5.15.3. A test és a Lélek az ember egészén osztozik

Gal 5,17a: „Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Lélek pedig a test ellen.”

Ahogyan ezen a helyen a Lélek nem pusztán csak tisztaságot jelent, úgy szükségképpen a test sem csak tisztátalanságot. Ezt nagyon szükséges volt kimondani, mert szinte mindenkinél az a szokás rögzült, hogy a „test kívánságát” tisztátalanságként (paráznaságként) értelmezze. Ezen a módon azonban nem lehet az apostolt helyesen megérteni. Amire az apostolnál a játék kimegy, azt itt ragyogóan fejti ki, de még részletesebben magyarázza Róm 7,22k szavaival: „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.” E kijelentésében Pál nem mások szószólója. [Vagyis nem a kegyelmen kívül élők nevében beszél. – A ford.] Kétségtelenül valaha így értette, vagy sokkal inkább nem értette. A manicheusok azonban és a pelágiánusok, mondja ő, így érthették. És ugyanígy mondja Péter apostol is (1Pt 2,11): „Kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a Lélek ellen harcolnak.”

Jeromos itt még mélyebben belebonyolódik ebbe a kérdésbe, hogy bölcsességével a test (a hús) és a Lélek között valamilyen átmenetet találjon, egy e kettő közötti cselekedetet. Aztán szeretett Órigenészét követve megkülönbözteti a lelket, a szellemet és a testet, elválasztva egymástól a lelki, szellemi és testi embert. És noha e háromság látszólag megerősítést nyer az első tehasszalonikai levél utolsó fejezetéből (1Thessz 5,23): „őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket” stb., de 1Kor 2,14-ből mégis világosan kitűnik, hogy még a lelki ember is kárhozat alá esik. Ott ui. Pál ezt mondja: „az emberi természet lelke pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait”. [Ez Luther fordítása. – A ford.] Mivel tehát az ember lelki természete nem a Lélekből merít, s nem is a Lélektől indíttatva működik, nem kétséges, hogy az apostol a lelki és a testi ember alatt egy és ugyanazt az embert érti. Ezért senkinek nem lehet igaza abban, ha Órigenész tanítása alapján valamilyen közbülső cselekedethez szeretne csatlakozni. Hiszen már 1Móz 2,7-ben látjuk, hogy a természet adta élettel és érzelmekkel felruházott ember „lelkinek” neveztetik.

Ami engem illet, nagy bátorságomban nem szeretném elválasztani egymástól a testet, a szellemet és a lelket. Mert a test soha nem vágyakozik, hacsak nem a szellem és a lélek közreműködésével, amely által él. A lélek és test alatt sokkal inkább az egész embert értem, elsősorban magát a lelkét. Röviden, ehhez itt egy nagyon erős hasonlatot választottam: egy sebesült vagy beteg test esetében mindkettőt egyszerre nevezem egészségesnek és betegnek (mert semmiképpen nem teljesen beteg). Attól fogva, hogy gyógyulni kezd és egészséges lesz, már egészségről beszélünk, mindenesetre ahol a sebe és a betegsége még megmaradt, ott betegségről beszélünk. Így akadályozza egy betegség vagy seb az egyébként egészséges testet abban, hogy tökéletesen azt tegye, amit egészségesen el tudna végezni. Úgy van itt is: egy és ugyanaz az ember, az embernek egy és ugyanaz az elméje, egy és ugyanaz a lelke, jóllehet „Lélek”, ameddig „Isten szerint gondolkozik” (Mt 16,23), és ugyanakkor mégiscsak „test” is, ameddig a test csábításaitól vezettetni hagyja magát. Amennyiben készséges e csábításban, úgy egészen „test”, ahogyan 1Móz 6,3 szerint hangzik. Ha pedig ellenkezőleg, teljesen az Isten törvénye iránt készséges, úgy teljesen „Lélek”. Ez azonban csak akkor lesz valóság, ha egyúttal a teste is lelkivé válik (1Kor 15,44). Itt nem két teljesen különböző embert kell elképzelni, hanem mint a pirkadatot, amely sem nem nappal, sem nem éjszaka, de vagy így, vagy úgy meg lehet nevezni. (Természetesen már inkább „nappalnak” lehet nevezni, mert a sötétségből és az éjszakából a felé tart.) Mindazonáltal a legszebben ez a két ember abban a félholtban tárul elénk (Lk 10,30kk), akinek a gondozását a szamaritánus megkezdte, de aki még nem gyógyult meg teljesen. Így van velünk is: mi az egyházban odavezettettünk a gyógyuláshoz, de még nem vagyunk teljesen egészségesek. Másodsorban testnek neveztetünk, elsősorban azonban Léleknek. A teljes ember, aki tisztaságban él, és ugyanaz a teljes ember, aki a tisztátalanság csábításától feltüzelt. Ez a két teljes ember ugyanakkor mégis egy teljes ember. És így lehetséges, hogy az ember önmagával szemben harcol, önmagának az ellensége – aki akar, de ugyanakkor nem is akar. És éppen ez az Isten kegyelmének a dicsősége, amikor saját magunkból formál ellenséget. Mert így diadalmaskodik a bűn felett, ahogyan Gedeon győzedelmeskedett a midjániak felett (Bír 7,22), nevezetesen egy olyan dicsőségteljes diadallal, hogy az ellenség egymást öldöste le. Ahogyan a víz is, amit az oltáron a borba öntenek, először a borral „küzd”, amíg abban feloldódva borrá nem lesz, így a kegyelem is. És a kovász, ahogyan fentebb bemutattuk, „belekeverik három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel” (Mt 13,33).

