Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkész, teológus a saját életét a jövő generáció egyházának áldozta. Mártíromsága és gondolatai a Krisztus-hit lényegét éltetik tovább. Egy-egy ilyen önfeláldozó, tiszta példa elég ahhoz, hogy a szentek közössége tovább éljen. Ezen a lelki alapon építkezik ma sok európai protestáns, és tehetjük meg mi is.
A két friss Bonhoeffer-kötet egyike, a Közösségben már második – javított – kiadásban kerülhet az olvasók kezébe, a másik Jöjj velem! – Elmélkedések minden napra címmel most először jelent meg magyarul; mindkettő a Luther Kiadó és a Harmat Kiadó együttműködésének köszönhetően.
Az egyik út intenzív keresztény közösségi életbe hív. A Hitvalló Egyház illegális szemináriuma, amelynek képe Bonhoeffer szeme előtt volt a Közösségben írása közben, a legtisztább minta. Öt rövid fejezetben figyelhetjük meg a keresztény közösség életét.
Az első a közösségről mint a Krisztus-követők létformájáról szól. Miközben a legtermészetesebbnek vesszük, egyáltalán nem természetes a léte. A Krisztushoz tartozók közössége ajándék. Bonhoeffer tisztázza, mit várjunk, és mit ne várjunk tőle. Aki különleges emberi minőségre, a legkiválóbb emberek legkiválóbb csoportjára vágyik, rossz helyen keresgél. A szerző meg akar szabadítani a közösségről alkotott saját álomképünktől. Lelkészeket és gyülekezeti tagokat egyaránt felszabadít a panasz – mai egyházunkban és világunkban is állandó – kényszerétől: „…a keresztény közösséget sem azért kapjuk ajándékba Istentől, hogy örökké hogylétével foglalkozzunk. Minél hálásabban vesszük Isten mindennapi ajándékát, annál biztosabban és egyenletesebben fog közösségünk napról napra növekedni és gyarapodni Isten tetszése szerint.”
Ezután az együttlét és egyedüllét napjai mint a közösség megélésének ünnepe és a saját belső szoba lehetősége következnek. Bonhoeffer kettős figyelmeztetése – „aki nem áll benne a közösségben, őrizkedjék az egyedülléttől”, illetve „aki nem tud egyedül lenni, óvakodjék a közösségtől” – a kettő megélésének kölcsönösségét mutatja meg. A közösségi pótcselekvésektől óv, amelyek megoldatlan egyéni problémákat takarnak el. A közös imádság, az igeolvasás, az ének és az asztalközösség az együtt töltött nap tartalmi és formai keretét adják meg. A hallgatás értéke pedig megnyitja az ige feletti magányos meditáció és a személyes imádság lehetőségét.
A negyedik fejezet a szolgálatról szól. A meghallgatás, a cselekvő segítség és az elhordozás saját uralkodási hajlamunk korlátozására hív, a másik szabadságának tiszteletben tartásával. Végül elérkezünk a gyónás és az úrvacsora zárófejezetéhez. A gyónás protestáns körökben ritkán tapasztalható értéket kap ebben a közösségben. A kimondott bűn hatalma megtörhető, mert napvilágra került, mert az ember felvállalja gyengeségét a másik előtt, és ezzel kívül kerül, láthatóvá válik a bűn. Az úrvacsora végül a Krisztussal élő közösségi lét csúcspontja.
Néhány éve egy gyülekezeti bibliakörben olvastuk végig a kötetet. Talán ez a legizgalmasabb módja az olvasásnak. Saját közösségünk elé tartva a tükröt: miben vagyunk hasonlók, mi az, amiben különbözünk a Bonhoeffer által megálmodott keresztény közösségtől. Nem kötelező ilyennek lenni, de nagyon tanulságos és gazdagító ebben a tükörben vizsgálni közösségünket és saját szerepünket.
Ez a tükör maximalista, de nem rideg, törvénykező módon. Ha van fontos saját közösségi értékünk, nyugodtan hozzátehetjük, vagy vitába is szállhatunk az olvasottakkal. Egy kiemelt hitvalló helyszín, egy intenzív hitvalló közösség a náci diktatúra üldözése közepette nem mindenben a mi hétköznapi gyülekezeti valóságunkról szól, de tudatosíthatja felelősségünket.
