudja, mikor lesz vége? Ki tudja, ki betegszik meg, és ki veszíti el a munkahelyét? Akár én is lehetek. Akár valaki, aki közel áll hozzám, akit szeretek és féltek. Félelem és aggodalom környékez bennünket. Ezért érinthet minket olyan személyesen 2021 januárjának igéje.

Ez egy szorult, nehéz helyzetben lévő ember óhajtása, kiáltása. Talán sokunk sóhajtása is volt ez az új év első óráiban, napjaiban. Szeretnénk felszabadultan, nyugalomban élni! Csakhogy az óhajunk, sóhajunk nem változtat a dolgok állásán. Igénkben Dávid ajkáról azonban több hangzik mint óhajtás. Ez a zsoltár Dávid imádsága, aki Istenhez fordul, az ő oltalmáért, közbeavatkozásáért könyörög. Mélységes és általános emberi igény szólal meg benne: a szabadulás, a „jó”, a boldogság utáni vágy. Dávid imádkozik, és számunkra is imádsággal kell, hogy kezdődjék ez az év.

Dávid nem általánosságban fogalmazza meg vágyát. Istent szólítja meg, tőle kéri, várja, hogy cselekedjen, hogy fordítsa jóra sorsát, hozzon jó napokat a megpróbáltatás napjai után. Ahogyan mi, magyarok is imádkozzuk nemzeti Himnuszunkban: „Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt […]!” És ahogyan a Himnuszban, úgy Dávid zsoltárában is ott van a hitvallás: az Úrtól, Istentől várjuk ennek beteljesedését.

Figyeljük meg és jegyezzük meg, hogy a zsoltár Istenhez való imádsággal kezdődik, és Istenhez való imádsággal fejeződik be. E kettő között van a kesergés, a panasz. Kissé profán a hasonlat, de ezek szerint az imádságnak olyannak kell lennie, mint a szendvicsnek. Aki imádkozik, az kezdje úgy, hogy először Istenre tekint, aztán mondja el neki minden bánatát, baját, és a végén tekintsen újra Istenre. Arra az Istenre, aki Jézus Krisztusban megmutatta végtelen szeretetét. Mert az az Isten, aki egyetlen Fiát értünk halálra adta a kereszten, nem érzéketlen, irántunk közömbös Isten, hanem szerető Atyánk.

Mi, akik már ismerjük Istennek ezt az arcát, mennyivel inkább bízhatunk benne, mint ahogyan Dávid tette. Nekünk nem azt kell kérdeznünk, hogy mit reméljünk, hanem hogy kit reméljünk. Nem azt, hogy mit várunk, hanem hogy kit várunk. Reménységünk nem homályos vágyakozás, hanem biztos meggyőződés, hogy itt van, velünk van az értünk meghalt, a bűnöket megbocsátó, a múltat rendező Jézus, aki feltámadt, él és uralkodik. Kezében van a világ, az életünk és az élet koronája, amelyet megad az őt szeretőknek. Mély hittel fejezi ki ezt a keleti egyház ikonográfiája, amelyben központi szerepe van a Pantokrátornak, a világ fölött uralkodó Jézusnak.

Ez a Jézus-kép legyen a mi hitünk középpontjában is! Ennek a világ fölött uralkodó, a világ sorsát, a történelmet, az eseményeket és személyes életünket kormányzó Úrnak a kezébe tehetjük az életünket, bármit hozzon a jövő.

Természetes, hogy szeretnénk, ha elmúlnának a nehézségeink, ha elkerülnének minket a bajok, és gondok nélkül élhetnénk. Lehet, szabad, kell is ezért imádkoznunk. Csak azt ne felejtsük el soha, hogy boldogságunk nem ezen múlik. A boldogság az, ha tudjuk, hogy szeretettek vagyunk, Isten szeretett gyermekei, akitől senki és semmi sem szakíthat el minket. Ez eloszlat minden felleget és sötétséget, fényt vetít a jövőre, megnyugvást és békét ad. Hiszen a felhők fölött mindig süt a nap, és az őt eltakaró fellegek is mindig eloszlanak idővel. Életünk felhői is el fognak oszlani, és ránk ragyog Isten arcának világossága. Imádkozzunk hát Dávid zsoltárának szavaival, bizalommal, reménységgel és türelemmel.

Dietrich Boenhoeffer, a mártírsorsú német lelkész-teológus, akit a nácik koncentrációs táborba zártak, és később kivégeztek, így írt erről újévi versében (Evangélikus énekeskönyvünk 355. énekének szövege):