5.15.4. A test harca feltartóztathatatlanul nagy erővel folyik

Gal 5,17b: „Ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyék, amit szeretnének.”

Lásd csak, milyen merész az apostol! Nem ijed meg a tűztől: tagadja a szabad akaratot! Csodálatosan cseng a fülünkben. Ő mondja: amit akarunk, nem tudjuk megtenni. És mi, mi mégis (és ebben Arisztotelész volt a nagymesterünk) királyként és úrként minden erő és cselekedet fölött kockára tesszük az akaratot! Pálnak ez a nagyon téves és eretnek tanítása még elviselhető volna is, ha ezt csak azokról mondta volna, akik a kegyelem körén kívül vannak. Most azonban, amivel nem mentegetheti magát, hogy az eretnekként való megégetésétől elmenekülhessen, azokról is bizonyosan ezt állítja, akik Lélekben, kegyelemben élnek! Ezért mondja Róm 7,14.19 szerint: „én pedig testi vagyok, és ki vagyok szolgáltatva a bűnnek…, hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” Ha egy igazat és szentet ennyire vádol a bűn, hol kell látnunk a bűnösöket és az igazakat a cselekedeteikkel, azokat, akik „az általános vélemény szerint” és „erkölcsi értelemben véve” jók? Nem egyszer (mondják) maga az Isten kegyelme, ami az akaratot teljesen szabaddá teszi. És attól kezdve talán az akarat önmagában és önmagától talán már szabad is? Nagy képtelenség!

Eleget szóltunk a Lélek és a test ellenkezőségéről. A kettő közül egyik sem engedi meg a másiknak, hogy megszűnjék, amíg ez az élet folytatódik, még akkor sem, ha a Lélek a vele ellenkező testet kényszeríti és aláveti. Így történik, hogy senki ne merje megkísérelni, hogy dicsekedjék, hogy neki tiszta a szíve, vagy hogy ő tiszta, folt nélküli. Mert a testem nem cselekszi, ami nem a saját tettemnek tetszett. Ha azonban a szív tisztátalan, akkor a cselekedet sem tiszta: amilyen a fa, olyan a gyümölcse. Azért mondom még egyszer a „nem tényleges uraim” véleményét hangoztatókkal szemben, akik önmaguknál hiba és bűn nélküli jócselekedeteket vélnek fölfedezni, amelyek csak „nem tényleges” voltuk miatt hibátlanok. Ők ezzel Pál teljesen nyilvánvaló szóhasználattal kifejtett véleményével állítják szembe a saját fejre állított véleményüket: nem azt teszitek, amit szeretnétek, mert a test fellázad, és „harcol az értelem törvénye ellen” (Róm 7,23) és a bennetek lévő Lélek akarata ellen.

Ezúttal az apostol nem tartja magát a fentebb már említett megkülönböztetéshez „tenni” és „teljesíteni” között. Mert a nem azt teszitek alatt a nem „teljesítitek” igét érti, ahogyan ez a szavaiból egyértelműen kitűnik. Továbbá Róm 7,16 esetében sem tartja magát ehhez, amikor így szól: „a jót, amit akarok, nem teszem” (ami pedig azt jelenti, hogy nem teljesítem). Ha azonban Róm 7,15 így szól: „a gonoszt, amit gyűlölök, azt teszem”, itt már megkülönbözteti a kettőt; mert bár ugyan cselekszi a gonoszat, de nem teljesíti. Ha azonban valaki nem fogadja el Ágostonnak e megkülönböztetését, annak Ágoston gondolataival más módon kell dűlőre jutnia. [Luther teljes joggal vonja kétségbe Ágoston megkülönböztetését, és a maga részéről teljes joggal nem ad hitelt neki.] Lényeges, hogy eközben senki ne áldozza föl Pál tanításának a lényegét: tombol bennünk a Lélek és a test küzdelme, de éppen ez akadályoz meg abban (a téves hitben), hogy a törvényt tökéletesen betöltjük. És ezért vagyunk bűnösök mindaddig, amíg testben vagyunk, és így minden jócselekedetünkhöz a kegyelmes Isten elnézésére van szükségünk, hogy kijelentsük: „Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted!” (Zsolt 143,2)

5.15.5. A Lélek megszabadít a törvénytől, ezért azt szívesen teljesíti

Gal 5,18: „Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt.”

„Megmondtam nektek – így vélekedik az apostol –, hogy Lélek szerint járjatok: a Lélek kívánságait kövessétek, és álljatok ellen a test kívánságainak; ne marjátok és faljátok egymást, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak, amely »a törvény betöltése« (Róm 13,10). Mert ha ezt cselekszitek, és a Lélek vezet titeket, és a Lélek kívánságának engedtek, lássátok, hogy nem vagytok a törvény uralma alatt, mert már nem vagytok a törvény adósa, hanem betöltöttétek a törvényt. Miért is jutnátok arra az elhatározásra, hogy visszatértek a törvényhez? Miért kísérleteznétek azzal, hogy a törvényt egy másik úton töltsétek be?”

