III. RÉSZ (5,1–6,10)

Az igaz keresztyén életről szóló tanítás

5. fejezet

5.1. A szabadság Krisztusban a hűség megőrzéséről szól

Gal 5,1: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.”

5.1.1. A Krisztusban szabad igaz szolgája az igazságnak

Az unalomig menően a fejünkbe kell vésni, mi a „szabadság” és mi a „szolgaság”. Nézzük meg Róm 6,20kk-t: „Mert amikor a bűn szolgái voltatok, szabadok voltatok az igazságtól. (…) Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, (…) Isten szolgái lettetek…” Táblázatszerűen is szemléltethetjük ezt a fontos igazságot:

Szabadok az igazságtól Szolgái a bűnnek

                                                               }{

Szolgái az igazságnak Szabadok a bűntől

Mert aki szabad a bűntől, az igazság szolgája lett: aki azonban a bűn szolgája, szabad az igazságtól és fordítva.

Megismétlek mindent, mert tudom: „szavára sáskák jöttek, és számtalan szöcske. Felfaltak országunkban minden füvet, felfalták földjük termését”. Úgyhogy már senki nem értette, mi a „szolgaság” és a „szabadság”. [Luther itt a Zsolt 105,34–35-ben leírt, egyiptomi csapásról szóló képet használja annak a súlyos nyomorúságnak a szemléltetésére, amelybe az egyházat törvénykövető szemlélete sodorta. – A ford.] Így a szabad akaratról szóló emberi mesék belopóztak, sőt teljesen fészket ütöttek ebben az ellentétpárban (szabadság és szolgaság). Igen, a szabadság így testi értelmet kapott, mintha a Krisztusban mindent szabad volna tenni, amit csak akarunk. Az ilyen emberekkel szemben kellett az apostolnak a Római levélnek ugyanebben a fejezetében (Róm 6,12kk) szembeszállnia. A valóságban azonban ez a „szabadság” így néz ki: szívesen és örömmel tesszük meg neki, ami a törvényben megíratott, a büntetésre és a jutalomra való tekintet nélkül. Ezzel szemben a „szolgaság” szolgai félelemből és gyermeki észjárás szerint cselekszik. Tehát nem mondható, nem is jelent különbséget, hogy valaki „a bűn szolgája” vagy „a törvény szolgája”. Mert aki a törvény szolgája, mindenkor bűnös; soha nem tölti be a törvényt, hacsak nem a külső cselekedetek látszataként; ezért kap csupán ideiglenes jutalmat, ahogy a szolgák gyermekei és a másodfeleségek, míg az örökségben csak a szabad részesül (Gal 4,30). „Krisztus szabadságra szabadított meg minket”, mondja az apostol. Ez pedig a Lélek szerinti szabadság, amely Lélekben őrizhető meg, nem úgy, mint az ember igyekezete (vö.: szabad akarata), amelyről még a pogány Persius is belátta [római költő és filozófus, aki a cselekedet és az ismeret különbségéről elmélkedett – a ford.], hogy nem tartható be és meg. Ez a törvénytől való szabadság természete szerint ellentéte annak, amely egyébként az embernél általában véve a szabadság gyakorlatát jelenti. Az ember szabadsága abban mutatkozik meg, hogy a törvényeket megváltoztatja, miközben azonban az ember változatlanul ugyanaz marad. A keresztyén szabadság ezzel szemben így nézi ki: itt az ember változik meg, és a törvény marad változatlan. Mivel ugyanazt a törvényt, amelyet a szabad akarat által gyűlölt, most örömmel üdvözli, mert „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róm 5,5).

5.1.2. A Krisztusban szabad nem tér vissza a törvény igájához

„Álljatok meg a szabadságban”, tanítja az apostol, bátran és hűségesen. Mert Krisztus, aki a törvényt értünk betöltötte és a bűnt legyőzte, a szeretete Lelkét küldi a hívők szívébe. Olyan emberekké teszi őket, akik igazak és szeretik a törvényt, ami így már nem a saját cselekedetük által történik, hanem Krisztus megelőlegezett ajándéka által kegyelemből kegyelembe. Ha te a kegyelmi ajándéka előtt megtorpansz, akkor mindkettő te magad vagy: a Krisztussal szembeni hálátlan, önmagadban pedig nagy bolond. Mert magadtól akarsz Krisztus nélkül igazzá lenni és a törvénytől megszabadulni.

Figyeld, milyen súlya van e szavaknak: ne engedjétek magatokat újra, ne engedjétek magatokat a szolgaságba, ne engedjétek magatokat a szolgaság igájába fogni. Vagy ahogyan görögül nyomatékosabban hangzik: „mé enekheszthe” (ne hagyjátok magatokat bezáratni). Hasonlóan, ahogyan fentebb (Gal 3,23) erről már beszéltünk, mi olyanok voltunk, mint a börtönben „egybezártak”. Ez annyit tesz: hagyjátok el a minden mértéket meghaladóan nyomasztó és elhordozhatatlan törvények terhét, amely számotokra semmi mást nem eredményez, mint szolgaságban és bűnben való életet. Nem bezárni, nem hatalma alá kerülni, és, ahogyan Erasmus mondja, nem a keze közé kerülni. „Hagyni magunkat, hogy elfogjanak”, még nem annyira rossz; „hagyni, hogy szolgaságba kényszerítsenek”, ez már keményebb dolog. A legkeményebb azonban „hagyni, hogy a szolgaság igájába fogjanak”, különösen azoknak, akik a szabadság ajándékát már elnyerték.

Álljatok meg, mondja, és ezzel jobbnak láttatja helyzetüet, mint amilyen valójában, mert azt feltételezi, hogy még nem estek el. Különben ezt kellene mondania: „keljetek fel”, ő azonban a megnyerő „álljatok meg” kifejezést használja. Így akar egyúttal útmutatást is adni, hogy senkit ne kelljen azonnal kemény rendreutasításokkal illetni, mert így az ilyen súlyos esetek még kétségbeejtőbbekké válhatnának. Nem, inkább a jó reménység meggyőző bizonyítékát kell adni. Napjaink „rögtönítélő bíróságai” éppen ezt nem teszik. Ők megelégszenek azzal, ha elrettentő, önkényes, eretneküldöző cselekedeteikkel hatalmuk bizonyítékát adhatják.

5.2. A törvény szerint igazaknak nincs szükségük Krisztusra

Gal 5,2: „Íme, én, Pál, mondom nektek, hogy ha hagyjátok, hogy körülmetéljenek: Krisztus semmi sem használ nektek.”

5.2.1. Aki a törvényre épít, kizárja a Krisztust

Miután az apostol számos meggyőző bizonyítékkal lebontotta a törvény igazságát, és egészen rendkívüli módon megalapozta a Krisztusban való hitet, hasonlóan nagy igyekezettel figyelmeztet, tilt, fenyeget és ígér. Most öntözi meg, amit plántált (1Kor 3,6kk). Nagy apostoli buzgalommal mindent megkísérel, és mindenben megtalálja a helyes mértéket. Így különösen is vonzó az apostoli gondoskodás mintaképét szemünk előtt látni. Először megrettenti őket a mondattal, hogy Krisztus nem használ nekik, ha körülmetélik őket, éspedig ezt mondja: íme, én, Pál mondom nektek, hogy tudjátok. Megismétli a nevét, hogy tekintélyének súlyát latba vesse. Így én is újra megismétlem: hagyni, hogy körülmetéljenek, nem a gonosztól való, ámde az igazságot a körülmetélésben keresni istentelenség. Márpedig a szertartásos cselekedetekkel kapcsolatban könnyebben jut az ember annak belátásra, hogy az igazság elnyeréséhez a benne való bizalom kevés, könnyebben, mint a Tízparancsolat erkölcsi intelmeivel kapcsolatban. Mert nem ezekben kell az igazságot keresni, mert azt sokkal inkább a Krisztusban való hit ajándékozza. Ezt azért mondom, nehogy valaki ezen a helyen arra a véleményre jusson, hogy az apostol csak a szertartásos cselekedetek ellen harcol. [Jeromosnak ezt a gyakran hangoztatott véleményét Luther fentebb már elvetette. – A ford.] Az apostol itt sokkal inkább a törvény leglátványosabb cselekedeteit látja maga előtt, azaz a törvény valamennyi cselekedetét mérlegeli.

