A hitélet gyakorlásának, a következő nemzedék oktatásának helye, a konfirmációra s ezzel a gyülekezeti életbe való bekapcsolódásra való felkészítésnek fontos eszköze a felekezeti iskola. Nem csupán a hittanoktatásnak, de az evangélikus embereszmény továbbadásának is helyszíne lehet, s a gyülekezet egészének szempontjából kulcsfontosságú.

MILYEN A JÓ TANÍTÓ?

Gyakran megesett, hogy egy-egy új, születőben lévő gyülekezetnek lelkésze még nem, de tanítója már szinte az első percektől volt. A tanítóknak tehát részben a lelkészhelyettesítés is a feladataik közé tartozott. Az oktatás és az istentisztelet helye sokszor egybe is esett, főként az olyan településeken, ahol még nem épült meg a templom, sem az iskola, s csupán egyetlen gyülekezeti épület jelentette a közösségi helyszínt.

A közösség szempontjából nem volt közömbös, hogy a jövendő tanító milyen nyelveket beszélt, hiszen egy többnemzetiségű gyülekezet esetében az oktatás is több nyelven zajlott. A tanító rector, illetve ludi magister elnevezéssel is szerepel a régi dokumentumokban. Lényeges volt, hogy tudott-e orgonálni, hiszen gyakran a kántori teendők is rá hárultak, emellett ő vezette a gyülekezet jegyzőkönyveit mint jegyző. Meghívólevelében – a tanítói híványban – a kötelességei mellett mindig szerepeltek javadalmazásának az adatai is. A tanító a jövedelmét nem csupán készpénzben kapta: részesült különböző terményekből, valamint bizonyos földterületet engedtek át számára művelésre.

Az oktatás a reggeli óráktól körülbelül tizenegyig, majd délután egy órától az esti áhítatig tartott. Órarend és iskolai szabályok határozták meg a működést. A tanulók délelőttje, délutánja pontosan be volt osztva, beépítve a tanulás folyamatába a másnapra való készülést, az ismétlést és a gyakorlást is; az órarendben a tantárgyak meghatározott időközönként váltakoztak. Írás, olvasás, számtan, történelem, földrajz voltak a tantárgyak. Az iskolában tanulták a gyerekek a gyülekezeti énekeket is, amelyeket aztán ismételtek, gyakoroltak. A vallásoktatásban Luther katekizmusát alkalmazták. Szombat délutánonként és ünnepnapokon szünetelt a tanítás.

Az iskola felügyelője a helyi lelkész volt. A vizsgákat évente tartották, többnyire a szomszédos gyülekezet lelkészének jelenlétében. Az iskola azonban nem csak a gyermekek számára kínált lehetőséget az írás-olvasás tanulására: vasárnaponként az írástudatlan szolgalegények, -leányok is elsajátíthatták az alapvető ismereteket. (Ezek a foglalkozások valószínűleg ös - szekapcsolódtak a vasárnapi iskola rendszerű ismétlő iskolai és a hittanoktatással is.)

„OSKOLAI TÖRVÉNYEK”

Az iskolák működését helyi „oskolai törvények” szabályozták – ma úgy mondanánk: küldetésnyilatkozatot, nevelési programot és házirendet alkottak az intézmények. Az iskolai rendszabályok meglehetősen nagy fegyelmet kívántak, s többnyire mindenre kiterjedtek. Az iskolába járást mint kötelességet definiálták, de gyakran szóltak az iskolán kívüli életről is: a tanulók kerüljék a gyanús, nem tisztességes embereket, helyeket, például a csapszékeket. A szabályzatokon végigvonul az a gondolat, hogy nem csupán tárgyi tudás, de életszemlélet, udvarias emberi, ugyanakkor hívőhöz méltó, magatartás elsajátíttatása a cél. Az oktatás és a nevelés egységben zajlott – fontos volt a megfelelő kommunikációra, viselkedésre való oktatás.

Tankönyve nem volt minden tanulónak, s akiknek igen, gyakran azok is csupán használatra kapták. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek rögzítették az iskolában használt tankönyvek adatait is. A tanítók a szokásos iskolai könyvek mellett gyakran újakat is alkalmaztak, például Edvi Illés Pál kézikönyvét: Első oktatásra szolgáló kézikönyv, vagyis a legszükségesebb tudományok öszvesége, vallási különbség nélkül minden néptanítók s tanulók számára készült s a Magyar Tudós Társaság által 1-ső rendű Marczibányi Lajos-jutalommal koszorúzott pályamunka (Buda, 1837).