Fentebb kellőképpen elmagyaráztam, hogy a „törvény alatt lenni”ezt jelenti: azt nem betölteni, vagy szolgai lelkülettel és nem önfeledt odaadással megtartani. Ezt az önfeledt (boldog) odaadást azonban nem a törvény és nem a természet által éri el, hanem a Jézus Krisztusban való hit által. És ez a Lélek által magamat vezettetni engedő bizalom, ez az engedelmesség a Lélek kívánságának, ez a küzdelem és ez az igyekezet, amelyből az egész életünk áll, ez cselekszi, hogy Isten teljes irgalma megbocsátja, ha mi nem azt tesszük, amit akarunk. Mi ugyanis még nem vagyunk Lélek, hanem „engedjétek, hogy a Lélek vezessen titeket”. Mert Jn 3,6 igéje: „ami Lélektől született, Lélek az”, mutatja, mivé kell lennünk; ez az ige pedig azt mutatja, amik vagyunk. Léleknek kell lennünk, most azonban még csak a vezetése alatt vagyunk, mondhatjuk úgy is, hogy a Lélek öntőformájában. Aki pedig a törvény alatt vannak, ők a test cselekedeteinek a foglyai, ahogyan Róm 5,7 szerint hangzik: „mert amíg test szerint élünk, a bűnök törvény által szított szenvedélyei hatnak a tagjainkban, amelyek a halálnak termettek gyümölcsöt”. Ennek megfelelően hangzik Róm 8,14 szerint is: „Akiket pedig Isten Lelke vezére, azok Isten fiai.” Mert ez a „vezetés” és „tevékenység” ugyanaz, mint az a bizonyos „jel”, amiről Jn 6,44 is beszél: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya.” Hasonlóan Jn 12,32: „Ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” Ami azt jelenti, hogy lelkesen csábíttatni, boldogan és készségesen tenni, a vágyat benne Lélek által fölébreszteni. [Luther itt ószövetségi igehelyek sokaságának képeivel támasztja alá ezt a véleményét. – A ford.] Mert nem a mogorva és kényszeredett természet tölti be az Úr törvényét, hanem a jókedvű és megnyerő.

5.16. A test engedi, hogy a szenvedélyei elszabaduljanak

Gal 5,19–21a: „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás,, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és hasonlók.”

5.16.1. A test cselekedeteit az egész ember cselekszi

Itt derül ki napnál világosabban, hogy a „test” kifejezés alatt nem pusztán a tisztátalanság értendő, hanem voltaképpen mindaz, ami a kegyelem lelkével ellenkezik. Mert az eretnekségek vagy a „megosztottság” és „ellenségeskedés” a legtisztább lelkek vétke, amelyek a szentség látszatát tündöklőre fényesítik. Ezt azért mondom, hogy még egyszer megerősítsem, amit fentebb már kifejtettem, hogy a „test” alatt a teljes embert kell érteni, és a „Lélek” alatt is hasonlóan az egész embert. Továbbá, hogy a „belső ember” és a „külső ember”, vagy másképpen az „új ember” és a „régi ember” nem azon a módon különböztethető meg, ahogyan a testet és a lelket megkülönböztetjük, hanem az akaratuk célja szerinti különbségekre való tekintettel. Mert a Lélek cselekedete, illetve gyümölcse a béke, hit, tisztaság stb. (Gal 5,22), amelyeknek a testben a „helye”. Ki tagadhatná, hogy a Léleknek és a gyümölcseinek a testben és a test tagjaiban kell megvalósulni? Így hangzik 1Kor 6,19 szerint nyomatékosan: „Vagy nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lévő Szentlélek temploma”? Lásd csak, nem egyedül a léleké – a testé is egy lelki templom. És újra csak (1Kor 6,20): „Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Isten testetekben.” Pál nem azt mondja, hogy „a ti lelketekben”. Másrészt ha a „gyűlölet” és az „ellenségeskedés” a Lélek szenvedélye, ki tagadhatná, hogy a test benne van a lélekben? Így tehát a lelki ember az egész embert jelenti, ameddig ő „Isten szerint gondolkozik” (Mt 16,23), és a testi ember is az egész embert jelenti, ameddig csak saját magára gondol.

Az apostol nem tud Arisztotelész filozófiájáról. Ezért ezt az indulatot nem a „Lélek állapotának” (lelkiállapotnak) nevezi, hanem valódi „cselekedetnek”. Számára, aki mindent tud, csakis egyetlenegy körülményt jelent: ők „testiek”. Ami azt jelenti, hogy az egész ember olyan, mint aki Ádámtól született. Arisztotelész ama tanítványai pedig mind a mai napig keresik a szenvedélyek és az erények felelős hordozóit, és még nem találták meg, holott az értelem területére helyezték el, illetve arra a részre, ahol az értelem azt megtagadja. „Boldog az az ember, akit te megfenyítesz, Uram, és megtanítasz törvényedre”, hogy megszabadítsa őt az ostoba és hiábavaló gondolatoktól, és továbbá, „hogy megóvd a rossz napoktól, míg a bűnösöknek megássák a sírját” (Zsolt 94,12). Ezért kell neked az apostollal együtt az erkölcsteológusoknak ezt a tanítását a lélek „állapotáról” és más agyrémektől elvetni, és jól tudni: vagy test, vagy Lélek vagy, és mindkettőt „a gyümölcseiről ismeritek meg” (Mt 7,20). Mindezt azonban az apostol itt visszafogottan tárgyalja, sorolja fel.

5.16.2. A test cselekedeteit egyenként tárgyalja

Az apostol azonban a „Lélek gyümölcseit” (Gal 5,22) nem egyenként állítja szembe a „test gyümölcseivel” (Gal 5,19), hanem teljesen összevissza, egyet a sokkal és sokkal a sokat: így a szeretetet és az örömöt a házasságtöréssel, a tisztátalansággal és a bujálkodással, ami visszájára fordult szeretet és visszájára fordult öröm. Továbbá a békét, türelmet, szívességet, hűséget, jóságot az ellenségeskedéssel, békétlenséggel, viszálykodással, haraggal, civakodással szemben. A hitet az eretnekséggel, a bálványimádással, a varázslással szemben, az önmegtartóztatást a részegeskedéssel és tobzódással szemben.