Látszólag ezzel az igehellyel ellentétben áll Róm 2,25: „a körülmetélés valóban használ, ha megtartod a törvényt”. Hogyan lehet – kérdezi Jeromos – a körülmetélés hasznos, ha megtartod a törvényt? Akkor talán a körülmetélteknek már nincs is szükségük Krisztusra? Itt ez a szent ember sok mindent összehord. Mi azonban fogjuk rövidre! Ugyanis lehetetlen, hogy a törvényt Krisztus nélkül töltsék be, ahogyan azt már gyakran kifejtettük. Ez ugyanis az apostolnál egy szilárd alapokon álló kijelentés, aminek ő sokféle bizonyítékát adta. Azoknak pedig, akik a törvényt megtartják, akik Krisztust, a törvény beteljesítőjét hitben a magukénak vallják, teljesen szabadságukban áll eldönteni, hogy körülmetéljék-e őket vagy sem. Nekik minden dolog hasznos, „minden javukra szolgál” (Róm 8,28). Ezzel szemben akiket szolgai értelemben és a törvénytől való félelem miatt metélnek körül, mert arra törekszenek, hogy ezzel tegyenek eleget a törvénynek, és „erőből” igazuljanak meg, ők minden kétség nélkül „elvetik” a Krisztust és „az Isten kegyelmét” (Gal 2,21). Mert jogtalanul igénylik, hogy a törvényt egy egészen más úton töltsék be, mint Krisztus által. És így – éppen a körülmetélés miatt – Krisztus nem használ nekik. Ugyanakkor a többieknek – éppen a Krisztusért – a körülmetélés nem káros.

5.5.2. Életben és halálban csak a Krisztus kegyelme ment meg

Ugyanezen esztelenség, sőt istentelenség által rohannak vesztükbe azok, akik lelkiismeret-furdalástól vezérelve vagy közvetlen halálos veszedelemben egyszer mégiscsak ráébrednek életük teljes romlottságára, látva azt a nagy távolságot, ami őket az Isten törvényétől elválasztja, netalántán mert kételkednek vagy ugyanabba az istentelenségbe zuhantak[, mint a galaták – a ford.]. Eleget szeretnének tenni vétkeikért, és mostantól a törvényt megtartani, hogy az a lelkiismeretüket újra boldoggá tegye: eközben úgy vélik, hogy jó emberek, ha megtartották, amit a törvény előír. Így azonban a törvény „betöltése” alatt már nem a Krisztus-hit teljességét, a törvény betöltőjét értik, hanem a saját elégtételüket, amellyel a törvény sokféle előírását teljesítették. 

Ilyen istentelen „igazsággyártást” tanulunk azoktól, akik manapság egyedül uralják itt a terepet: az emberi előírásokból és a teológia torzszülöttjétől, akinek a feje Arisztotelész, a két lába pedig Krisztus. Ők nagyon is kérkednek jóvátételük szegényes cselekedeteivel, és csodálatos, hogy ez a bűnbánatpiac mennyit hoz nekik a konyhára. [Köztudott, hogy a római katolikus gyónás szentsége a bűnbánónak előírja a jóvátételt, például bizonyos számú Miatyánk elmondását. – A ford.] Ők a cselekedeteikben bíznak, mintha kevés volna, hogy a Krisztusban hisznek; ennek ellenére mégis egyedül ebben a hitben van a mi igazságunk, megváltásunk, jóvátételünk, életünk és dicsekvésünk.

Te azonban, ha a törvény vezetése alatt a bűneid ismeretéig előretörtél, óvakodj, nehogy mindjárt hozzáfogj, hogy mostantól a törvénynek eleget tegyél, amely téged a jövőben egy jobb életre vezérel. Sokkal inkább teljes mértékben kételkedj az elmúlt és eljövendő életed miatt, és bátran higgy a Krisztusban. Ha azonban már hiszel, és így megigazulsz, és a törvényt is betöltöd, hívd meg őket, hogy a te testedben is „megsemmisüljön a bűn” (Róm 6,6), és így a törvény is betöltessék, ahogyan az már a te szívedben a hit által betöltetett. És csak ezután szabad cselekedned mindazt, ami a törvény szerint jó.

Ehhez tartozik az a jó gyakorlat, hogy a haldoklónak tisztán csak a Krisztust, a Keresztrefeszítettet kell eszébe juttatni, hogy hitre és reménységre intse őt. Legalábbis itt – még ha szívük szándéka (a szabad akaratról és az önigazságról szóló igehirdetések) annyira elbolondították volna is őket – összeomlanak. Összeomlik a szabad akarat, a jócselekedet, a törvény szerinti igazság, és egyedül csak a hit marad, Isten végtelen kegyelmének segítségül hívása. Már gyakran volt olyan benyomásom, hogy a meghalásban többek és jobbak a keresztyének, mint az életben. Mert minél jobban megszabadulnak a saját cselekedeteikbe vetett bizodalomtól, és minél inkább kizárólag a Krisztusra tekintenek, annál inkább lesznek keresztyén emberekké. És e hitben megállva kell a jócselekedeteket gyakorolni egy egész életen át. Napjainkban azonban az emberi hagyományok és törvények sűrű ködébe, sötét felhőibe, forgószelébe, a hozzájuk hasonló tudatlan írástudóktól és papoktól a saját cselekedeteinkbe taszíttatunk bele. A maguk erejéből akarnak eleget tenni a bűneikért, és a cselekedeteiket nem arra nézve ítélik meg, hogy a test kívánságait megtisztogassák, és így „megsemmisüljön a bűn” (Róm 6,6), hanem úgy képzelik, mintha már tiszták és szentek lennének, és a cselekedeteiket halomba gyűjtik, mint magot a pajtában. Ezzel Istent adósukká teszik, és így szeretnének a mennyben csücsülni, nem tudva, milyen magasan is van az. Vakok, vakok és ismételten vakok! Ezeknek Krisztus semmit nem használ! Mások tanácsadójának képzelik magukat, önmagukat téve igazzá.

5.2.3. Nem a külső cselekedet, hanem a hit a döntő tényező

Ebből következik, hogy ez az ige: hagyjátok, hogy körülmetéljenek, kevésbé a külső cselekedetet, mint inkább a belső szándékot akarja megjelölni. Mert az apostol itt egy lélekben meghozott döntésről tesz kijelentést, a belső lelkiismereti döntésről beszél. Mert a külső cselekedetek között nem lehet különbséget tenni. [Nem lehet meglátni, hogy a hit Lélek általi, vagy pedig az önigazság lelkületétől vezérelt. – A ford.] Valamennyi különbség pusztán csak a véleményekben, gondolkodásmódban, lelkiismereti döntésben, nézetben és szándékban stb. indokolt (amelyekből a cselekedetek előtörnek). Ha pedig mindeközben a törvény cselekedeteit azzal a lelkiismerettel végzik, hogy azokra mindenképpen szükség van, továbbá abban a bizodalomban is, hogy általa igazulnak meg, úgy „az istentelenek tanácsa szerint járnak”, „a vétkesek útjára állnak”, és „akik így tanítanak, a csúfolódók székébe ülnek” (vö. Zsolt 1,1). Ha azonban hálás szeretetből cselekszik, hitbizodalomban és szabadságban, úgy az ő fáradozásai már a hit által elnyert igazságból valók. Hálás szeretetből teszi, ha egy másiknak a nyomorúságán segít vagy valamely kívánságát teljesíti. Ezek ugyanis így már nem a törvény cselekedetei, hanem a szeretet cselekedetei. És nem azért történnek meg, mert a törvény előírja, hanem a testvér érdekében, aki azt kívánta vagy akinek arra szüksége volt. Maga az apostol is így gyakorolta a cselekedeteit. Ezt a szabályt megingás nélkül kell követni. Ez az összes törvény valamennyi cselekedetére érvényes, mondják, aminek akarják. Ha tehát egy pap vagy egy szerzetes a szertartásos cselekedeteit, akár a szüzességi fogadalmat vagy a szegénységet arra való tekintettel cselekszi, hogy általuk igaz és jó legyen, úgy bizony istentelen, és megtagadja a Krisztust. Ezzel szemben az ilyen cselekedeteket csakis akkor lehet a hasznunkra fordítani, ha a hit által már megigazultak, hogy hit által tisztuljon meg a test, az óember. Ezáltal fog a Krisztusba vetett hite növekedni, és egyedül az ő uralmát elnyerni, – és így lesz valóság az Isten országa. Ezért cselekszi mindezt vidám lélekkel, nem azért, hogy sok érdeme legyen, hanem hogy megtisztulhasson általa. […]

5.3. A törvény által megigazultak egyáltalán nem igazak

5.3.1. A törvény által megigazultak a törvény egészének adósai

Gal 5,3: „De ismét bizonyságot teszek minden embernek, hogy akit körülmetélnek, köteles az egész törvényt megtartani.”

