Bibliafordítási kérdések ApCsel 3,13. 3,26. 4,24 és 4,30 alapján

Természetesen vannak nehezen érthető bibliai helyek, ahol a Fordító Bizottságon belül is nagy viták vannak. De amíg imádságos lelkülettel folyhat a munka, addig hihetjük, hogy a Szentlélek is irányítja a fordítást.

Nemcsak a nyelv változik, változnak a teológiai irányzatok is. A 19. század közepe óta megélénkültek az ásatások és a régészeti kutatások. Ennek eredménye, hogy az Ószövetséget egyre jobban értjük és ezért egyre fontosabb szerepet kap az Újszövetség megértésében, mivel sok esemény megértéséhez szükséges az Ótestámentum ismerete is.

Így alakult ki egy problémakör a fenti négy igehely körül, mivel a szövegben egy szónak (paisz – görög szó) több jelentése is van. Melyiket vegyék figyelembe a fordítók: „gyermek, fiú, szolga”?

Az első fordítások az ókorban, a latin, az ószláv, majd a középkorban a Luther és Károlyi fordításokban az első jelentést alkalmazták és ezért Isten Fiának, máshol Isten Gyermekének fordították a szöveget. De már az ókori és középkori fordításokban is megtaláljuk a Szentháromságot tagadó koptok, vagy a középkorban az antitrinitáriusok fordítását, ahol Szolgának fordították a fenti igehelyeket, mert ők nem ismerték el Jézus istenfiúságát.

Az Ószövetség alaposabb tanulmányozása következtében az Ézsaiás könyve 53. része került a figyelem középpontjába, ahol a próféta beszél Isten „Szenvedő Szolgájáról” is. A német kutatók nagy részletességgel gyűjtötték össze a hasonló igehelyeket az Ószövetségben, s ennek következtében egyre hangsúlyosabb lett és elterjedt Németországban az az irányzat, hogy ezen a négy helyen „Szolgát – Isten Szenvedő Szolgáját” kell érteni és fordítani, mert ez így akkor közvetlenül összekapcsolódik az ószövetségi próféciákkal.

Nálunk 1955-ben átvette ezt a gondolatot mind a négy helyen a nagyon közkedvelt Békés-Dallos-féle katolikus Újszövetség, majd 1973-ban az utóbbi két helyen a Szent István társulat által kiadott Biblia, végül 1975-ben az utolsói három igehelyen a protestáns revideált új bibliafordítás is.

A régi szöveghez ragaszkodók viszont úgy látják, hogy az Újszövetségben ezeken a helyeken nem idézik Ézsaiás próféta „Szenvedő Szolgáját”, hanem Isten Fiáról beszélnek a résztvevők. Lukácsnak, az ApCsel könyv írójának eszébe sem juthatott a „Szenvedő Szolga” gondolata, mert ő nem volt zsidó származású, hogy ismerje a 700 éves próféciát. Akinek írta a könyvet, az is pogány ember volt, tehát ő sem érthetett volna semmit a „Szenvedő Szolga” kifejezésen.

Péter apostol, aki a történetben beszél, maga hallotta Isten kinyilatkoztatását a Megdicsőülés hegyén, amikor elhangzott: Ez az én Fiam, reá hallgassatok”, sőt látta a Feltámadottat, ráadásul a Feltámadott háromszor meg is kérdezi tőle, a krisztustagadótól: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem, aki mind a háromszor: „Igen Uram”-mal felel – róla lehetetlen feltételezni, hogy Isten Szolgájának mondja Jézust. A béna ember gyógyítása miatt összesereglett embereket, egy Isten Szolgája által történt gyógyítás nem nyugtatta volna meg, mert őket az a kérdés izgatta, hogy ki volt az a Jézus, akit azért, mert Isten Fiának vallotta magát, pár hete megfeszítettek, de akit Isten a harmadik napon feltámasztott? Valóban a feltámadt Isten Fia gyógyította meg ezt az embert?

A 4. részben pedig azt teszi a gyülekezet, amire Jézus életében tanította őket, hogy az Ő nevében kérjék a Mennyei Atyát, hogy az meghallgassa kérésüket. Ebbe az összefüggésbe sem lehet bele erőltetni a „Szolga” fordítást. Tehát az eseményeket ne az Ószövetség felől értelmezzük, és vegyük észre, hogy az Újszövetség sehol sem nevezi Jézust  szolgának vagy Isten szolgájának.  Sokan ugyan félreértik Lk  22,27 igéjét: „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál”. Ez az ige nem Jézus személyéről szól: kicsoda Ő, hanem munkájáról, a megváltásról beszél. Ő, az Isten Fia, aki megváltó tettével szolgál nekünk. Fil 2,7 ben hasonlóan nem lett szolgává, amikor szolgai formát vett fel, hanem végigjárta  a megváltás útját, hogy  végül” Jézus nevére minden térd meghajoljon”.

A „gyermek-fiú” fordításhoz ragaszkodók még azt is mondják, hogy a mai ember számára is csak a „Fiú” fordítás a közérthető, mert ez mutat határozottan Jézusra. Ezért imádkozhatjuk: Mi Atyánk… mert Isten Fia feljogosított rá. Egy „Szolga”  ezt nem tehette volna. Az Ószövetségben megjövendölt „Szenvedő Szolga” képét ellenben részletesen is kellene magyarázni, hogy értsék, mert a Biblia első felében Istennek több szolgájáról is írnak, de azok nem mind Jézus előképei, mint ahogy az az Ézsaiás 53-ban szereplő.

Meggondolandó, amikor esetleg többféleképpen is lehet fordítani a szöveget, akkor talán „megfordítva” kellene megközelíteni a szöveget. Az kétségtelen, hogy Jézus Krisztusról van szó mind a négy esetben. Az előtte lévő jelző – a te Fiad, a te Szolgád  -  valahogy Isten és Jézus kapcsolatára akar utalni. Ha mi itt nem értjük pontosan ezt a kapcsolatot, akkor más igehelyeket kell megnéznünk, hogy a megfelelő szót megtaláljuk. Jézus megkeresztelésekor és a Megdicsőülés hegyén Isten határozottan kijelentette, hogy Jézus az Ő szeretett Fia. Lukács írja evangéliumában, hogy Jézus a kereszten kétszer is így szólítja Istent: „Atyám, bocsáss meg nekik!  (23,32.) Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkem!” (23,46), ezért az ószövetségi „Szolga” fordítást ki kell zárni.

Végül érdemes észrevennünk, hogy az ókorban a szolga fordítást erőltető ariánus mozgalom kiszakadt a keresztyénségből, mint ahogy kiszakadt a középkorban az unitárius egyház is, mivel éppen ezeknek az igéknek emlegetésével nem ismerik el Jézus Istenfiúságát. Bennünket viszont összeköt az Apostoli Hitvallás, ahol mi is megvalljuk, hogy Jézus a mi Urunk , a mindenható Atya egyszülött Fia. Ezért a Gyermek-Fiú fordítást tartjuk helyesnek.

A fenti szöveg a szerző véleményét tükrözi - szerkesztőségünk szeretettel várja ebben a teológiai témában a további hozzászólásokat.