Az első a házasságtörés. Mindenki pontosan tudja, hogy mi az.

Ezt követi a tisztátalanság, e címszó alatt foglalja össze Jeromos az élvezet valamennyi rendkívüli és kártékony módozatát.

Harmadikként a bujálkodás következik. [Luther itt arra utal, hogy a test cselekedeteit felsoroló szöveghagyományok bizonytalanok. Pl. más szövegek szerint: „házasságtörés, szajhaság”. Itt pedig a test cselekedetei harmadik vétkének később szemérmetlenség lett az olvasata, amelyet látszólag szövegbe illesztett széljegyzetként értelmez. A helyes magyarázat érdekében itt a „tisztátalanságot” és a „bujálkodást” sorolja fel. Pontosabban szólva, mintha azokat más szövegekből idézte volna. – A ford.] Ha Jeromos a „bujálkodást” nagy általánosságában a házastársak féktelenségére vonatkoztatta, az görögül aselgia, ami a „sóvárgás” kifejezésnek felel meg. Vagy ahogyan Ambrosius mondja: „trágárság”. És ezt aztán lehet szokásokra, mozdulatokra és szavakra vonatkoztatni.

A negyedik a bálványimádás. Ez is jól ismert, ha napjainkban inkább a maga durva és pogány formájában is. Egyébként ők azok, akiknek „a hasuk az istenük” (Fil 3,19), és akik az apostol bizonyságtétele alapján nyerészkedők (Ef 5,5), azaz hasonlóan bálványimádók. Továbbá bálványimádó minden hízelgő és büszke lélek, és mindazok, akik emberek előtt keresik a dicsőségüket, legyen bár az a saját magáé vagy valaki másé. Így aztán manapság nagyon sok fejedelem és pápa nem más, mint bálványimádó!

Az ötödik a sorban a varázslás. Ez a bűn napjainkban feltűnő módon növekszik. Fekete mágiának nevezik, ahogyan Jeromos mondja. Pál apostol tehát varázslónak, mágusnak, jósnőnek nevezi – és még sok másnak is – azt, aki az ördöggel szövetségben áll, és ezzel az embertársát becsapja, megsérti és meglopja. A nagy apostolnak e fontos igéje által azonban érthető lesz, hogy az ilyen varázslásokat nem valamiféle jelentéktelen dolognak kell tekinteni, hanem olyannak, ami kárt okoz. Ezt azonban nagyon sokan nem hiszik.

A hatodik az ellenségeskedés. Itt látszólag feszült viszonyra és kölcsönösen rejtett irigységre gondol. Viszálykodás az a mesterkedés, amely az ellenségeskedést véghezviszi. Féltékenység vagy rosszakarat – erről fentebb már szóltunk. A harag ismert. Veszekedés, amikor valaki kirekesztően a másik bosszantásában leli az örömét, nőies csipkelődéssel hergeli, az ellenfelével szemben követelőzik. Mindezt két ellenfél példája alapján jobban meg lehet ítélni, mint bármilyen körülírással. Mert először is egymásnak ellenségei lesznek, nem egyezőek. Aztán mihelyt alkalom adódik rá, veszekednek. A veszekedésükből féltékenység lesz, amikor mindenki a másikat akarja felülmúlni. Aztán a féltékenység haraghoz vezet. Haragban pedig mindkét részről azt keresik, hogy azt mondják, azt tegyék, azt engedjék meg, ami a másikat marja és ingerli. Ami azt jelenti, hogy veszekednek. Ahol pedig veszekednek, ott széthúzás van, ott mindenki eltökélt abban, hogy a magáét védelmezze, az idegenét leszólja. És ebből következik a pártoskodás és eretnekség, ahol mindenki a másikat a maga oldalára szeretné állítani és az ellenfelét ellenséggé tenni. Ezáltal a gyűlölet, ez a szörnyű vétek megnövekedik; végül emberölésbe, gyilkosságba torkollik. Itt a vége ennek a vészláncolatnak! Végy magadnak példát a bíróság előtt álló ellenfelekről, vagy két egymással ellenséges viszonyban lévő államról, vagy a vitatkozó filozófusokról, vagy a különböző felfogást valló teológusokról, akik a saját igazukért állnak harcban a másikkal. Pál itt kilenc pontban, „fejezetben” sorolja fel a test gonosz kívánságának elkeseredett és indulatos tombolását. Ilyen nagyon utálja a szeretet ellenségeit.

Ezután következik hetedikként a részegeskedés. Nemcsak a bort tiltja, hanem minden más alkoholos italt. Ide kapcsolódik (Lk 1,15): „bort és részegítő italt (ami azt jelenti, hogy égetett szeszt) nem iszik”. A bortól való tartózkodást és a mértékletességet a Szentírás különböző helyei nagyra értékelik. Amit pedig általa az iszákosság okoz, azt az Írás jól ábrázolja Nóé és Lót történetében (1Móz 9,21kk). Ők ugyanis leitták magukat, anélkül, hogy bűnnel terhelték volna meg magukat, de mégsem egészen úgy, hogy ezzel másoknak kárt ne okoztak volna. Mégis e történetek mindenütt ismerek. Ezért mondja Krisztus (Lk 21,34): „vigyázzatok…, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől”. És így már elég világosan áll előttünk, hogy a részegeskedés hasonlatos a pestishez, amit Isten haragjában ránk zúdulni enged. Mindenütt menekülünk a testet támadó járványtól, nagy szorgalommal fegyverkezünk fel ellene, és azért aggodalmaskodunk, hogy ne váljunk áldozatává. Ebbe a pestisbe azonban magunktól esünk bele égbekiáltó elvakultsággal. Röviden, ez a járvány vadul tombol, és még reményünk sincs arra, hogy elűzzük.