„Az első gonoszság, amelytől el kell rettenetek, az, hogy a Krisztus nem használ nektek (Gal 5,2). Ez pedig nem mást jelent, mint hogy a törvény általatok nem teljesül. Így aztán marad a második gonoszság, hogy a törvény terhe még mindig rajtatok van, és így az egész törvény megtartására vagytok kötelezve. Minden kétséget kizáróan mindkettő a legeslegnagyobb kár, amit csak el lehet gondolni: ha egy olyan drága jótéteményt, mint ami a Krisztussal való kapcsolaton múlik, nélkülözni kell, és ha egy olyan szörnyűséges tehertételt, ahogyan az a törvény követelésével ránk nehezedik, annak terhét pedig hordoznunk kell.”

Na de kérlek, kedves Pál, milyen széleskörű bizonyítással lehet erre a végkövetkeztetésre jutni, vagy azt érvényre juttatni: „aki hagyja, hogy körülmetéljék, köteles a törvény megtartani”? Talán akit körülmetéltek, vajon nem tartja-e meg legalábbis a körülmetélés törvényét? Erre Jer 9,25 ad választ: „Mert mindezek a népek körülmetéletlenek, Izrael egész háza azonban körülmetéletlen szívű.” Az apostol tehát itt az alapmondatát követi: a törvény egyetlen cselekedete sem lehet az igazságból való, amennyiben nem a „hit által megtisztított szívből” történik. Ennek pedig sem a körülmetélés, sem a törvény más egyéb cselekedete nem tehet eleget, hacsak nem a külsőségek által, képmutató módon. Mert csak az a cselekedet jó, amely jó és tiszta szívből származik. A jó szív pedig csakis kegyelemből születik, mert a kegyelem nem cselekedetekből, hanem a Krisztusban való hitből való. Így Ábrahám körülmetélése teljes semmis volna, ha előtte nem hitt volna. Ebben a hitben számították be neki az igazságot, és azért lett jócselekedet, amikor hagyta körülmetélni magát. És ez az, amit Pál mond (Róm 2,25): „de ha törvényszegő vagy, akkor körülmetéltséged körülmetéletlenséggé lett”. Mi mást jelentene ez, mint azt, hogy „a körülmetélt nem körülmetélt, a törvény megtartója nem tartja meg a törvényt”? Mert nem a legjelesebb részével, a szívével tartja meg a törvényt, hanem csak a testével. Így mondja Jk 2,10 szerint is: aki „akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezik”. Mert aki hitben egyet tart meg, valamennyit megtartja; mert bizony a hit valamennyi törvény megtartása – Krisztusért, aki az egész törvényt betöltötte. Ha tehát a hitben akár csak egyet is nélkülözöl, úgy egyet sem tartottál meg. Az apostol tehát joggal mondja: akit hit nélkül metélnek körül, belső körülmetélés nélkül, egyáltalán nem metéltetett körül, és ezzel együtt a törvény cselekedeteit sem tudja teljesíteni, mert még mindig a törvény adósa.

Jeromos így érti: ha hagyja, hogy körülmetéljék, úgy szükséges az összes többi törvényt is megtartani – mintha a galaták csak a körülmetélést tartották volna meg. Ezt a nézetet nem osztom. Mert az álapostolok a galatáknak az összes törvényt föladták, ahogyan Pál fentebb (Gal 4,10) megmondta: „Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre.” Ezért neki sokkal inkább az a véleménye, hogy a törvény követése valami azzal teljesen ellenkező dolog, kifejezetten annak nem követése, olyan mesterkedés, amely a törvény egyre súlyosabb megszegéséhez vezet.

5.3.2. A törvény szerint igaz elveszíti Krisztus kegyelmét

Gal 5,4: „Ha törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestetek.”

Itt látod, amit megmondtam: az apostol nem a körülmetélés cselekedetét kárhoztatja, hanem azt a bizodalmat, amely általa szeretné elérni az igazságot. Ő mondja: „ha törvény által akartok megigazulni”. Tehát istentelen vétek, ha ti a törvény cselekedetei által akarnátok megigazulni. A törvény cselekedeteit nagyon jól meg tudják cselekedni azok, akik már megigazultak, ámde egyetlen istentelen sem lehet általa igazzá. Továbbá: egy megigazult, ha arra merészkedik, hogy cselekedetei által keresse, előbb veszíti el az igazságát, mielőtt azokat megtarthatná. Ő a kegyelemből kiesett, amely által megigazult, – azaz a jó földből átültettetett a terméketlenbe. […] Láthatod, hogy az apostol ezért milyen kitartóan harcol: mi egyedül hit által igazulunk meg, és a cselekedetek nem képezhetik annak alapját, amin az igazság fölépíthető, hanem ezek a szeretet cselekedetei, amelyek a már elnyert igazságból valók, csak szolgálatok annak megsokasítására.

Elvesztettétek… (a magyar fordítás szerint: „elszakadtatok a Krisztustól”.) Ezt akarja mondani: „Hiábavalók, üresek, Krisztus művének a vesztesei lettetek, és a Krisztus műve már nincs meg bennetek.” Mert ahogyan fentebb mondtuk, egy keresztyén nem él, nem beszél, nem működik, nem hat, hanem a Krisztus él benne; mert minden cselekedete Krisztus cselekedete. Ennyire felfoghatatlanul egyedülálló a hit kegyelme. Aki tehát hagyja, hogy a törvény felé fordítsák, újra önmagában, önmagának él, a saját munkájában, a saját életében, a saját szavaiban fáradozik. Ami pedig azt jelenti, hogy Krisztustól függetlenül vétkezik, és nem tartja meg a törvényt; nem lakik benne a Krisztus, és nem is munkálja benne az övét. Azt mondhatjuk, a Krisztus művétől teljesen üdvtelen és lélek nélküli szombatot ünnepli. Pedig éppen fordítva, a saját cselekedeteitől függetlenül kellene a szombatot ünnepelnie, attól mentesnek és szabadnak lennie, hogy az Úr műve benne megvalósulhasson! Ez lenne, ahogyan Ágoston tanítja, a szombat „intézményének” egyetlen titokzatos értelme. Aki tehát a Krisztusban hisz, „elveszti önmagát”, és cselekedeteiben formálja meg az ünnepnapokat, hogy azokban Krisztus éljen és hasson. Aki viszont a törvény által keresi az igazságot, „elveszti Krisztust”, mert Isten cselekedeteiből formál ünnepnapokat, hogy önmagának éljen és hasson velük, azaz általuk kárhozzék el és menjen tönkre. 

5.4. Csak a hitben megigazultak valóban igazak

5.4.1. A hívő Lélekben várja az igazságot

Gal 5,5: „Mi ugyanis a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét.”

