Őszintén megvallva elsőre nem nagyon vonzott a Lelkészakadémia témája, az ökoteológia. Fontosnak tartom a természet alapkérdéseit, de környezetvédelem címén elég sok olyan jelenséggel találkoztam már, amelyek inkább riasztottak. Sajnos ez nagyon is megterhelt fogalom lett mára. Nem szeretem a mozgalmárkodást, a bűntudatkeltést, a politikai állásfoglalásokat vagy éppen a túlegyszerűsített megoldási kísérleteket. Annak, hogy mégis igent mondtam a szervezőknek, prózai okai voltak: szeretem a Balaton közelségét, jó volt végre emberi arcokat látnom a képernyő helyett, és ráadásul rájöttem, hogy diákjaimmal így se, úgy se találkozhatnék…

Tizenhárman fogadtuk el a meghívást erre az alkalomra, ahol feltehettünk a teremtett világgal és benne az emberrel kapcsolatos kérdéseinket. Hogyan tekintsünk önmagunkra: csak mint a teremtés szerves részére, vagy mint akinek különleges helyzete van a világban? Mit jelent az, hogy az első teremtéstörténetben elhangzik az „uralkodjatok” parancs? Mennyiben más ez, mint a második történet „művelje és őrizze” kifejezése? Mire terjed ki az emberiség felelőssége? Van-e olyan lény az emberen kívül, amely képes gyönyörködni a világ szépségében? Elméleti kérdések, amelyeknek messzire vezető következményei vannak.

Az első két nap ezeknek a boncolgatásával telt: a természet és az ember kapcsolatának kérdéseit jártuk körbe filozófiai és teológiai alapon Szűcs Kingának, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Vallás- és Társadalomtudományi Tanszéke tanársegédének és Béres Tamás professzornak, a Rendszeres Teológiai Tanszék vezetőjének segítségével.

Volt néhány fontos felismerés, amely engem személy szerint felszabadított. Először is: nem kell aktivistává lenni. Városban élőként természetes, hogy rá vagyok utalva a boltokra, illúzió azt hinni, hogy függetleníthetem magamat a világtól, amelyben élek. Ez nem vesz el semmit a felelősségemből, de megadja annak kereteit.

Örülök, hogy a háromnapos kurzus célja nem a „klímaszorongás” felkeltése volt: nem azért voltunk együtt, hogy minél inkább érezzük saját bűnösségünket és tehetetlenségünket a környezetszennyezés kapcsán. Régi tapasztalat, hogy a frusztrált szégyen érzése nem segít a felelős cselekvésben, sőt éppen azt akadályozza meg, amit el akar érni: „lefagyasztja” az embert. Épp ezért volt fontos a legmélyebb kérdésekről is nyugodtan, vádaskodás és önvád nélkül, derűvel beszélgetni.

Gyakran dühít, hogy a Föld túlnépesedésére többeknek egy válasza van: „Nem vállalok gyermeket!” Mintha ez önmagában megoldás lenne, és az én fiaim léte eleve a környezet elleni bűn lenne. (Még kínosabb ezt a vádat olyanoktól hallani, akik a Föld iránti felelősségüket letudják a gyermektelenséggel, és meg se kísérlik saját „ökológiai lábnyomukat” csökkenteni.) Jó volt megerősödni abban a tudatban, hogy szükség lesz a jövőben is emberekre, akik rá tudnak csodálkozni a teremtés szépségére, és épp ezért jobban tudnak rá vigyázni.

A második nap délutánjától már kezdtünk a praktikum felé fordulni. Lelkészként hogyan tudjuk ezt a szemléletet átadni másoknak: diákoknak, a középgenerációnak vagy éppen az időseknek? Az utolsó nap délelőttjén pedig már konkretizálás történt: Koltai Zsuzsa, a Műveld és őrizd! evangélikus teremtésvédelmi program koordinátora mutatta be egyházunk ez irányú törekvéseit. A fő cél nem külön programokat szervezni, hanem az egyház mindennapi cselekvését átitatni a természet iránti felelősség gondolatával.

Természetesen a három nap nem csak üldögéléssel és előadásokkal telt. A napok kezdetén és végén Joób Máté, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológia Tanszékének adjunktusa, a program szervezője vezetett imádságokat, az utolsó nap reggelén pedig úrvacsorás istentiszteletet. És hát ne felejtsük el a Balaton-parti sétákat, a kirándulást, az esti borozgatásokat, a korosztályokon átívelő beszélgetéseket se.

Naivitás lenne azt hinni, hogy három nap után minden megváltozik. De ha csak egy nejlontáskával kevesebbet veszünk, ha időben lekapcsoljuk a lámpát, és ami legfontosabb: csak egyszer is rácsodálkozunk a teremtettség szépségére, már előreléptünk egyet.

A szerző a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium, Egészségügyi Technikum és Művészeti Szakgimnázium iskolalelkésze, a Fabricius Endre Evangélikus Szeretetotthon intézményi lelkésze