Utolsóként a tobzódás (zabálás) következik. Ahogyan a részegeskedés a mértéktelen ivással terheli meg a szívet, úgy a tobzódás a mértéktelen evéssel. Ez a szenvedélyes vétek is feltűnően nagy méreteket öltött a nép vezetőinél, de még Izrael nagyjainál is. [Luther itt egyházának életvitelére utal. – A ford.] Itt olyan dőzsölések, költekezések találhatók, akkora bősége és változatossága az étkezések menetének, hogy azt lehetne gondolni, hogy oly módon akarnának dőzsölni, mint amiről az ókor is híres volt, minden erővel csúfságot és szégyent okozni.

A test cselekedeteinek felsorolása végén az apostol még hozzáteszi: ezekhez hasonlók. Mert ki volna képes rá, hogy a test kívánságait mind fölsorolja? Nagyfokú gőg és hiú dicsőségvágy társul féltékenységgel és irigységgel, rágalom, káromkodás, kiabálás, gyalázkodás a haraggal, irigységgel, széthúzással stb., hasonlóképpen ravaszsággal, csalással, alattomossággal, hazugsággal. Az apostol ezeknek csupán egy részét ismerteti, nehogy a galatáknak kibúvót találjanak, mondván, nem tudták, hogyan is kell a test csábításának ellenállniuk.

5.17. A test cselekedetei kizárnak az Isten országából

Gal 5,21b: „Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam: akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.”

5.17.1. Csupán a hit tölti be Isten törvényét és örökli országát

Lásd, ezt jelenti „Lélek szerint élni” és „a test kívánságait nem teljesíteni” (Gal 5,16). Továbbá „a Lélek által vezetettként” „nem a törvény uralma alatt lenni” (Gal 5,18). És „az egész törvényt a szeretet egy igéjében beteljesíteni” (Gal 5,14): nevezetesen, e vétkeket nem megtenni. Láthatod most már, milyen kevés egyedül a hit! És mégis egyedül a hit igazít meg! Mert amennyiben igaz, elnyeri a szeretet lelkét. A szeretet Lelke pedig menekül mindezen vétkek elől, és így betölti a törvényt, és „örökli az Isten országát”. Mindezt a hit javára írja, a hit az ige javára, az ige pedig az Isten irgalmassága javára, aki az apostolokat és az ige hirdetőit elküldte (Róm10,14k), hogy „alkalmasságunk Istentől való legyen” (2Kor 3,5), akitől jön „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék” (Jak 1,17).

Ez az, amire a nép között törekednünk kellene, éspedig abban a sorrendben, ahogyan azt az apostol megadta. Nevezetesen: először az ember hallja meg a hit igéjét, mégpedig a saját erejében kételkedve. Aztán, mint az ige meghallója, jusson hitre. Utána hívőként hívja segítségül az Urat. Mint aki az Urat hívta, találjon meghallgatásra. Meghallgatottként pedig kapja meg a szeretet Lelkét. Mint olyan, aki a Lelket megkapta, Lélek szerint éljenek, és a test kívánságait ne teljesítsék, hanem feszítsék keresztre. Végül pedig, mint Krisztussal megfeszítettek, támadjanak fel, és örököljék az Isten országát. Mi azonban a lelket saját döntéseink alapján végzett cselekedetekkel és előírásokkal akarjuk működtetni. Eközben folytonosan a tanítómester szerepét alakítjuk, de közben mégsem sikerül „az igazságot soha megismernünk” (2Tim 3,7). Igen, az istenfélelemmel szemben a szabad akaratnak és saját érdemünknek emelünk szobrot. Hamis elbizakodottságra késztetjük az embereket, és a congrui és condingi érdemszerző cselekedetek dicsekedő ostobaságára vesszük rá őket. Így a Krisztus ismerete teljesen megsemmisül, amely azután az embernek mérhetetlenül nagy lelki nyomorúságot okoz.

5.17.2. Csak a feltámadás gyógyít ki teljesen a bűnből

Ágoston e kitételről: akik ilyeneket cselekszenek, a következőket mondja: „ilyeneket cselekszenek” azok, akik a test kívánságába beleegyeznek, és arra az elhatározásra jutnak, hogy azokkal a tettek mezejére lépnek, még ha nem volna is lehetőségük arra, hogy azokat megvalósítsák. Ehhez kapcsol egy csodálatos megkülönböztetést: „nem vétkezni”, mondja, egészen más, mint „bűntelennek lenni”. Mert akiben „a bűn nem uralkodik”, az nem vétkezik. Olyan ő, mint aki „nem engedelmeskedik a kívánságnak” (Róm 6,12). Arra azonban, akiben a kívánság már egyáltalán nincs jelen, nemcsak az vonatkozik, hogy „nem vétkezik”, hanem az is, hogy ő „bűntelen”. Még ha mindez minden részletében élete során teljes mértékben megvalósítható volna is, akkor is a maga egészében mindennek a megvalósulása csak a feltámadásban, a test megváltásában remélhető. Ez a megkülönböztetés ugyanazt tanítja, amiről fentebb már eleget szóltunk, hogy tudniillik az ember, amíg Lélek szerint jár, igaz és szent, és nem is vétkezik. Ameddig pedig még mindig a gonosz kívánságait űzi, bűnös és test szerinti ember. A testében hordozza a bűnt, és a teste vétkezik is, ő maga azonban nem. Ez tehát egy csodálatos mondat: egy és ugyanazon ember egyszerre bűnös és nem bűnös! Ezzel cseng egybe János apostol két igéje. Az egyik (1Jn 1,8): „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg.” A másik (1Jn 3,9; 1Jn 5,18): „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt.” Valamennyi szent tehát bűnös és nem bűnös, és így egyik sem vétkezik. Ők igazak, amennyiben a kegyelem nekik gyógyulást hozott. És bűnösök, amennyiben még mindig a kegyelem gyógyító munkájára van szükségük.