Lélek által, hitből… Tehát nem test szerint, hanem Lélek által várjuk az igazság reménységét. Azok azonban, akik nem hisznek, üresek Lélekben; ezét ők cselekedetből, testi értelemben várják a saját igazságuk reménységét. A hit lelki embert, a cselekedet testi embert teremt. Már korábban is megmondtam, hogy az ember a kegyelmen kívül nem képes megtartani a törvényt, hacsak nem a büntetéstől való félelem miatt vagy az ígért jutalom reményében. Ez azonban mindkét esetben test szerinti és béres lelkületű. Ezzel együtt nem is „lélekben” várakozik a reménységre, hanem test szerinti kívánságaira törekszik, amelyeket élvezni szeretne. Mert ő a jót nem szeretetből, az igazságért cselekszi, hanem előnyök megszerzéséért, amely őt jutalmazza meg.

Mit is akar jelenteni: várjuk az igazság reménységét? Ki „vár” egy ilyen „reménységre”? Nos, vannak emberek, akik a „reménységet” azonosítják „a remélt jóval”. Így például a 12. század közepén élt, sokat idézett teológus, Lombardiai Péter, aki a Szentenciák 3. kötetében arra utal, hogy az Athanaszioszi hitvallásban a „hit” kifejezést felcserélik arra, amiben hiszünk, illetve arra a kifejezésre, amelyet a hit megragad. [Athanasziosz, Alexandria püspöke az ariánusok ellen harcolt. – A ford.] Így beszél: „Ez a katolikus hit” stb. Ami engem illet, nem hallom szívesen, amikor a „hit” és „remény” kifejezéseket így használják. Mint ahogyan joggal mondják: „élem az életet”, ugyanígy nem ellenmondásos, hogy így mondják: „remélem a reményt”. Ámde nem óhajtok erről előzetesen vitatkozni. Követheti mindenki a maga véleményét, ahogyan tudja és akarja. Előttem nagyon is jól ismert, hogy messzemenően a Szentírás szóhasználathoz tartozik, hogy a „hit” és a „reménység” kifejezésbe annak a valósága is beletartozik, akire a hit és a reménység irányul. Így tartják ugyanis (a hívőt és a reménykedőt) az „istenek” névvel illethetőknek (Zsolt 82,6; Jn 10,34k), akik őszintének, igaznak, szentnek neveztetnek – azaz csupa olyan tulajdonsággal ruházzák fel ezeket, amelyek egyedül az Istent illetik. És bár csak részesei, de az Istenhez tartoznak, mégis e névvel illetik őket. Ezen a módon a reménység, mivel az eljövendő dologhoz kapcsolódik, önmagának az eljövendőhöz való kapcsolódása, s ezzel együtt a reménység tartalmához is kapcsolódik, azaz a remélt jóhoz. Ez azonban nem úgy történik, ahogyan egyesek gondolják, amikor némelyek valamely igével szándékosan visszaélnek, hanem alapos megfontoltsággal. Hasonlóan álmodoznak arról is, hogy vannak emberek, akik képesek maguktól igazakká lenni, Isten igazságától függetlenül. Ámde mégis csak a hit az Isten igazsága, mert a hit az Isten megbízhatóságán és igazságán csüng, és annak ad igazat. Ez azonban egedül kegyelem műve, nem pedig az ember természetéé. [Luther ismételten az ember természetéből fakadó jót kifogásolja. – A ford.]

5.4.2. A hívő nem ismeri el a körülmetélés megtiltását

Gal 5,6: „Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.”

Itt teljesen egyértelműen bebizonyítja, hogy körülmetéltnek lenni megengedett, amiért Jeromos az övéivel együtt oly nagy lármát csap. Mert ha nem megengedett, akkor [az üdvösséghez] körülmetéletlennek kell lenni. Ámde a körülmetélkedés – mondja az apostol – nem számít, tehát nem is szükséges. Hasonlóan: körülmetéletlennek lenni is megengedett. Mert ha nem megengedett, akkor [az üdvösséghez] körülmetéltnek kell lenni. Ámde a körülmetélkedés nem számít, tehát nem is szükséges. Mi más marad hátra ezek után, mint az, amit Ágoston erről az igehelyről helyesen mondott: az sem úgy volt, hogy Timóteusnak „Krisztus nem használt” (Gal 5,2), mert Pál körülmetélte őt, amikor már keresztyén volt (ApCsel 16,3). Ezt csak azért cselekedte, hogy kitérjen mások haragja elől, semmiképpen nem valamiféle képmutatásból, hanem mivel alapjaiban mindkettőt azonosnak tekintette, ahogyan 1Kor 7,19 szerint mondja: „Sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem ér semmit.” A körülmetélés ugyanis nem árt annak, aki nem ahhoz kapcsolódóan hisz az üdvösségben.

5.4.3. A hívő nem ismeri el a körülmetélés megparancsolását sem

Mindezeket egymás mellé állítva Pál kellő nyomatékot ad mindkettőnek. Mert ha csak ezt mondta volna: „a körülmetélés nem használ”, akkor úgy érthetnénk, hogy [az üdvösséghez] szükséges körülmetéletlennek lenni. Megfordítva, ha csak ezt mondta volna: „körülmetéletlennek lenni nem használ”, akkor meg úgy érthetnénk, hogy [az üdvösséghez] szükséges a körülmetélés. Így azonban csupán vélemény, hit, lelkiismereti kérdés (döntés), amely a kettőt egymástól megkülönbözteti. Mert önmagában mindkettő megengedett, egyenrangú és szabadságunkban áll, mint ahogyan a törvény többi cselekedete is. Ezért (1Kor 7,18–19) szerint is mondja: „Körülmetélten hívatott el valaki? Ne tüntesse el! Körülmetéletlenül hívatott el valaki? Ne metélkedjék körül! Sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem ér semmit, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos.”

5.4.4. A körülmetélés parancsa csak a zsidókra vonatkozik

Akkor hogyan is áll ez dolog? Hát nem „Isten parancsolatának a megtartása”, ha valaki hagyja magát körülmetélni? Hát nem Mózes és Ábrahám által parancsolta meg? (Vö. 1Móz 17,9kk; 3Móz 12,3.) Fentebb már megmondtam: ha valakit testben körülmetélnek, de hiányzik a szív körülmetélése, az Isten előtt körülmetéletlennek számít (vö. Róm 2,28k). Ezzel együtt természetesen igaz, hogy a törvény szertartásokra vonatkozó előírásait Krisztus eljöveteléig a zsidóknak szükségképpen meg kellett tartaniuk. Mert Krisztus eljöveteléig volt az Ábrahámnak tett ígéret és a Mózesnek adott törvény érvényben. Így mondja nekik Mózes jól érthetően (5Móz 18,15kk), hogy úgy kell az Isten által támasztott prófétára hallgatniuk, mint magára Mózesre. Mózes tehát nem akarta, hogy majdan e próféta után még őrá is hallgassanak; ez a próféta pedig Krisztus, ahogyan azt maga Péter apostol is eme igehely alapján (ApCsel 3,22k) a zsidók elé tárta. És mivel Isten Ábrahámnak parancsolta a körülmetélést, egészen bizonyosan azt akarta, hogy addig maradjon érvényben, amíg a megígért áldásban nem részesülnek. Mert amikor „eljön az utód, akinek az ígéret szól” (Gal 3,19), akkor egészen bizonyosan vele együtt az ígéret is célba jut, és vele együtt az ígéret szövetsége a „pecsétjével” (Róm 4,11) [a körülmetéléssel]. A Krisztust követő időszakra a körülmetélés már nem érvényes. Mégis szabadon választható és megengedett, mert éppen annyira jó, mint egyéb más parancsolatok a napokról, ételekről, öltözékekről, helyekről, áldozatokról. Természetesen ezek Krisztus előtt már nem számítanak, ha a szív igazsága nélkül cselekszik őket, ahogyan Ézs 1,11 mondja: „Mit kezdjek a sok véresáldozattal?” És Mik 6,6: „Mivel járuljak az Úr elé?” Ugyanígy hangzik Zsid 9,10 szerint is, ahol ezek a dolgok „csak az új rendelkezés idejéig kötelezőek”. A kegyelmen kívül még a Tízparancsolat cselekedetei is véget értek, hogy azokat a Tízparancsolat igazi tettei kövessék – Lélekben.

