– A börtönlelkészi hivatás egy speciális missziói ág. Miért választottad ezt a lelkészi szolgálatot?

– Gyülekezeti lelkészi szolgálatom során első sorban a gyermek- és ifjúsági munka területén szerezhettem tapasztalatokat. Szép korszaka volt ez az életemnek, de szerettem volna több szakmai tapasztalatot szerezni, a lelkek pásztorolásával kapcsolatban. Ezzel az elképzelésemmel kerestem meg D. Szebik Imre püspök urat, aki megemlítette, hogy van egy fél állás a börtönben. Az egész annyira érdekesnek, kalandosnak tűnt, hogy arra gondoltam megpróbálom. Így kezdhettem meg büntetés-végrehajtási lelkészi szolgálatom a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben. A hétköznapi munkám hihetetlenül érdekes és változatos. Minden nap egy új kihívás és bár egy hetet vagy munkaévet is megtervezünk előre a munkatársaimmal, mégsem tudjuk pontosan, hogy éppen a napi szolgálati feladatok végrehajtása során milyen hatások érnek bennünket. Ebben a szolgálati ágban nem lehet elkényelmesedni, nem válhat rutinszerűvé a lelkészi tevékenység, még akkor sem, ha bizonyos akadályok leküzdéséhez éppen a szakmai rátermettség szükséges. A büntetés-végrehajtási szolgálatot tehát nem én választottam, hanem ajándékba kaptam, és ezzel együtt azokat a lelkeket is, akik között szolgálhatok. Lehet, hogy ez egy kicsit eufemisztikusan hangzik, de ez az igazság. A munkámra viszont hihetetlenül pragmatikusan hat a büntetés-végrehajtás közege: pedagógiai, pszichológiai, szociálpszichológiai összefüggések felismerésére van szükség, mert ezen ismeretek elsajátítása nélkül itt nem lehet boldogulni, vagy kontra-produktívvá, diszfunkcionálissá válik az ember tevékenysége.

– Milyen felismerések származnak a börtönlelkészi szolgálatból?

– Ezek a felismerések valójában nagyon egyszerűek. Kifejezetten biblikusak. Bonyolulttá, összetetté konfrontatívvá akkor válnak, amikor a felismeréseink szerint szeretnénk élni. Az életben semmi sem csak fekete, vagy fehér. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egy ember sorsának megismeréséhez – ez egy alapvető kiindulási pont. Sokat segít ebben a lutheri teológia, amely az embert egyszerre igaznak és bűnösnek látja. Ahhoz pedig, hogy a lelkigondozás eredményes legyen – jó értelemben –, sokat kell provokálni. Az intézkedések, és a büntetések végrehajtása során a fogva tartott ember a környezet elvárásainak igyekszik megfelelni. A konformizmust ezért kell reális veszélyként kezelni. A fogvatartott vallásgyakorlása során az mondja, amiről megtanulta, hogy egy lelkész örül, ha azt hallja, hogy pl. megtértem, de ennek semmi köze nincs a valósághoz.
Számos bűncselekmény elkövetésénél a harag és az indulat játszik meghatározó szerepet. Ezért teszek meg mindent napi szolgálatom során, hogy ezeket a tényezőket csökkentsem az egyes ember életében is. Mindkét negatív tulajdonság óriási károkat tud okozni az egyes ember, valamint környezete életében.
A legtöbb ember azt gondolja szolgálati területünkkel kapcsolatban, hogy mi alakítjuk, formáljuk az emberek gondolkodását. (Ez az állítás így önmagában még teológiai értelemben sem igaz.) Azt már kevesebben gondolják, hogy közben mi is változunk, alakulunk, mert ez a közeg mindenkire hatással van. A lelkész személyes keresztény hitének itt van jelentősége.

– A fogvatartottakkal való foglalkozás más szóhasználatot igényel, hiszen például a szabadság, vagy a kapcsolattartás teljesen más tartalommal bír bent, mint kint. Az evangélium üzenetéből mi az, amire leginkább fogékonyak az elítéltek?

– Ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a fogvatartottakat szükség van egyfajta nyelvismeretre. Nemcsak a börtön-szlengben kell járatosnak lenni, hanem tisztában kell lenni azokkal nyelvi áthallásokkal, amelynek segítségével a fogvatartottak kommunikálnak egymással. Ebben rengeteg játék és humor is van. Szlengben gyakorlatilag ritkán beszélek, csakis esetenként, pedagógiai célzattal. A nem megfelelő nyelvhasználat ugyanis demoralizál. A büntetés-végrehajtási lelkésznek inkulturált közegben kell szolgálatot teljesíteni, mindezt pedig az ökumené szellemében teszi. Említésre méltó a II. Vatikáni Zsinat „Ad Gentes” című zsinati határozata. A határozat missziókkal, missziós feladatokkal kapcsolatban fogalmazza meg az inkulturáció jellegének megvilágítását: Az evangélium hirdetésének, az evangelizációnak alkalmazkodnia kell minden kultúra sajátos szelleméhez. Így nekem is egy tanulási folyamaton kellett átesnem, míg rátaláltam arra a hangra, arra a kommunikációs stílusra, amelyet egyértelműen velem kötnek össze, amit meg is értenek, és elfogadnak.
A fogvatartottak az evangélium hallgatása során leginkább az elfogadás élményére vágynak, hiszen rengeteg bűntudattal, nehézséggel küzdenek. Ezektől a terhektől egyébként is nehezen szabadulhatnak. A börtönkápolna csendje, és az istentiszteleten megélhető befelé fordulás lehetősége esélyt ad erre is.

– A börtönlelkészi munka kizárólag az elítéltekkel való foglalkozást jelenti vagy lehetőség van a büntetés-végrehajtási intézet alkalmazottaival is kapcsolatot tartani, számukra is hirdetni az evangéliumot?

– A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Magyarország egyik legnagyobb fogva tartási intézménye. Személyi állományának jelentős részével találkozunk a napi feladataink végrehajtása során. Velük kapcsolatban kellemes élmény az, hogy a mi intézetünkben elfogadták azt, hogy szakterületünk a hét minden napján a kötelező napirendi pontok mellett plusz feladatokat jelent a számukra. Klasszikusan közöttük sem lehet evangéliumot hirdetni, de nekik is vannak gondjaik, panaszaik, amelyeket megosztanak velem. Sokszor kérdezik tőlem: Mikor hallgatsz meg engem is? Vagy ha nagyon sietek, és nem állok meg pár mondat erejéig, olykor kedvesen nehezményezik ezt. A mai világban már az is nagyon sokat számít, hogy figyelni tudunk egymásra. Számomra pedig nem mindegy, – és nemcsak szolgálati szempontból –, hogyan lépek be, és lépek ki az Intézetből. A személyi állomány tagjainak intézetbe történő ki – és beléptetését pedig mindig a szolgálatban lévő biztonsági felügyelők végzi. Velük kezdődik, és velük fejeződik be az aznapi szolgálatom.

– Mit jelent a börtönben Krisztus?

– Hadd idézzem egy pásztoroltamat, akit egy riport kapcsán megkérdeztek. Ő röviden így válaszolt: „Mindent”. A szabadságot, a szabadulást, felszabadultságot a tehetetlenség feloldódását, a megbékélést, a megértést, az elfogadást, a bűnbocsánatot, és a szeretetet. Mindent, ami kint nem volt annyira hangsúlyos és fontos, de amit Krisztusról szóló evangélium hallatán itt bent a fogvatartottak átértékelnek.

– A börtönmissziós imahét egyik napján az áldozatokért imádkozhattunk. Az én értelmezésemben áldozat az elkövető is, hiszen saját emberségével megy szembe. Erre milyen „gyógyír” létezik?

– A feltett kérdésre szép, irodalmi példa Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkij Bűn, és bűnhődés című regénye. A legnagyobb gyógyír az ember számára a beismerés. Szándékosan nem beismerő vallomást mondtam. Ez egy nagyon hosszadalmas folyamat. A nehezen megnyíló, egyébként múltjukban számtalan sérülést, sebeket hordozó fogvatartottak sokszor a súlyos őket érő traumák, sokkok hatására sem jutnak el a beismerésig, mélyen őrzik azokat a titkokat, amelyekről érthetően, sokszor a büntetőeljárás lefolytatása miatt sem nem akarnak beszélni. Ez az igazi nehézség. Az Isten közelségben, egy jól kialakított szeretetközösségben, azonban eljuthatnak addig a felismerésig, hogy nem véletlenül jutottak ebbe a helyzetbe. Ez az a pont, amelytől kezdve már a kifelé vezető utat kell mutatnom számukra.