Az iskolai oktatás kezdetben sokszor egyetlen teremben zajlott, később a lányok és a fiúk tanítása elkülönült. Idővel az iskolai vizsgák időpontját is állandósították, ezzel is szabályozottabbá téve a működést. Az iskolai oktatás az 1840-es években nyáron sem szünetelt, de a falusi iskolákban ilyenkor a mezei munkák miatt kevesebb tanuló jelent meg.

A gyülekezetek elöljárói fontosnak tartották, hogy a tanítás ne csak megfelelő színvonalú, de az iskola látogatott is legyen. Az intézmények működtetésére iskolai bizottmányok vigyáztak, ezeknek az elnökei a lelkészek voltak. Ha szükséges volt, e minőségükben az iskolaügy támogatására – például taneszközök és könyvek beszerzésére – több alkalommal is meghirdethették egy-egy istentisztelet offertóriumát. Sok helyen iskolai könyvtárak alakultak, használatuk a közművelődés fejlesztésére nézve fontos lépés volt.

EGYSÉGESÜLŐ OKTATÁS

A rendszeres iskolába járás problémáját végül az 1868. évi népiskolai törvény (XXXVIII. törvénycikk) oldotta meg: eszerint a szülők kötelesek voltak gyermekeiket hatéves koruktól tizenkét éves korukig iskoláztatni. E törvény egyúttal szabályozta azt is, milyen előírásoknak kellett eleget tenniük az egyházi iskoláknak (és az azokat fenntartó gyülekezeteknek). A gyülekezet az iskolaszék és az egyháztanács által gyakorolhatta felügyeleti jogát az iskola felett.

A tanítók levelei, amelyekben jelentkeztek egy-egy állásra, sokat elárulnak képzettségükről. Kiderül ezekből az iratokból, hogy általában a négy elemi s az algimnáziumi osztályok elvégzése után vagy a felsőbb gimnáziumban végeztek még egy osztályt, s mellette pedagógiát, katechetikát tanultak, vagy az algimnázium után például a soproni evangélikus tanítóképző három évét végezték el. Ez azt jelenti, hogy az első esetben kilenc-, a második esetben tizenegy éves képzés után lett valaki tanító. A különböző időszakokban született tanítói, segéd-, később osztálytanítói híványok a kötelezettségeket különféle módon és munkamegosztásban adták meg attól függően, hogy mi volt az iskola és a gyülekezet igénye, illetve mekkora volt a tanulók létszáma.

A 19. század második felében már sok helyen állandósult a több tanítóval működő iskola, majd a század végére természetessé vált, hiszen olyan sok növendék vett részt az oktatásban, hogy egyetlen személy nem tudta volna ellátni tanításukat. A tanító feladatai elég szerteágazóak voltak ebben az időszakban is: az iskolai oktatás mellett istentiszteleteken, esküvők vagy ünnepélyes egyházi események alkalmával orgonált, vezette a gyülekezeti éneklést, a temetéseken énekelt; szükség esetén istentiszteletet tartott, és temetett. A segédtanítók elsősorban iskolai feladatokat láttak el, de ez nem volt jellemző minden gyülekezetre.

Az a tény, hogy a tanítóknak sok esetben helyettesíteniük kellett a lelkészt, illetve a segédlelkész-tanító feladatköre is arra utal, hogy mind az egyházi, mind az oktatási kötelezettségek – közöttük a hittanoktatással – sokszor még több ember szolgálatát igényelték volna.

A 20. század elején a tanév az elemi és az ismétlő diákcsoport számára egyaránt szeptember 1-jével vette kezdetét, s május végéig, az ismétlősök számára április végéig tartott. A nyári iskolába járás erre az időszakra már megszűnt. Egy-egy hét szünetet kaptak a tanulók húsvétkor és karácsonykor is. A hittanoktatáshoz és a gyülekezeti életben való részvételhez hozzátartozott, hogy a gyermekek is bekapcsolódtak az istentiszteletek látogatásába. Idővel megjelentek a gyermekistentiszteletek az iskolai évnyitóhoz és évzáróhoz kapcsolódóan, majd böjt idején és adventkor, de az iskolás gyermekek megfelelő felügyelet mellett a felnőttek istentiszteletein is részt vettek.

(A cikkben felhasznált források a Békéscsabai Evangélikus Egyházközség Levéltára és a lajoskomáromi evangélikus gyülekezet őrizetében találhatók.)

A szerző a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, a Magyarországi Evangélikus Egyház Gyűjteményi Tanácsának elnöke.