Ezt azért mondtam, nehogy valaki annak állítását feltételezze rólam, hogy a körülmetélés már Krisztust megelőzően is elhagyható és jelentéktelen dolog volt, vagy a zsidóknak megengedték, hogy körülmetéletlenek maradjanak. Természetesen Jób és sok más napkeleti ember – a szír Naamán, a sareptai özvegyasszony fia, és megtérése után Nabukadneccar király is – igaz volt, habár körülmetéletlen; ugyanakkor Mózes törvénye senki mást, csak a zsidókat kötelezte rá, akik ezt a törvényt kapták.

5.4.5. A hívő a Lélek által lesz tevékeny a szeretetben

Ha az apostol azt mondja: szeretet által munkálkodó hit, úgy e szómagyarázattal a „kiskorúaknak” (vö. 1Kor 3,1kk) ad magyarázatot és értelmet. Nekünk ugyanis ezáltal kell megérteni és megtanulni, milyen hitről is beszél Pál oly gyakran, nevezetesen az igazról és őszintéről, ahogyan mondja (1Tim 1,5): „jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből”. Minden bizonnyal képmutató az a hit, amelyet a teológusaink „elsajátíthatónak” neveznek – továbbá az a hit is, amely ugyan „kiárad”, ámde szeretet nélküli marad!

Figyelmen kívül hagyom azt a káromló kérdésfelvetést és lejárt nézetet, amely azt hangsúlyozza, hogy a kiáradó hithez még az elsajátítható hitnek is csatlakoznia kell, mintha a Szentléleknek volna szüksége ránk, és nem sokkal inkább nekünk őrá minden dolgunkban. Mert ők így álmodoznak: ha egy fiú, akit kisgyermekként kereszteltek meg, aki a törökök között, hitetlenül, keresztyén tanítás nélkül nő fel, nem tudhatja, amit egy keresztyén embernek tudnia kell, az csak fecsegés és locsogás. Mintha ők nem naponként kaphatnák meg az olyan tapasztalatok megerősítését, amire a keresztyén ember tanításához mindenképpen szüksége lehet azoknak, akiket nem belsőleg „vonz” (Jn 6,44) az Isten – és másrészt: milyen nagy dolgok történhetnek olyanok által, akiket látszólag nem tanítottak megszámlálhatatlan „fontosságokra”, ahogyan a teológusok tanítanak és tanulnak. Valami élő, nem is, inkább maga az élet és a teljes valóság, amikor a Lélek tanít: ő tud, mond, hat mindent mindenekben, mert ő az Istent tanítja. Ez pedig nem történik meg másképpen, csak úgy, ha az embert alapjaiban újjáteremti. Ki az, aki a tapasztalatlan ember gyermekét tanítja, hogy ő él, lát, érez, beszél, hat, és aki az egész világot tanítja, hogy ő minden művében fennmarad? Nevetségesek ezek a kitalált állítások, és nagy balgaság Istenről így gondolkodni. Aki tehát a Krisztusról szóló igét figyelmesen hallgatja, és hitben rajta csüng, az rögtön magára veszi a szeretet Lelkét. Ahogyan Pál fentebb (Gal 3,2) meg is kérdezi: „a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy a hit igéjének hallása alapján?” Mert az egyáltalán nem lehetséges, hogy ha te figyelmesen hallgatod Krisztust, aki annyi mindent tett és annyit fáradozott érted, ne szeresd meg azonnal. Ha te szeretni tudod azt, aki 20 000 forintot ajándékoz neked, vagy bármilyen tetszetős szolgálattal tiszteletét kifejezésre juttatja, hogyne szeretnéd azt, aki nem pénzt, hanem teljes önmagát ajándékozta neked, aki érted annyi sebet kapott, aki verejtékezve és megkínoztatva a vérét ontotta, aki érted meghalt, és minden bűnödet, a legutolsót is magára vette? Ha azonban őt nem szereted, akkor egészen bizonyos, hogy nem jól hallgatod, nem is hamisítatlanul hiszed, hogy mindez érted történt; hogy pedig meg tudd ezeket tenni, az a Lélek munkája. Amiért pedig a hit ezenkívül is még jelen van, az a hit, amely csodákat művel, Isten jóságos adománya, amely akkor és ott árad a hálátlanokra, akik az ő munkáját önmaguk dicsőségére végzik. Róluk mondja az apostol (1Kor 13,2): „Ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” Nagyon is találóan fejezi ki Pál: a szeretet által munkálkodó hit. Ez azt jelenti, ahogyan Erasmus görög szövege mutatja, hogy szorgoskodik. Nem mint aki önmagának akar vele valamit megszerezni, nem is mint aki csodákat művel általa, hanem mint aki a szeretetben szorgoskodik. Ahogyan az apostol fentebb (Gal 2,8) mondta: „mert ami munkálkodott Péterben a zsidók közötti apostolságban, ugyanaz munkálkodott én általam a pogányok között”. Mert „hinni” annyit tesz, mint „tevékenynek lenni”!

5.5. Egykor a galaták még dicséretesen jártak a hitben

Gal 5,7a: „Eddig jól futottatok.”

A Szentírás szóhasználatában a „menni”, „vándorolni”, „járni”, „út”, „pálya”, „menés”, „lábnyom” és az ehhez hasonló kifejezések „életvitel”, sőt még „hinni” és „szeretni” jelentésben szerepelnek. Mert az Isten, mint Ágoston mondja, nem külsőleg, térben közeledik, hanem jóindulatával és szeretetével. Akkor ezt jelenti: „szívvel, lélekkel menni, vándorolni”. Ezért mondja az apostol is, hogy „a mennybe tart vándorlásunk” – a magyar fordítás szerint: „nekünk a mennyben van polgárjogunk” (Fil 3,20) – , ha „azokat keressük, amik odafent vannak” (Kol 3,1). Noha a Szentírásnak ez a szóhasználata teljesen általános és nagyon gyakran használt, mégis meg kell említeni, mert napjainkban széltében-hosszában egy nagy tévedés kezd eluralkodni. Kegyességüktől vezérelve futkároznak az emberek ide-oda, de mégis minden kegyesség ellenében, fogadalomtételből Rómába és Jeruzsálembe vagy Santiagóba [a híres spanyol zarándokhelyre, ahol Jakab sírja van – a ford.] és még más ezerféle helyre, mintha az „Isten országa nem közöttük” volna (Lk 17,21). Ilyen istentelen üzelmeket teljesít a nagyot tenni akarás és a szégyentelen búcsú szemfényvesztésének szorgalmas támogatása. [A leghíresebb búcsúhelyek a szabály szerint nagyon erős búcsúval szolgáltak, ezért vonzották a látogatókat. – A ford.] Általa a tanulatlan nép, aki nem képes mérlegelni, könnyen elbolondítható, úgyhogy az ezekért való versenyt többre tartja, mint a szeretet megerősödését. Ennek ellenére mégis csak a szeretet tart egyedül Istenhez; ezeket mindenki a maga helyén is szorgalmasan gyakorolhatja. Azonban a nyereség (a jelentős egyházi bevételek) elvakítja a nyáj pásztorait, úgyhogy egyre kevésbé lépnek föl e tévelygés ellen.

Az apostol azonban nem azt mondja: „zarándokoltatok”, hanem ezt: futottatok. Ezáltal különös elismerésben és atyai dicséretben részesíti őket. Mert a futás a tökéletesség ismérve, ahogy Zsolt 19,6 szerint hangzik: „örül, mint egy hős, hogy futhat pályáján”. És 1Kor 9,24: „úgy fussatok, hogy (a versenydíjat) elnyerjétek”. Másrészt pedig azokról, akik a gonoszságban nyakas módon kitartanak, így vall az Írás (Péld 1,16): „mert ők rossz úton futnak, és vérontásra sietnek”; ugyanez mondja Ézs 59,7 is. Ezért „Krisztusban futni” annyit tesz, mint futni, égni és tökéletessé lenni a hitben és a Krisztus szeretetében.

