Kétszeresen imádkozik, aki énekel – a mondatot Luthernek tulajdonítják, pedig sok-sok évszázaddal korábban reformátorunk „szellemi mestere”, Augustinus is megfogalmazott hasonlót, s a gondolat az elmúlt kétezer év kereszténységében számos alkalommal megjelent. Sokszorosan imádkozik, aki másokkal, másokért kulcsolja össze a kezét, s még ez is megsokszorozódik azáltal, ha betegek mellé állunk így, imádságos szívvel és lélekkel, hogy gyógyítsuk őket. Nem csupán a fizikai vagy lelki elesettségből – ha ez is megadatik, az csak a ráadás vagy a következmény. A mi feladatunk a betegeket gyógyítani az Isten nélküli magány, a Gondviselő távolságából adódó bizonytalanság és a bűnbocsánatot nem a gyakorlatban ismerőlélek beteg állapotából.

Az egyház primer feladata az evangélium hirdetése. Ez az esetek túlnyomó többségében azonban nem a magas szószékekről s nem is a katedrák tanító-kinyilatkoztató világából történik, hanem a betegágy mellett, a rászoruló oldalán állva, a segítségért kiáltót meghallgatva és neki az örömhírt tolmácsolva. Néha egy-egy kézmozdulattal, simogatással, biztató pillantással, máskor az egyház kétezer éves közösségének Isten igéjéből sűrített, kiérlelt mondataival, liturgikus imádságaival, evangéliumot rejtő szavaival, áldó formuláival.

Tíz évvel a Kezek evangéliuma című „zsebkönyv” megjelenése után egy újabb, nagyon praktikus füzet kerül kézbe azért, hogy megkönnyítse azok feladatát, akiknek külső és belső elhívásuk van arra, hogy gyógyulásra várók mellé álljanak vagy gyógyíthatatlanokat vigasztaljanak. Hogy egyre kevesebb legyen az az ember, aki magára marad, akinek szívéből nehéz helyzetben az az evangéliumból jól ismert mondat szakad fel: nincs emberem! Az a harmincnyolc éve fekvő ott és akkor átélte a csodát: Jézus mellé lépett, és segített. Ő, a mellénk lépő Jézus annak a reménynek az alapja, hogy van, aki az emberi élet alapbaját – amiből minden fizikai és lelki fájdalom származik – orvosolja. Ő az, aki visszavezet oda, ahonnan elszakadtunk: az Isten atyai házához.

Jób könyvének örök érvényű mondata minden érző lelkű emberben visszhangot vált ki: „Szeretetre van szüksége a szenvedőnek.” (Jób 6,14) Ez azonban nem valamiféle múló érzelemről, emberbaráti igyekezetről szól, hanem arról a szeretetről, amelyet Pál apostol énekelt meg a Korinthusiaknak írt első levele méltán híres 13. fejezetében. Ez a szeretet maga Krisztus. Az értünk meghalt, halált legyőzve feltámadt Krisztus azonban mennybe ment. Nem állhat úgy oda, mint egykor minden béna, látássérült, leprás vagy bármilyen más betegségben szenvedő mellé. Ahogy a népszerű afrikai imádság mondja: „Krisztusnak nincs más keze, csak a tiéd, nincs más lába, csak a tiéd, nincs más szája, csak a tiéd.” Egymásra bízott bennünket, hogy hordozzuk egymás terhét. Elsősorban úgy, hogy odaállunk a betegek mellé, s folytatjuk a bibliai tradíciót: az imádsággal, énekkel, az evangéliummal, a betegek kenetével, az Isten gyermekeinek közösségébe kapcsolásával, és az örök élet perspektívájának felvillantásával tanúskodunk Isten országáról. Arról, ami közel jött Jézus Krisztusban, s amibe mi mindannyian érvényes meghívót kaptunk.

Legyen áldás minden olyan eszközön, amely az egyházban és mindenütt a világon az irgalmasság és a szeretet cselekedeteit teszi lehetővé és erősíti. Legyen áldás ezen a füzeten is, hogy a háztetőt is megbontani hajlandó elkötelezett emberek (Mk 2,4) minél többeket vihessenek közel Jézushoz, az Élet Urához.

Kovács Viktor: Gyógyító örömhír
Luther Kiadó, Gyülekezeti és Missziói Osztály, 2021
A kiadvány megrendelhető a Luther Kiadó webáruházában.