5.18. E sok jó gyümölcsöt a Lélek termi

Gal 5,22: „A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”

5.18.1. A Lélek gyümölcseit is a teljes ember cselekszi

Teológusaink e gyümölcsöket különleges „illetőségűvé” teszik, ami az emberi lélek megnyilvánulási formájához kapcsolódik. Az apostol ezzel szemben a lélek cselekedeteként tárja elénk, ami az egész emberre kiterjed, miközben a test cselekedeteivel szembeszáll.

Ezen a helyen azonban a Lélek (Jeromos véleményével szemben) nem a Szentlelket, hanem a lelki embert jelenti. Itt tehát szemben áll egymással a „test cselekedete” és a „Lélek gyümölcse”. A „test” tehát „a rossz fa, amely tüskét és bogáncsot terem”, viszont a „Lélek” „a jó fa, amely szőlőt és fügét terem”, ahogyan Mt 7,16kk szerint hangzik. Továbbá az apostol a testnél a „cselekedetek”, és nem a „gyümölcsök” megjelölést használja; a Léleknél viszont „gyümölcsökről”, nem pedig „cselekedetekről” beszél. Miért van ez? Bizonnyal azért, mert a test cselekedetei haszontalanok, hiszen a tövist és a bogáncsot nem lehet élvezni; ezek inkább gonosz cselekedetek, amelyek kárt okoznak. Ezzel szemben a Lélek cselekedetei hasznosak, az örökkévalóságig élvezhetjük azokat: mert ezek az ígéret földjének fügéi és szőlői, tehát okkal viselik a kitüntető nevet: „gyümölcsök”.

5.18.2. A Lélek gyümölcseit egyenként ismerteti

Az első gyümölcs a szeretet. Erről már megmondtuk, hogy nem elrejtett formában jelenik meg; sokkal inkább, ahogyan Ágoston a hitről mondja, hogy azt mindenki teljes bizonyossággal felismeri, ha van neki, és így bizonyosan azt is érzi, ha van reménysége. Ugyanígy ismeri meg teljes bizonyossággal a szeretetet is, ha van, különösen a kísértések idején. Ez tehát gyengéd odafordulás Istenhez, aki haragszik ránk, de a felebaráthoz is, aki bosszant. Mert ott ismerszik meg az Isten iránti szeretet, ahol megsebesül és megdöbben; ez a vértanúk és a Krisztus szenvedésében megmutatkozott. A felebarát iránti szeretet pedig ott mutatkozik meg, ahol a másik ember csak bosszant, és csak haragot érdemelne. Ezenkívül valójában nincs is erény, ami a képmutatásra alkalmasabb volna, éspedig olyan nagyon, hogy az apostol Róm 12,9 szerint csak ezért az egyért aggódik, amikor ezt mondja: „a szeretet ne legyen képmutató”. Istennek ugyanis sok ilyen típusú „szeretője” van, ahogyan megíratott (Zsolt 49,19): „dicsérik, hogy jól megy sora”. Továbbá Zsolt 78,36: „De csak szájukkal hitegették, nyelvükkel hazudoztak neki.” A szeretetnek tehát rejtettségben kell maradnia, amíg béke van. Ha azonban kitör az ellenségeskedés, akkor semmit nem kell jobban tudatosítani magunkban, mint a hitet, a reményt és a szeretetet, hogy a hitetlenség, a kételkedés és a gyűlölet ne tudatosulhasson.

Az öröm a második gyümölcs, amely (éppen, mint a szeretet esetében) öröm Isten iránt és öröm a felebarát iránt. Isten iránt: ha örülünk isteni könyörületének, még a világ fenyegetései között is az Urat magasztaljuk és dicsérjük a tüzes kemencében, éjjel és nappal. A felebarát iránt pedig: ha nem irigykedünk ajándékai miatt, hanem a legjobbakat kívánjuk neki, mintha az mind a sajátunk volna, és az Isten ajándékait benne áldanánk. Azonban ahogyan azok, amik a testhez kötődnek, csak a derűs égbolt alatt keltik a szeretet látszatát, így vagyunk az örömmel is. Dicséri Istent és Isten ajándékát az emberek iránt, de csak addig, amíg nem okoz neki fájdalmat. Amikor azonban a test cselekedetei semmivé válnak, akkor szidalmazza az Isten ajándékát, amelyet előbb még magasztalt, és bosszús lesz, ha a szidalmai nem járnak eredménnyel, és ha a felebarátja nem szenved valamiben hátrányt. Senki nem hiszi ugyanis el, hogy a test gonoszsága milyen mérhetetlenül nagy! És így vezet sokakat a magabiztosság útja a kárhozatba, addig a pillanatig, amíg a kísértés és próbatétel meg nem érkezik. Világosan és félreérthetetlenül nyilvánítja ki az apostol a szavait. Ha azonban a gyakorlati életbe próbálod meg átültetni, azt találod, milyen nehéz dolog a test cselekedeteit nem teljesíteni. Úgy tűnik, hogy ettől az „esztelenek” (Gal 3,1) égtávolságnyira távolodtak el, a valóságban pedig teljesen ezzel vannak tele. [Luther itt részletesen kifejti, hogy akiknek a gonoszsága teljesen nyilvánvaló, ott a test cselekedeteit könnyen fel lehet ismerni. Az egyházi külsőségek takarója alá rejtett test cselekedeteit már sokkal kevésbé! Ráadásul ezek az emberek szentül meg vannak győződve arról, hogy „Istennek tetsző szolgálatot végeznek” (Jn 16,2), ha a velük hasonszőrűt szeretik, a kívülállót pedig gyűlölik, üldözik, rágalmazzák. – A ford.]