5.6. Most pedig a galaták igen gyorsan félrevezettettek

Gal 5,7b: „Ki akadályoz meg titeket abban, hogy az igazságnak engedelmeskedjetek?”

„Ki akadályozott meg benneteket, hogy jól fussatok – éspedig olyannyira, hogy már az igazságban sem tudtok hinni?” Ez úgy hangzik, mint ezt mondaná: „Semmiféle emberi ravaszság vagy tekintély, sem egy mégoly magas rangú ember legelkápráztatóbb fellépése ne legyen rátok semmilyen hatással. Emberek, akik még alusznak, akik még kúszni sem képesek a Krisztusban, nemhogy futni, vagyis akik még nagyon gyengék, akik leginkább csak megcsalni, feltartóztatni és félrevezetni tudnak – olyan embereket, akik futnak és égnek, egykor igaz embereket, akik „engem mint Krisztust fogadtak” (Gal 4,14), akik „a szemüket is kivájták volna” értem (Gal 4,15), akik a jóért és az életért minden veszélyt vállalni tudtak. Ha tehát az ilyen emberek nemcsak gyorsan tartózkodókká válnak, hanem annyira hagyják magukat befolyásolni, hogy már az igazságban sem hisznek – ki ne csodálkozna ezért rajtuk? Ti nagyon is könnyen megingatható emberek vagytok, ha a Krisztus teljességének e magasából ilyen gyorsan az ellenkezőjébe, az emberi babonák mély szakadékába bele tudtatok zuhanni.” Továbbá: azt is fel kell mérni, hogy mennyit ér az ember természete, mennyit a szabad akarata, ha Isten leveszi róla a kezét. Továbbá mi lesz akkor a népekkel, ha a hűséges pásztori szolgálatot nélkülözniük kell, hogyha már a galaták is, akik egykor Krisztusban annyira erősek voltak, ilyen gyorsan és súlyosan megbuktak az apostol távollétében? [Luther itt részletesen foglalkozik a római egyház pásztori szolgálatának visszás állapotával. – A ford.]

Gal 5,8: „Ez a félrevezetés nem attól van, aki hív titeket.”

Ez a mondat Erasmus szerint válasz a megelőző kérdésre, ilyenformán: „Ki akadályozott meg titeket abban, hogy az igazságnak engedelmeskedjetek? – Bizonnyal nem más, mint egy rábeszélő, aki nem attól az Istentől való, aki elhívott titeket.” Rábeszélni, amit azonban kétféle módon lehet érteni, cselekvő és elszenvedő módon. [Cselekvő akkor, ha az álapostolok rábeszélő művesztének az eredménye. Elszenvedő, ha a galaták hagyták magukat rábeszélni. – A ford.] Ez a mondat minden kétséget kizáróan heves dorgálást fejez ki, és akkor illik jobban a megelőző kérdéshez, ha azt az elszenvedésre vonatkoztatjuk. Akkor ez volna az értelme: „Hagytátok magatokat akadályoztatni, mivel hagytátok, hogy túl gyorsan rábeszéljenek titeket. Gyorsan el lehetett fordítani titeket attól, aki elhívott.” Már fentebb is ezt állapította meg róluk (Gal 1,6). A hit teljességére eljutott keresztyének nem hagyták volna ilyen gyorsan rábeszélni magukat, még ha a rábeszélés művészetének a mestere gyötörte volna is őket. – Újra megállapítható, hogy Pál többre tartja a hitet a rábeszélésnél. Mert a hit valami olyasmi, ami nem megtanítható, hacsak valaki nem a félrevezetőknek akar hinni. A hit ugyanis nem tudja elhordozni a szofisták civakodásait.

5.7. Pál a kovász példáját alkalmazza

Gal 5,9: „Egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti.”

5.7.1. Tanítók, tanítások és életek kovászként hatnak

Ugyanezt a gondolatot és kifejezést hozza Pál 1Kor 5,6 szerint is: „Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?” Úgy tűnik, hogy ez az apostol gyakori, közmondásszerű szóhasználata. Valóban találó és nagy nyomatékkal bíró hasonlat!

Az apostol 1Kor 5,7 alapján világossá teszi, hogy kétféle kovász van, amikor így szól: „takarítsátok ki a régi kovászt”, aztán a 8. versben: „ne régi kovásszal”. Van tehát új kovász is. A régi kovász annyit jelent, mint egy kárhozatot okozó tanító, tanítás vagy példa. Az apostol itt az első kettőről (tanító és tanítás) beszél, a harmadikról 1Kor 5-ben, ahol megparancsolja (1Kor 5,7; 13), hogy a gonoszt mint régi kovászt távolítsák el maguk közül, „hogy új tésztává legyetek” (1Kor 5,7). Hasonlóan hangzik Mt 16,6 és Lk 12,1 szerint: „óvakodjatok a farizeusok kovászától”, amit az evangélium világosan megmagyaráz, hogy itt a farizeusok tanításáról van szó (Mt 16,12). A tömeg vagy a tészta, amely kovászossá lesz, maga a nép, a tanítványok, a hit kegyes tanítása. Ahogyan pedig a kovász a kovásztalan tésztához hasonlónak látszik, úgy öltözködik fel a visszájára fordult tanítás is az igazság köntösébe, és csak kóstolással, ami azt jelenti, hogy a „lelkek megkülönböztetésével”(1Kor 12,10) lehet igazán megismerni őket. Az új kovász Krisztus, Krisztus igéje, Krisztus műve és valamennyi keresztyén ember, tehát az új kovász is tanítót, tanítást és példát jelent. A tészta azonban (ebben az esetben) a nép, a test szerinti bölcsesség, a régi ember, a világi élet stb.

Erről szól Mt 13,33: „Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet vesz az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.” „Az asszony” – ez az egyház vagy az Isten bölcsessége. „Fogja a kovászt”, ami az evangélium hangja. Azután „belekeveri”. Ugyanígy a hit igéje is a lelkiismeretben, a bensőnkben bizonyítja meg az erejét, nem a törvény külső cselekedeteiben, ahogyan ezt Zsolt 119,11 mondja: „szívembe zártam igédet” [a latin Biblia szóhasználata szerint – a ford.], mert Lélekben tesz igazzá az Isten előtt. „Három mérce lisztbe”, ami a kiválasztottak meghatározott számát és mértékét jelenti. „Míg végül az egész megkel”, ahogyan már mondtam: a hit, amely által megigazulunk Lélekben, mint a kovász megkelése és az Isten igéjének lelkünkkel alkotott elegye. Ezáltal hozza létre, hogy a testet megfegyelmezze, a bűnt megsemmisítse, „a régi kovászt kitakarítsa” (1Kor 5,7), hogy egyedül és kizárólag minden tagunknak ő legyen az Ura, s így az egész embert kovászossá tegye.

5.7.2. A gonosz kívánságok is hathatnak kovászként

Jóllehet az apostol e helyen a gonosz tanításról beszél, ennek ellenére a mondatát, mivel azt egy általános közmondás formájában adta meg, a gonosz kívánság minden változatára is vonatkoztatni kell. Mert mihelyst bennünket egy ilyen álapostol ingerelni kezd, nekünk azonnal ezzel az igével kell visszavágnunk: „egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti”. Mert ha nem tanúsítasz vele szemben ellenállást az elején, felülkerekedik, és azáltal, hogy igent mondtál rá és benne gyönyörűségedet leled, az egész testedet és a teljes lelkedet megszeplősíti. Ha azonban, ahogyan az apostol gondolja, Mózes törvénye a kovász, pedig a törvény szellemében nincs is bűnös szenvedély, akkor minek nevezzük az egyház megannyi rendelkezését, amelyekben oly sok kétes és visszataszító, test és vér eredetű erőszakosság tükröződik?

5.8. Pál még most is bízik a galatákban

Gal 5,10a: „Én bizalommal vagyok irántatok az Úrban, hogy egyáltalán nem fogtok másképp gondolkodni.”

