Bibliai elképzelés szerint eredetileg Isten lényét és a hozzá tartozó dolgokat tartották és nevezték is tiszteletből szentnek. A szent valami olyasmi volt, amely idegen a mindennapi világtól és amelyet nem lehet megítélni emberi mértékkel. De a földön az is szent volt, amely Isten szentségével összefüggött. Ehhez lehet sorolni például a kultuszhelyeket, az istentiszteleti tárgyakat, amelyeket ott használtak, és bizonyos különleges időket, időszakokat, de a papokat és az emberek ünnepi időszakait is. A szentség elképzelését aztán kiszélesítették az egész, Isten által választott népre, Izraelre, amely arra volt elhívatva, hogy megőrizze szentségét és tartsa magát Isten parancsolataihoz.

Az Újszövetségben Jézus az, aki Isten szentségék reprezentálta a földön és a kultikus szentséget magát feleslegessé tette. Aki hitében Jézussal egyesül, az a páli levelek szerint az egyház tagjaként maga is a szent, a szentség részévé válik. Idővel azonban egyre jelentősebb lett, hogy ezt az odatartozást az ember saját magatartása is vissza kell, hogy tükrözze. Az már a kezdetektől fogva világos volt, hogy semmi és senki nem szent csak úgy magától, hanem csak azáltal lesz azzá, ha részt vesz Isten szentségében.

Mártírok és csodatevők, de erkölcsileg mégsem tökéletesek

Az egyes szentet tisztelete a korai kereszténység mártírtiszteletére vezethető vissza. Abból indultak ki, hogy azok az emberek, akik életüket a Jézus Krisztusban való hitért áldozták, haláluk után azonnal a mennybe kerülnek. Ott aztán úgy hitték, hogy Isten mellett állva a segítséget kereső emberek számára közbenjárhatnak. Nemsokára azonban ez a fajta tisztelet már nem csak a mártíroknak járt ki, hanem az elhunyt hit-példaképeknek is: az apostoloknak, egyházatyáknak, püspököknek vagy szüzeknek is, akikből szintén szentek lettek. Aztán pedig szent lett az is, akit a nép tagjai szentként tisztelni kezdtek.

De hogy a szentek kontrollálatlan inflálódásának határt szabjanak, bevezette végül az egyház azt, hogy bírósági eljárás során, annak végén kerüljön csak sor a szentté avatásra. Innentől kezdve a pápa volt az, aki - miután egy védő és egy vádló alaposan átvilágították az illető személy életét és halálát - döntött arról, ki legyen szent és ki nem. Fontos kritériumok voltak ebben azok a kérdések, amelyekhez máig igazodik a katolikus egyház: hogy az illető személyt széles embertömegek tiszteljék, hogy mártíromság vagy csodatétel fűződjön hozzá. Ez utóbbit a jelöltek esetében még egyszer bizonyítani is kell, mielőtt végérvényesen szentté nem nyilvánítják, méghozzá egy orvosilag alátámasztott csodával, amelynek meg kell felelnie a katolikus egyház kritériumainak.

Szentek oltárai, relikviái, zarándokhelyek - a szentek katolikus formában történő imádását a protestánsok idegenkedve és kételkedve szemlélik. Még akkor is, ha a katolikus egyház újra és újra nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a szenteket nem úgy kell imádni, mint Istent, hanem csak tisztelni – a gyakorlatban a szentek sírjai és csodatévő relikviái számos hívőt töltenek el tisztelettel. Bár a teljes bűntelenség még a katolikus egyházban sem volt soha a szentté kikiáltás kritériuma, a népi kegyesség mégis máig a szentek különös értelmezését gyakorolja, amikor a szenteket erkölcsileg tökéletesnek és minden világinál tisztábbnak és bűntelenebbnek tartja.

Közvetítők Isten és az ember között

Luther Márton joggal vetette fel azt, hogy egyetlen ember sem bűntelen. Óva intett a szentek imádatától, mert az elhomályosíthatja a Jézus Krisztusban, mint az Isten és ember közötti egyetlen közvetítőben való hitet. Már Pál apostol leveleiben is meg van írva: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Timóteus 2,5-6)

Luther tehát kategorikusan kizárta a szentek közvetítő szerepét, de tartotta magát ahhoz, hogy a szentekről megemlékezzenek. Az Augsburgi Hitvallásban így fogalmaztak: „A szentek tiszteletéről úgy tanítunk, hogy a szentekről meg kell emlékezni, hogy a hitünket erősítsük, midőn látjuk azt, hogy a kegyelem hogyan munkálkodott és hitük hogyan segített nekik.” (21. cikk)

Kálvin János és Ulrich Zwingli ezzel szemben azonban alapvetően teljesen elutasították a szentek tiszteletét, sőt az ördögművének tekintették azt, mert abból indultak ki, hogy ez ellentétben van az ószövetségi képtisztelettel.

Amíg tehát a katolikusok hiszik, hogy a szentek közbenjárhatnak az emberekért Istennél és jó cselekedeteik kincse a példás életük, amelyhez az egyház visszautalhat, amikor bűnbocsánatot hirdet, addig a szentek a protestánsok számára csak példaképek. Közbenjáróként az evangélikus keresztényeknek nincsen szükségük rájuk, mert „...ha vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelőáldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1 Jn 2,1-2)