A közelmúltban jelent meg a Háló sorozat - amelynek sorozatszerkesztője Mirák Katalin - második kötete Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990 - Egyházvezetők 1. Káldy Zoltán, Ottlyk Ernő címmel, (Luther Kiadó, Budapest, 2014).
A terjedelmes, 730 oldalas könyv, egyházunk múltfeltáró bizottságának új kiadványa újra felveti a régi kérdést: vajon hol tart most a második világháború utáni egyháztörténelmünk kutatása, feltárása és összefoglaló dokumentálása. Érdeklődéssel kérdezhetjük, hogy ez a most megjelent gyűjtemény hogyan viszonyul egyháztörténelmünk 1945-1990 közötti, igen kényes kérdéseket felvető szakaszának hiteles bemutatásához.
Sajnálatosan bizonyos, hogy ezeknek az éveknek magyar ökumenikus és egyháztörténetét csak nagy vonásokban ismerjük, még akkor is, ha átéltük. Jó és rossz emlékek élnek bennünk és közöttünk, és eddig még senki sem kísérelte meg, hogy nekikezdjen ezek megírásának. Kegyességi, teológiai, társadalmi és politikai ellentétek teszik nehézzé a feltárást és dokumentálást, és sajnos a néhány évvel korábban hivatalos egyházi kezdeményezéssel indított politikai múltfeltárás sem ad tiszta képet a múltról a titkosszolgálati dokumentumok kutatásával és megjelentetésével, mert véleményem szerint inkább csak „összemaszatolja” az egyház képét.
Bár meg kell jegyeznünk, hogy a megbízást elnyert, hivatalos múltfeltáró munkacsoport óriási munkát végzett el a dokumentumok körül. Kérdés azonban, hogy ezen és más szükséges dokumentumok alapján ki vagy kik fogják majd „sine ira et studio” (Tacitus) hitelesen megírni egyházunk történetét. Ha most ugyanis csak a könyvre nézünk, azt kell mondanunk: hála Istennek, hogy nem ez volt igazán egyházunk, gyülekezeteink valódi története.
Magam átéltem ezt a korszakot, sőt Ottlyk Ernő tanított a teológián, és éppen egyháztörténetet, ami nem volt akkor számunkra, hallgatók számára meggyőző, mert átitatta a szocialista pártrendszernek való abszolút megfelelés igyekezete (Ottlyk Ernő: Az evangélikus egyház útja a szocializmusban. MEE Sajtóosztálya, Budapest,1976).
Káldy Zoltán püspöksége idején, 1958-tól teológiai hallgató, majd segédlelkész voltam. 1970-től ökumenikus titkárként mellette dolgoztam, és végigtolmácsoltam neki az itthoni és európai egyházi tárgyalásokat és ökumenikus eseményeket.
A bizottság a feltáró munkában nem volt kíváncsi ezekre a tapasztalatokra, sőt a püspök ma is élő feleségét és korábbi egyházi munkatársait sem kérdezték. Ez így bizony nem hiteles egyháztörténet és múltfeltárás, hanem csupán esetlegesen és véletlenül megőrzött és megtalált titkosszolgálati dokumentumok publikálása, ami nagyon fontos a kor megértéséhez, de így közölve, megfelelő értékelés és magyarázat nélkül azonban megtévesztő, hamis, torzított képet rajzol egyházunkról.
Hol maradnak például az egyháztörténeti valóság számára olyan fontos dolgok, mint az adott kor fontosabb egyházi eseményeinek kronológiai ismertetése és párhuzamosan a magyar és európai események, hogy lássuk az összefüggéseket? Hát még mennyire hiányzik a korszak megértéséhez szükséges geopolitikai összefüggések, az úgynevezett hidegháború, a hazai és világökumené történetének elemzése és az egyházi teológiai irányzatok bemutatása, például az úgynevezett diakóniai teológiáé stb.