Pál fenntartással és pontosan fogalmaz, nehogy azt gondolják, hogy bizodalmát az emberekbe veti: bizalommal vagyok irántatok, de nem rájuk való tekintettel, hanem az Úrban. Továbbá a „gondolkodni” kifejezés is azt jelenti, hogy bizalommal kell lenni irántuk. Az Újtestamentumban ez a kifejezés nagyon gyakran előfordul. Nemritkán „bölcsességet”, „az értelem törekvését” is jelenti. (Ahogyan Róm 8,6 szerint is: „a test törekvése halál”.) Mert azt a dolgot, amit jelöl, a német nyelv a szív hajlandósága, nézete, szándéka, belátása, értelme, érzülete, véleménye, gondolata, tudatossága, terve, tanácsa, megfontoltsága, gondolkodása stb. kifejezésekkel írja körül. A görög nyelv pedig a „phronema” és a „phronesis” szavakkal fejezi ki. Ehhez Zsolt 1,1 is: „Boldog ember, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint”, amit a német nyelven belátásnak mondunk: „belátásom szerint jó”. A nem fogtok másképp kifejezést nem lehet a közvetlen előzményekre vonatkoztatni, hanem az egész levél tartalmára és központi gondolatára. Akkor ez lenne az értelme: „Ti tőlem az evangéliumot tanultátok meg; remélem, hogy nem fogtok valami újat, más értelműt tanulni ezután, és nem engedtek a változtatásoknak.” Ezzel együtt kedves szavakkal fordul hozzájuk, és szeretettel tárja eléjük a tényt. Mert ők már elkezdtek másképpen gondolkodni, pontosabban szólva már belefogtak valami másba, hogy a tekintetüket arra irányítsák. 

5.9. Isten a megtévesztőket személyválogatás nélkül bünteti

Gal 5,10b: „De aki megzavar titeket, el fogja venni büntetését, bárki legyen is az.”

Megzavarni azt jelenti, hogy saját tanításával az igaz hittől elszakítani, és a szilárd helyzetben, amelyben találtattak, megingatni. Vajon nem szolgál a tévtanító mentségére, ha kegyes buzgalmában, vagy ahogyan mondani szokták, jó szándékkal cselekszik? Vagy tudatlanságból? Esetleg az a tény, hogy apostolok tanítványa és tekintélyes férfiú? Nem, mondja Pál, bárki legyen is az, és bármekkora tekintéllyel rendelkező, aki a legkisebb bűnt sem követte el: el fogja venni büntetését. És ez a szófordulat az Írás sajátossága: „terhét, ítéletét, vétkét hordozni” (vö. Zsolt 38,5; Gal 6,5; 3Móz 10,17 és 19,8 és más helyeken). Ezért ezen emberekre kárhoztató ítéletet mond. Mert azok, akik a Krisztusban vannak, többé már nem hordozzák a saját terhüket, hanem ahogyan Ézs 53,4.6 mondja: Krisztus „hordozza betegségeinket”, és „az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért”. Nincs ember, aki a saját vétkeit képes volna hordozni, és mégis mindenki (amíg nem a Krisztusban él) arra kényszerül, hogy hordozza azokat, ahogyan Zsolt 38,5 mondja: „Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám.”

Tehát valami szörnyűséges, amit Pál itt kijelent: el fogja venni büntetését. Figyelj arra is, hogy milyen bátran száll szembe, töri össze a tévesen tanítók tekintélyét! Bárki legyen is az, engem nem érdekel, lehet apostol, apostoltanítvány, a személyére nem vagyok tekintettel. Az apostol tehát a tekintélyeket megveti, mert jól tudja, milyen gonosz támadások érvényesülnek a tekintélyes emberek köpenye alatt azok külső megnyilvánulásaiban. [Luther itt a római katolikus egyház tekintélyelvűségének kritikátlan elfogadását bírálja. – A ford.]

5.10. Hamis vádnak kell lenni, hogy Pál is a körülmetélést tanítja

5.10.1. Aki körülmetélést hirdet, azt nem üldözik

Gal 5,11a: „Engem pedig, testvéreim, ha még mindig a körülmetélést hirdetem, miért üldöznek?”

Már fentebb (Gal 1,10) megmondta Pál: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” Ebben az igeversben ugyanazt juttatja kifejezésre, mint itt: ő a Krisztus igéjéért, a körülmetélés megszüntetése miatt szenved üldöztetést a zsidóktól, ahogyan azt az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv és sok más levél is tanúsítja. Ezt mondja: „Hogy a körülmetéléssel semmi dolgom, azt a következő bizonyítékokból tanulhatjátok meg: személyemmel és minden cselekedetemben szilárdan abban maradtam meg, amit nektek írtam, számolva azzal, hogy emiatt akár még üldöztetéseket is el kell majd szenvednem. Az ilyen üldöztetéseket soha nem kellett volna elszenvednem, ha azokkal az emberekkel egyetértettem volna, és én is a körülmetélést tanítom.”

Jeromos úgy gondolja, hogy e hamisan tanító apostolok visszaéltek Pál nevével, hogy a galatákat elbuktassák. Pál Timóteust köztudomásúan körülmetélte (ApCsel 18,18), amiről fentebb már volt szó. Figyeljünk azonban jól: Pál nem mondja: ha még mindig engedem a körülmetélést, hanem hogy hirdetem. Mert nem lehet az igehirdetés tárgya, ami nem szükséges [az üdvösséghez]. Ezért inkább türelmes szeretne maradni, mint valami ártalmatlan dologgal, ameddig amazok a Krisztusban való hitet, az ő uralmát megtartják.

Gal 5,11b: „Hiszen akkor megszűnik a kereszt botránya.”

Ha a körülmetélést hirdetik, a zsidók megnyugszanak, a támadásaik megszűnnek. […] Azonban milyen végkövetkeztetés ez: „A körülmetélés hirdettetik, tehát a kereszt botránya megszűnik”? Továbbá: nem kívánatos, hogy egyáltalán ne legyen a keresztnek botránya? Vagy pedig te, Pál, a lehető legtöbb támadásnak akarod kitenni magadat? Ki szeretné ezt nyugodt szívvel elfogadni?

Az első kérdésről: az apostol a Krisztus miatti botrányvállalást elsősorban a zsidókhoz címzi. Ahogyan 1Kor 1,23–24 szerint: „a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak […] az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” Aztán Lk 2,34-ben Simeon a zsidókról ezt mondja: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izraelben.” És Ézs 8,13–14: „A Seregek Urát tartsátok szentnek, őt féljétek, tőle rettegjetek, akkor ő lesz a szentélyetek. De Izrael két háza számára olyan kő lesz, amelybe beleütköznek, olyan szikla, amelybe belebotlanak, Jeruzsálem lakónak pedig kelepce és csapda.” Ezért ez a mondat teljesen pontos: „Ha ő, hogy a zsidók kedvében járjon, a körülmetélést hirdetné, és az ő istentelen megigazulásuk módját helyeselné, úgy ezzel nem okozott volna nekik megütközést, és azok nem üldözték volna őt.”

5.10.2. Aki Krisztust hirdeti (mint Pál), nem kerülheti el a botrányt

A második kérdésről ezt lehet mondani: az apostol nem óhajtja, hogy botrány legyen, ha a szeme előtt lebegő tapasztalata vezeti abban, hogy a kereszt botránya még nem szűnt meg. Ezzel akarja bizonyítani, hogy ő nem a körülmetélést hirdeti. Az értelme tehát ez: „Hogy a körülmetélést én nem hirdettem, azt abból is kikövetkeztethetitek, ahogyan látjátok, hogy a kereszt botránya nem szűnt meg. Még tart a zsidók dühöngése és botránkozása, és ezzel együtt az én üldöztetésem is; mindkettő kétségkívül megszűnne, ha a körülmetélést kezdeném hirdetni. Így lesz tehát éppen ez a kétoldalú tapasztalat – hogy én szenvedek, amazok pedig megütköznek – nektek több mint elegendő bizonyíték, hogy mi a körülmetélésről ellenkezően vélekedünk.”