A másik kötet, a Jöjj velem! – Elmélkedések minden napra szintén közösségi élményre hív. Ez a közösség Bonhoeffer gondolataival jelent naponkénti találkozást, egy egész éven keresztül. Háromszázhatvanöt napon át egy ember gondolataival járni-kelni igencsak szoros kapcsolat. A szerző Krisztus-központú gondolkodása a garancia arra, hogy nemcsak egyszerűen a teológussal, hanem azzal a Jézussal is találkozhatunk naponta, akire mutat.
Rövid, egyoldalas olvasmányokat kapunk, amelyekkel az ember elindíthat egy napot, némi csöndben, és esetleg napközben újra eszébe jutnak a reggeli gondolatok. Vagy be is fejezhetünk igazi mély tartalommal egy mégoly hiábavalónak tűnő napot is. Bonhoeffernek fontos ez a rendezett napi ritmus. Szerinte a naponkénti ismétlés a felejtés ellenszere: „Amiben örömömet lelem, azt nem felejtem el. Elfeledni vagy sem nem az értelem dolga, hanem az egész emberé, a szívé. Amihez testem és lelkem kötődik, azt soha nem felejtem el.”
Ezért fontos az Istennel való kapcsolat naponkénti ápolása. Rendetlen világunkban Bonhoeffer fegyelmezettsége idegennek tűnhet. A reggel és az este, a napok ugyanúgy fegyelmezett rendben folynak, mint az istenkapcsolat tökéletesnek ható elvárásai. Akinek manapság nemcsak a napjai, de a hite is rendezetlen, kapkodó darabokból áll össze türelmetlen, lopott percekben, és csak pillanatokra találkozik egy töredékes és sok más hatástól elhomályosított istenképpel, annak érdemes próbát tennie ezzel a rendezettséggel.
„A vallás munka, s talán a legnehezebb és bizonnyal a legszentebb, melyet az ember végezhet.” Ez elől a feladat elől a könnyű és lusta kitérés végzetes: „Siralmas dolog megelégedni azzal a kijelentéssel, hogy nem vagyok vallásos alkat, amikor van egy Isten, aki magának akar bennünket.”
Hans von Dohnanyi – Bonhoeffer sógora és társa az ellenállásban – jegyezte meg, hogy mindkettőjüket belső tartás, tisztesség vezette, nem politikai szándék. Ez a tartás, miután hite eléri igazi mélységét, a követés formájában és tartalmában is meglátszik. Világos következmény a jó és a rossz elkülönítésének kritikus képessége: „A lecsúszás sokkal súlyosabb, mint az elesés. A lecsúszott legragyogóbb erényei feketék, mint az éjszaka, szemben a hűséges legsötétebb gyengeségeivel.” Egy ilyen mondattal találkozni és azon keresztül újraértékelni a körülöttünk zajló naponkénti csatákat – átformál.
Bonhoeffer számára a kereszténység közösséget jelent, az egyházat jelenti. Ugyanakkor éppen egyháza iránti elköteleződésből – nem csak saját kora keresztény egyházának – szól az ébresztő kérdés: „A kereszténységnek, amely egykoron oly forradalmi volt, feltétlenül minden időkre konzervatívnak kell most már lennie?” Sok kortársával szemben egyáltalán nem veszíti szem elől a földi igazság kérdését: „Előfordulhat, hogy az utolsó ítélet holnap jön el, akkor szívesen abbahagyjuk a jobb jövőért végzett munkát, előbb azonban nem.” Sorai az optimizmusról sok mai, világvégét kiáltó testvérünket józaníthatják ki. Mindig szem előtt kell tartani, hogy ezek a gondolatok egy valóban a teljes pusztulás felé rohanó környezetben szólaltak meg, amelyben az égbekiáltó igazságtalanság és szenvedés a napi élet része volt.
Végezetül, nemcsak az Ó- és az Újszövetség viszonyáról, de mai valóságunk igencsak találó leírásaként is, ezt az idézetet ajánlom olvasóim figyelmébe: „Az utolsó szót nem lehet és nem szabad az utolsó előttit megelőzően kimondani. Az utolsó előttiben élünk, és az utolsóban hiszünk.” Egy-egy frissítő, ébresztő találkozás az utolsóra világosan rámutató, hitvalló mártírral a következő évben rendezője lehet lelki életünknek, saját zűrzavaros világunkban.
Manfred Weber válogatását Tiringer István fordította; a magyar olvasót Csepregi András előszava a legjobb úton indítja el a könyv naponkénti olvasásához.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2021. január 10-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.