Jól ismert történet ez. Jézus bevonul Jeruzsálembe. Először csak a tanítványai és néhány érdeklődő kíséri. Azután szájról szájra terjed a hír, és egyre többen csatlakoznak a menethez. Végül már tekintélyes sokaság kíséri. Pontosan úgy történik, mint ma egy flashmob. Egy spontán csődület.

Szájról szájra terjed a hír, és jönnek, akiket Jézus a betegségeikből gyógyított meg; jönnek, akik hallgatták a tanítását; ott van Jairus meg a kapernaumi százados, akiknek a gyermeküket adta vissza a halálból; ott van Zákeus, Mária Magdolna, a samáriai asszony, akiknek bűnbocsátó szeretettel új életet adott; ott vannak mindazok, akik megtapasztalták Jézus szeretetét. Mindannyian lelkesednek, és ujjongva kiáltják: Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott vagy, Jézus! Áldott az Úr, aki elküldött téged, hogy Izrael királya, Megváltónk, Szabadítónk légy!

Rosszabbkor nem is történhetett volna ez a spontán tüntetés. Néhány nap múlva készült Jeruzsálem megünnepelni a páska ünnepét, és az egyiptomi rabságból való szabadulás emléke mindig felszította Izráel szabadságvágyát. A római megszállás alatt lévő országban a rendfenntartók is készenlétben álltak, hogy kíméletlenül elfojtsanak minden zavargást. Voltak már páskaünnepek, amelyeken véres események történtek. Nem csoda hát, ha a farizeusok azt mondják Jézusnak: „Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat!”

Ez az egész csődület, a jelszavak a rómaiak szemében zavargás és veszélyes. Megzavarjátok a kényes politikai és társadalmi, vallási egyensúlyt. Amit a tanítványaid tesznek, az nem „píszí”, politikailag nem korrekt, arról nem is beszélve, hogy teológiailag sem korrekt. A mesteretek nem lehet a Messiás. Mi nem így értjük az Írásokat.

Jézus egyszerűen és tömören válaszol ezeknek a farizeusoknak. Azt mondja: „…ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” A köveket nem lehet elhallgattatni. Istent nem lehet elhallgattatni. Istennek nem lehet parancsolni. Ha valamit meg akar tenni, akkor azt megteszi, nem kell neki hozzá emberi segítség, de nem is akadályozhatja őt senki. Egyszer már figyelmeztette erre Jézus a farizeusokat, amikor azt mondta nekik: „Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne kezdjétek azt mondogatni magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.” (Lk 3,8)

Ez a törekvés, hogy hallgassanak el Jézus követői, ma is ugyanígy megvan. Jézus személye és tanítása ma is kockázatos. Nem lehet őt kizárólagossá tenni, elvégre toleránsnak kell lenniük a keresztényeknek. Másoknak is igazuk van. Jézus legfeljebb egy lehet a sokféle igazság között. Hallgassanak el a hívők. Vonuljanak vissza a templomok falai közé. Ne akarják kisajátítani az erkölcsi igazságokat. Ne beszéljenek az abortusz ellen, ne szóljanak bele a gendervitába, ne foglaljanak állást a migránsok kérdésében – nem értenek hozzá. Vagy rosszul értik. Vagy úgy, ahogyan ők értik, szép ugyan, de úgy ma már nem lehet. Nem modern, eljárt felette az idő. Ezért a keresztények ne hirdessék Isten szavát se szavakkal, se tettekkel, se követeléssel. Lejáratással, gúnnyal, fölényeskedéssel, rendreutasítással, kényszerítéssel, fenyegetéssel próbálják ma is a hívő embereket ellehetetleníteni, elhallgattatni.

Ám ha ma olyan sok keresztény el is hallgat, ha maga az egyház is óvatosan, visszafogottan szólal meg, vannak mégis kövek, amelyek kiáltanak. Kövek, amelyeket ember nem tud lerombolni. Kövek, mint a nagy hegyek csúcsai, amelyek ott vannak, és megállnak a helyükön, és hirdetik Isten teremtőerejét. Szétszórt kövek, háborús romok, kövek, amelyeket az ember rombolt le, de kiáltanak, és hirdetik a bűn pusztító erejét. Vannak kövek, amelyek puszta létükkel beszélnek, és emlékeztetnek arra, hogy bármi is történjék, Isten megbízható és szilárd alapja az életünknek. Ahogyan Áprily Lajos írta a Menedék című versében:

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlenegy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

Az egyetlen kőszikla, amely mindig, örökre meg fog maradni: a Golgota kősziklája. Ott állt Jézus keresztje, ott hangzik az evangélium: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Ott, a Golgota kőszikláján, Jézus keresztjénél van az ember számára menedék, bűnbocsánat, élet és üdvösség. Csak ott. Csak a Golgotán. Csak Jézusnál. Ezért hiszünk benne, ezért tanúskodunk róla, mindarról, amit tett, amit tanított, ezért mondjuk: „Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Mt 21,9) Elhallgatható tanítványok vagyunk-e, vagy helyünkön szilárdan megálló kövek?

Imádkozzunk hát az Evangélikus énekeskönyv 427. énekének 3. versével:

Örök kőszálra állva

A lelkem megpihen,

Nyugszom Atyám házába’,

Jézus kegyelmiben,

Az ő nevét imádom

Most mindenekfelett,

Jézus az én királyom,

Imámra felelet,

Imámra felelet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2021. március 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.