Legyen ez elég az „esztelen galatáknak” (Gal 3,1). Aki pedig még mélyebbre hatóan keresi a kérdés megoldását, annak az evangélium igéjét (Mt 18,7) kell megragadnia: „mert szükséges, hogy botránkozások történjenek”, és Róm 11,8 igéjét: „adott nekik az Isten bódult lelket” stb. Végül Mt 26,54-et: „De miért kell ennek így történnie? Azért, hogy beteljesedjenek az Írások.” [Luther szabad fordítása szerint. – A ford.] Mi azonban elmegyünk e mérhetetlen nagy mélység mellett, ámbár én nem szeretném elhallgatni, hogy az apostol e helyen ezt a kérdést tapintatosan kezeli.

5.11. Pál megátkozza a galaták megtévesztőit

Gal 5,12: „Bárcsak ki is metszetnék magukat, akik lázítanak titeket!”

Jeromos úgy gondolja, hogy az apostol itt átkot kiált, és azért fáradozik, hogy mentegesse vagy legalábbis gyengítse szavait. Mi ezzel szemben már korábban megállapítottuk, meg is tanultuk, hogy a szenteknek gyakran szüksége van az átokra, és egykor éltek is vele. Még Krisztus is megátkozta a fügefát (Mt 21,19). Vagy ha egy fügefa megátkozása kevésnek látszana, akkor ott van Elizeus, aki nyilvánvalóan embereket, nevezetesen Bétel fiúit átkozta meg (2Kir 2,24). Aztán Pál a tisztátalant (paráznát) átadja a sátánnak (1Kor 5,5). 1Kor 16,22-ben pedig ezt mondja: „Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott! Marana tha!” (Ami ezt jelenti: jövel, Urunk!) […] Ezért tehát nem volna szabad csodálkozni azon, hogy az apostol itt átkát nyilvánítja ki, hogy ezzel a gonoszt a külső emberben a feje tetejére állítsa, amikor azt kellett látnia, hogy a jó, aki a Lelket adja, akadályoztatott…

5.12. A keresztyén szabadsága a szeretetszolgálat szabadsága

Gal 5,13: „Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.”

Szabadságra vagytok elhívva, ami azt jelenti, hogy a törvény szolgaságából a kegyelem szabadságára. Most a galaták emiatt gyakran megbotlanak, és a magam részéről nekem is gyakran kell beszélnem róla. A törvény, mondom én, szolgává tesz; mert ők azt a fenyegetéstől való félelem és a kilátásba helyezett jók ígérete miatt, és nem szabadon és ellenszolgáltatás nélkül teljesítik. Éppen ezért így nem is teljesül. A nem betöltött törvény pedig szilárdan fogva tart egy vádlotti helyzetben – bűnszolgaságban. Ezzel szemben a hit működik, és mi szeretetben részesülünk, ezért nem kényszerít, nem is csalogat az ideig valók által, hanem szabadon és kitartóan tettekre váltja a törvényt. A körülmetélés engedése (mint a törvény cselekedetének véghezvitele) a szolgaság ismertetőjegye, ezzel szemben az embertárs szeretete a szabadság jele. Mert amaz a törvény fenyegetése miatt emberi kelletlenség által történik, ez pedig a szeretet örömteli áradásával, az ember készségességével végeztetik el. 

Ezután ezt az igét: csakhogy a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, azért tárja elénk Pál, nehogy ez alatt, balga agyrémeket követve, olyan szabadságot értsünk, amelyet ki-ki megenged és elképzel magának, ami neki kedvére való. Hasonló módon hajol meg az apostol Róm 6,14 szerint is. Ott ugyanarról a szabadságról tanít, mint itt, és ezt mondja: „mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek”. Ezzel a törvénytől való függetlenséget érvényesíti. Azonban rögtön ezután (Róm 6,15) maga mondja ki az ellenvetést: „Mit tegyünk tehát? Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élünk? Szó sincs róla!” Ez ugyanaz, amit itt is tárgyal (Gal 5,13): „nehogy ürügy legyen a testnek”, ha valaki a szabadságot testi értelemben fogná föl. Mi nem emberi módon vagyunk szabadok a törvénytől (ahogyan ezt fentebb már elmondtuk), miközben a törvényt érvénytelenítik és megváltoztatják. Hanem mi isteni módon vagyunk szabadok a törvénytől, teológiai megítélés alapján, miközben mi magunk változunk meg, hogy a törvény ellenségeiből a törvény barátaivá lehessünk. Ebbe az irányba mutat 1Pt 2,16: „mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái”. Láthatod, hogy mit jelent: „a szabadság ne legyen ürügy a testnek”, nevezetesen, a szabadság ne legyen a gonoszság takarója. Eközben úgy gondolják, hogy mivel nincsenek a törvényhez kötve, nekik nincs szükségük arra, hogy jót cselekedjenek és igazságosan éljenek. Holott a szabadság éppen azt akarja létrehozni, hogy nem kényszerűségből, hanem boldogan és szabadon, ingyen tegyük a jót. Maga az apostol is azt mondja ki ezen a helyen, hogy ez a szabadság a szeretet szolgásága, amikor így szól: szeretetben szolgáljatok egymásnak. Mert a szabadság azt jelenti, hogy semmiféle kötelezettséget nem ismerünk, csak egyet, az embertárs szeretetét. A szeretet minden különösebb erőlködés nélkül mindent helyesen cselekszik; ha azonban nincsen jelen, úgy nem lehet eléggé tanítani. (Vagyis akkor a törvény sokkal szükségesebb, mint valaha is volt.)

Ebből látható, milyen balgák az emberek, ha ezt a szabadságot, amely által a törvénytől és bűntől megszabadíttatnak, úgy értelmezik, mintha ezzel a vétkezésre kaptak volna engedélyt! Másrészt miért értelmezik a szabadságot úgy is, mint ami őket az igazságtól megszabadítja, mintha így kaptak volna engedélyt arra, hogy jót tegyenek? Mert ha azt gondolhatom, hogy joggal levonható a következtetés: „Megszabadultam a bűntől, tehát nyugodtan vétkezhetem”, akkor ezt a következtetést is levonhatom: „Megszabadultam az igazságtól, tehát élhetek igazságban.” Ha ez a következtetés nem helyes, akkor a másik sem az. Ez a balga képzelődés az ember gondolkodásmódjából és megszokásából származik, ahogyan már mondtam, hogy önmaga teremtse meg a saját megigazulását. Mivel pedig az emberi (ön)megigazulás a cselekedetek segítségével jön létre, ezért alakul ki a vélemény, ha az igazság önmaga általi megvalósításának vége szakad, hogy (voltaképpen) szabad és (minden) igazság alól felmentett. A hit igazsága ugyanis cselekedeteket megelőző ajándék, és maga a cselekedet kezdete; ezért ő a szabadság cselekvője, ahogyan a másik (az emberi igazság szerint cselekvő) a nem cselekvője. És így mindkettő élesen szemben áll egymással, ahogyan Ézs 55,9 szerint hangzik: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabb az én utam a ti utatoknál.” Ezért látja a test önhittsége a hitigazság szabadságát sokkal inkább gyűlölt szolgaságnak; mert gyűlöli a törvényt és annak cselekedeteit. És ezért lát szabadságot a törvény megváltoztatásában és feloldásában; mert eközben a törvény elleni gyűlölete háborítatlanul tud továbbélni. A „testnek” kifejezés ezen a helyen nem képes-átvitt értelemben értendő, hanem a maga sajátos jelentéstartalmában, mint a test szenvedélye (bűne), vagy pedig mint olyan szenvedély, amely a testben lakik. Mindez arra sarkall minket, hogy „a magunk hasznát keressük” (1Kor13,5), és közömbösek legyünk azzal szemben, ami a másik hasznát jelenti. Mindez pedig ütközik a szeretettel, ha a szabadságot úgy gyakorolja, hogy az ürügyül szolgálhat a testnek. Így tehát a test, miután a szabadság ajándékában részesült, ismét teret nyerne, hogy embertársa megvetése közben csak a vágyainak éljen.