A tét ugyanis nem volt csekély. Hiszen a családban már megfogalmazódott a gondolat, hogy ideje volna a kislánynak konfirmálnia, viszont azok az idők elmúltak már, amikor az ilyesmit csak úgy „felülről” el lehetett dönteni. Ennek az elhatározásnak magában a gyermekben kellett – volna – megszületnie, aki érthető módon a konfirmációi előkészítők heti rendszerességű alkalmaira úgy tekintett, mint egy pluszterhet jelentő elfoglaltságra a sportos, nyelvi és zenei különórák már így is hosszúra nyúló sorában. Így fogalmazódott meg a kívánság, hogy a döntés megkönnyítése érdekében hangozzon el néhány azok közül az érvek közül, amelyek amellett szólnak, hogy a ráfordított idő és erőbefektetés „megéri”.

Lelkem mélyén – bevallom – meg tudom érteni a kislányt. Hiszen amikor körbepillant a felnőttek világában, bizonyára ő is számtalan helyen találkozik ezzel a kérdésfelvetéssel: „Megéri?” Megéri valamire időt, pénzt, figyelmet fordítani? Megéri egy közösséghez tartozni? Megéri elvek mellett elköteleződni és kitartani? Megéri szólni, vagy inkább hallgatni éri meg? Megéri egyegy ügy mellé odaállni, azért áldozatot vállalni? Megéri valamihez ragaszkodni, vagy inkább bizonyos dolgokat elengedni éri meg? Az e kérdésekre adott válaszok alapvetően meghatározóak döntéseink és egész életünk tekintetében. Miért is ne tenné hát fel ő is a kérdést: megéri az embernek Istent keresni?

Az utóbbi – könnyűnek éppen nem nevezhető – időszakban valamiért gyakran eszembe jut az a beszélgetés, ezzel a bennem azóta is visszhangzó kéréssel: „Mondjon legalább egy érvet, ami amellett szól, hogy megéri…” A választ keresve Dsida Jenő Templomablak című versének sorai villannak fel bennem:

Kik csak az uccán

járnak-kelnek

szépséget rajta

nem igen lelnek,

kiváncsi szemmel

rá nem tapadnak:

csak egy karika,

szürke karika,

ólomkarika,

vén templomablak.

[…]

De ki belép

a tág, iromba,

boltozatos,

hűvös templomba

s belülről pillant

ablakára,

megdöbbenten áll,

megkövülten áll,

elbűvölten áll:

– Nézz a csodára!

Belülről látni… Igen, talán legtömörebben ebben a két szóban foglalható össze a „titkok titka”. És ha ma újra megkérdeznének, talán én is így próbálnám megfogalmazni azt, miért is éri meg. Hogy az odaszánt idő, figyelem, az Isten-keresés során megtett út, a Szentírás olvasásával töltött percek valahogy segítsenek beljebb és beljebb jutni. Hogy amikor kimondjuk ezt a szót: „Isten”, egyszer csak ne úgy hasson ránk, mint az utcáról megbámult szürke, vén templomablak, hanem elbűvöljön a „színek zengése, a fények zúgása” s e név belülről felismert csodája.

A közelmúltban, ádvent második vasárnapján kilencvenévesen elhunyt édesapámra gondolok. Évek teltek el azóta, amikor még képes volt akár egyetlen lépést is a saját lábán megtenni. Ápolói előtt már kénytelen volt levetkőzni minden szégyenérzetet. Szavai gyakran árulkodtak arról, hogy gondolataiban már sajátos módon ölelkezik a képzelet és a valóság. A világ, amely körülvette, jobbára szobája négy fala közé szűkült. De amikor ebben az emberileg oly szorongató helyzetben kimondta e mondatot: „Jó lesz hazamenni a mennyei Atyához”, amikor egy-egy úrvacsora alkalmával ezt harsogta: „Irgalmasan hozzád száll ma…”, és amikor az esti imádságnál ehhez a részhez ért, a szavakat jól megnyomva: „…legyen meg a te akaratod…” – akkor az arca különös fénnyel ragyogott. Ezt adta neki a belülről látás. Amely „magasba ragad, / a mennybe ragad / lángtünemény / és tűzkáprázat”.

Aligha tudnék többet kívánni egy útjára épp csak elinduló, erőt gyűjtő fiatalnak vagy egy élete derekán szorongató nehézségekkel szembekerülő embertársamnak, mint hogy megkapja e belülről látás áldott ajándékát.

Megéri hát erre vágynunk és ezért imádkoznunk: „Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr / a belülről látók / fényességét!”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2021. január 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.