A harmadik gyümölcs a béke, amely ismételten kettős értelemben vett. Istenben: ez a jó lelkiismeret, amely a Krisztus irgalmasságán alapszik. Némelykor azonban „minden értelmet meghalad” (Fil 4,7) – nevezetesen akkor, amikor azzal hoz zavarba, hogy Isten elrejtőzik, tekintetét elfordítja, és így a lelkiismeret önmagának kiszolgáltatott. Az embertárssal való béke pedig ott van, ahol akaratának engedünk. Mert az emberekkel „kötött” béke nem maradhat fenn, ha mindenki a maga igazát erőlteti, védelmezi, keresi és kívánja. Ezért van tele a római bíróság és az egyház ítélőszéke viszálykodással, perpatvarokkal és perekkel. Eközben azonban megelégednek egy picurka békével, azzal, hogy a velük egy húron pendülőkkel egységben élnek. Így készítik el önmaguknak a gonoszság „takaróját”, és így nem is áll már távol tőlük annak vélelme, hogy a test cselekedeteibe alámerülhetnek. Mert ők nem figyelnek arra, hogy milyen sokakkal állnak harcban, hanem csak arra, hogy milyen sokakkal élnek egyetértésben. Másoknak meg a békéről szóló kioktatás van mindig kéznél. Szinte semmit nem értettek meg arról a békéről, amit az apostol (Róm 12,18) e szavakkal magasztal: „Ha lehetséges, amennyiben tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” Aztán Mt 5,9: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Ennek a békének a meghiúsítását („szétverését”) azonban a jogász urak tudományosságuk teljes tárházával mentegetni tudják. Felállítják a tanításukat, hogy az erőt erővel győzzék le, és nagy beszédekkel kezdenek szájalni arról, hogy az igazságosságot kell megvédelmezniük. Mintha nem az volna a legnagyobb igazság, ha a saját igazságukat futni engednék, és az ellenfélnek, aki a kabátot akarja elvenni, engednénk, és a köntöst is odaadnánk neki (Mt 5,40)! Röviden, lehetetlen az evangéliumnak és az emberi jognak egyszerre érvényt szerezni. És ezzel együtt az is lehetetlen, hogy a béke az emberi jogok mellett érvényben maradhasson, legfőképpen napjainkban, amikor az evangélium nem érvényesül, és csak a jog minden mindenekben. Itt arról az angyalról van szó, amelyik Jel 6,4 szerint az Isten haragja miatt küldetett, hogy „elvegye a békességet a földről”.

A negyedik gyümölcs a türelem, görögül makrothümia. Ez tehát itt nem ugyanaz, mint a hüpomoné, ami csupán magát az eltűrést jelenti; nem is ugyanaz, mint az anokhé, ami annyit tesz, mint elviselni, elhordozni (ahogyan Jeromos az eltűrés és a türelem alatt ugyanazt érti). Itt ugyanis egy különbségről van szó: arról, hogy a gonoszt „elviselem”, vagy pedig hogy a bántást, sértést „eltűröm”, és hogy ezután még a javulásában is reménykedem, a megmentését kívánom, és még a bosszú gondolatáról is lemondok. Ez a türelem igazi sajátossága. Így hangzik Róm 2,4 szerint: „vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének a gazdagságát?” „Jóság”, amely a jót a másikkal cselekszi. Az „eltűrés”, ha elviseli, hogy a jócselekedetével visszaélnek, és neki a jót hálátlanul gonosszal viszonozzák. A „türelem” pedig, amikor a megjavulását reméli.

Az ötödik gyümölcs a szívesség, a hatodik pedig a jóság. Jeromos véleménye szerint a különbség köztük a következő: a szívesség egy szelíd, megnyerő, csendes erény, derék, aki minden jóban szívesen részt vállal, ami egy bizalmas kapcsolattól elvárható, ami szeretetteljes szavakat igényel, hogy a modorában a helyes hangot megtalálja. Azt mondja róla, akinek nem vonzó a természete: „Ő jó ember, csak nem tud az emberek viselkedéséhez alkalmazkodni. Ő derék ember, habár barátságtalan és nem nyájas.” De a jóságnak lehet egy komolyabb megnyilvánulási módja is, amikor szigorúan ráncolja a homlokát; ugyanakkor kész arra, hogy jót tegyen, senkinek nem árt, sőt mindenkinek használ, azonban hiányzik belőle az a bizonyos emberek társaságát kedvelő vonzódás.