Azt sem volna szabad elfelejteni, hogy ilyen egyházvezetők alatt, sokszor élesen szemben velük, de mégis voltak hűséges lelkészek és igen rossz körülmények között szolgáló szórványlelkészek, kántorok és presbiterek, és folyt a gyülekezetekben pasztorális munka, voltak igehirdetések és evangélizációk, hitoktatás, konfirmáció, sokfelé a hivatalos állami nyomás és ellenőrzés mellett is. Akadtak olyan lelkészek is, mint például Nagytarcsán Győri János, aki a parókia kertjében, a szomszédos hatalmas katonai lakótelep és kaszárnyák szeme előtt olyan gyülekezeti termet épített, amelyikben - bár hivatalosan tilos volt az ilyen foglalkoztatás - ügyesen, világítással, hangosítással, súgólyukkal ellátott szabályos színpadon rendezett ifjúsági és gyülekezeti műsorokat. Igaz, bekerült a feljelentett és üldözött lelkészek csoportjába (Háló 2. köt. 326. o.).
A dokumentumok és tanulmányok nagyon egyoldalú és hamis képet rajzolnak Káldy püspökről, aki ugyan 150 százalékos arányban igyekezett megfelelni a pártvezetéstől elvárt egyházi elképzeléseknek, de figyelembe kell vennünk, hogy éles belső egyházi harcban állt a Pálfy, Gádor, Rédey, Karner, Vámos, Ottlyk és mások által képviselt ellenzékkel. Sokszor hallottam panaszkodni, hogy ezekkel az emberekkel nem tud mit kezdeni, mert annyira állambiztonságiak, hogy csak egyet tehet: „balról” kell őket megelőznie. A dokumentumok részletesen tanúsítják, micsoda ádáz politikai harc alakult ki az egyházon belül. Ezeket az éveket csak alapos személyes és társadalmi lélektani ismeretek segítségével szabad elemezni az egyházáruló és áldozat feszültségében. Ezekre az összefüggésekre mutat rá az 1970 januárjában készült állambiztonsági értékelő jelentés (412-413. o.).
Ne értsük félre, nem arról van szó, hogy helytelen lenne egy hiteles egyháztörténet keretében megemlíteni egyes személyek, főleg a vezetők titkosszolgálati kapcsolatait, ha voltak ilyenek, de ez nem elég. Ez így nem hiteles múltfeltárás, hanem csupán az „elrémisztő szemét” felkavarása. Voltak korábban jó példát adó egyháztörténeti művek, olyan összefoglalások, mint például az úgynevezett „lila könyvek”, az Ordass Lajos mártír püspökünk élettörténetét feldolgozó négy kötet Szépfalusi István bécsi magyar lelkészünk szerkesztésében. Így például az 1998-ban megjelent negyedik kötetben, a precíz történészi gondossággal összeállított egyháztörténeti rész függelékében olvashatjuk egyes egyházi vezetők feljelentéseit és a kommunista párt és a kormány egyházunk elleni ellenséges intézkedéseinek dokumentumait. Valahogyan így, teljes képet bemutatva lenne jó elősegíteni egyházunk tájékoztatását.
Ha egy sporteseménynél két csapat van a pályán, hiteltelen az a tudósító, aki játszmabeszámolójában csak az egyik csapatot elemzi, és a másikkal nem törődik. A szocialista-kommunista pártdiktatúra évtizedeiben „két csapat” volt a magyar hazai pályán, az úgynevezett „klerikális reakció” és az állampárt a maga apparátusával. Erről az apparátusról egyházi konferencián, Kecskeméten 1995-ben érdeklődéssel hallhattuk, hogyan mondta el kávé mellett Pozsgay Imre, mit jelentett számára a helyzet, egykor „élet és halál ura lenni megyei első titkárként Bács-Kiskunban Kecskeméten”.
Többször előkerül mai egyházi vezetők véleménye, hogy büszkék lehetünk arra, hogy hazánkban az egyházak közül egyedül nálunk folyik ilyen múltfeltárás. Nekem az a véleményem, hogy az ilyen „hiányosan végzett” munka nem dicsőség számunkra, mert növeli a bizonytalanságot, hiszen szinte csak az úgynevezett „ügynökökkel” foglalkoznak, és elrettentő, sötét, hiányos képet rajzolnak az egyház életéről.
Miért hiányos és félig végzett az ilyen múltfeltárás? Elsősorban azért, mert a teljes egyházi-társadalmi, ökumenikus helyzet bemutatása helyett beszervezett, megijesztett vezetők bűneivel, magánéletével foglalkoznak. Hiányos a kép, mert azt is meg kellene mutatni, kik voltak még az egyházban rajtuk kívül abban az időben hasonlóan „beszervezettek”, így például a két püspök mellett nem lehetne nem megkeresni Pálfy Miklós, Gádor András, Virágh Gyula, Rédey Pál és sok más személy kapcsolatainak történetét, valamint Dezséry püspök korát. És hol marad az akkori Állami Egyházügyi Hivatal általános és személyi politikájának bemutatása és a különböző párthatározatok ismertetése? Hibás, téves a múltfeltáró munka jelenlegi iránya, mert nem a titkosszolgálatok, hanem az egyház történetét kellene elsősorban dokumentálni.
Azt is kutatni kellene, miért és mit írtak rólunk egyházunkon kívüli, sokszor provokátornak tetsző úgynevezett „kutatók”, akik a mindenkori politikai széljárás szerint igyekeztek az egyházakat és vezetőiket „leleplezni”, rendszerint úgynevezett „független” sajtótermékekben, és nem lehet tudni, kiknek a megbízásából. Ezekben az értékelésekben visszaköszön a korábban náluk megszokott egyházgyűlölet. Erre a „bemaszatoló feltárásra” elrettentő példa a korábban az Egyház és Világ hetilapban vagy az Élet és Irodalom hasábjain feltűnést kereső egykori református lelkész, Majsai Tamás. Ő azzal tűnt ki, hogy minden más kutatónál részletesebben és hatalmas fantáziával ír jellemrajzot, életrajzot vezető egyházi személyekről, a beavatottság olyan fokát mutatva, hogy az olvasóban feltámad a kérdés: talán ő maga is ott ült valahol egy „magaslesen” a „Fehér Házban”?
Hadd hozzam személyes példámat. Erről részletesen készülök írni későbbi életrajzi könyvemben, bemutatva a szocialista diktatúra párt- és titkosszolgálati szervezeteinek „rejtett” terveit a magyar és a nemzetközi ökumenikus egyházi szervezetek befolyásolásában. Majsai bő fantáziával az egyes egyházügyi hivatali és rendőrségi munkatársaknak még gondolatait is ismerni véli, és bizonyítékok felmutatása nélkül rajzolja meg több egyházi vezető és a magam életpályája részleteit. Érdekes, hogy egyszer sem jutott eszébe, hogy személyesen felkeressen és megkérdezzen, pedig ismertük egymást Genfből, ahol ösztöndíjas volt. Az ilyen „történeti-kutatói” módszer nagyon messze van a „sine ira et studio” tudományosságától. Egyszer keresett csak meg az évtizedek során, amikor Szépfalusi István Ordass püspökről megjelentetett életrajzi köteteiből kért kutatási ajándékpéldányt. Hozzá hasonló beavatott „kutató” volt az evangélikus Dóka Zoltán is, aki nem dokumentumokkal bizonyított, hanem rosszindulatú személyes rágalmait írta meg többször.
Mi a célja az egyházi tényfeltáró munkának? Az Előszó részletesen ír arról, hogy nem az „ügynöközés” a cél, hanem az egyház szolgálata teljes képének megrajzolása. Mély teológiai, bibliai elemzéseket olvashatunk Csepregi András tanulmányában (Ábel, kelj fel!), de ezek nem visznek közelebb a megjelölt korszak ábrázolásához, egyháztörténeti megértéséhez.
A könyv legfontosabb része Mirák Katalin összefoglalása (Színe és visszája) és Kertész Botond összeállítása a püspök eddig megtalált titkosszolgálati jelentéseiről. Ezek a tanulmányok állják az egyházi múltfeltárásban korábban tapasztalt történészi elemek hiányának kritikáját, és bemutatják a két püspök korszakát, beleértve főleg az állami oldalt. Ami viszont hiányzik – de nagyon –, hogy nem próbálták meg belevonni a feltárásba a kor még élő tanúit.
Összefoglalva azt mondhatom, hogy a kötet jelentőségét az eddig megtalált fontos titkosszolgálati iratok dokumentálása adja. Ez azonban nem helyettesítheti Káldy Zoltán személyes életrajzi, teológiai, ökumenikus kapcsolatainak, különösen az 1984-es LVSZ-világgyűlés eseményeinek feltárását. Ha már ennyi anyagi és szellemi erő áll rendelkezésre, mint az eddigi munka mutatja, el kellene kezdeni a kor egyháztörténeti tudományos feldolgozását.
Budapest, 2014. március 15.