A hetedik gyümölcs a hit. Jeromos azt a hitet érti alatta, amelyről Zsid 11,1 ír: „a remélt dolgokban való bizalom”. Lehetséges azonban a „hitet” ezen a helyen a maga teljes mélyértelműségében érteni, mint „őszinteség” vagy „hűség” vagy „jámborság, amely soha nem hazudik”, és amely az üzleti életben és az emberek együttélésének viszonylatában alapvetően szükséges. Továbbá a hitnél is megtalálható az a bizonyos kétféle forma. Egyrészt az Isten iránti bizalom, amely hűnek bizonyul – nem is annyira azért, mert az ígéreteit betartja, hanem sokkal inkább azért, mert Isten ígéretében bízik. Aztán az emberrel szembeni bizalom, akiben megbízunk, miközben állhatatosan betartjuk a megállapodásunkat és az ígéreteinket.

A nyolcadik gyümölcs a szelídség. Jeromos a haragot és a veszekedést állítja vele szembe. Bizonyos, hogy a türelemtől nem könnyű megkülönböztetni. Mégis a szelídség és a kiengesztelődés ismert erények, amelyek nem ingerelnek haragra, a bosszút nem keresik. Rajta keresztül vezet a türelem, amely a gonosz megjavulásában reménykedik, még akkor is, ha nem ő bőszített fel.

A kilencedik az önmegtartóztatás, vagy helyesebben a mértékletesség. Ennél nemcsak az erkölcsi tisztaságra kell gondolnunk, hanem az evésre és az ivásra. A kifejezés értelme mindkettőt magában foglalja: a tisztaságot és a mértéktartást. Az apostol tehát itt a házastársak türelmetlenségére teszi rá a pórázt, hogy mértéktartóan éljenek, és a test élvezetét önmegtartóztató módon mérsékeljék.

5.18.3. Ahol a Lélek terem gyümölcsöt, érvényét veszti a törvény

Gal 5,23: „Az ilyen ellen nincs törvény.”

A gondolatmenet bizonyításában, amit aláhúzott, az apostol folyamatosan hangsúlyozza, hogy a törvény nem igazítja meg azokat, akik a bizodalmukat abba vetik. Ahogyan 1Tim 1,9-ben mondja: „a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök…, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok… ellen” stb. Aki olyan igaz ember (a Lélek gyümölcseivel), annak nincs szüksége törvényre. Miért is térnek vissza akkor a galaták a törvényhez, nemcsak a Tízparancsolathoz, hanem a szertartásokhoz? Láthatod, hogy az apostol itt nemcsak a szertartásos törvénycselekedetekről, hanem az erkölcsi törvénycselekedetekről is beszél.

Az apostol azonban ismét a rá jellemző teológiai szóhasználat szerint szól. Ezért sorolta fel azt a nyolc dőre felfogást, mintha a jók nem volnának arra elkötelezve, hogy helyes életet éljenek és a jót cselekedjék. Mert így értelmezik még a tapasztalatlanok a kifejezést: „nem a törvény alatt lenni” (Gal 5,18). Az igazak ezzel szemben sokkal inkább azért nincsenek a törvény alatt, mert már nem tartoznak a törvénynek. Náluk az a szeretet, ami a törvényt követi és betölti. Ehhez Ágoston egy példája: a három meg hétnek nem tíznek „kell” lennie, az ugyanis tíz. És ahhoz, hogy tíz legyen, nem szükséges semmilyen törvényt vagy szabályt keresni. Hasonlóan, ahol egy házat megépítettek, azt már nem „kell” megépíteni; mert már áll, ami az építőmester műve, ami hasonlít a törvényhez, mert elérte. Így az igaz esetében: neki nem „kell” a jó szerint élnie, mert ő a jó szerint él, és nincs szüksége a törvényre, hogy a jó szerinti életre tanítsa. Vagy talán szüksége volna egy szűznek ahhoz, hogy szűz legyen (amikor ő valóban az), hogy még egy törvényt keressen ahhoz, hogy szűz lehessen? Észnél van az ilyen, aki ezt követelné meg? A hazugnak azonban a jóra törekedve „kell” élnie, mert ő nem a jót követve él, ahogyan azt a törvény előírja. Minderre pedig nem azért törekszik Pál, nehogy ők jogtalanul maguknak tulajdonítsák, hogy a törvény cselekedetei által legyenek igazak, hanem hogy a törvény és cselekedetei nélkül a hit által kapják a Szentlelket ajándékul, amellyel aztán a törvénynek eleget tehetnek. Erről azonban a megelőzőkben már eleget szóltunk.

5.19. Aki a Krisztushoz tartoznak, keresztre feszítették a testet

Gal 5,24: „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.”

5.19.1. A test megzabolázása addig tart, amíg a világban élünk

Itt válaszol Pál a rejtett kérdésre, amely az eddig elmondottak alapján okkal vetődhet fel: „Ha »a törvény nem ezek ellen szól«, mert ők igazak, és nem adósai a törvénynek, miért parancsolod meg akkor nekik, hogy nem szabad a test cselekedeteit megtenniük, a Lélek szerint kell élniük, és még más egyebet is? Nem azt kívánod-e ezzel tőlük, hogy nekik »kell valami«? Nem törvényt írsz-e ezzel elő nekik? Mit ellenkezel itt önmagaddal szemben is?” Talán azt gondolod, hogy Pál erre valami mást válaszolna, mint amit mi fentebb tanultunk? Nevezetesen: aki ebben tökéletes, nincs már a törvény alatt; teljesen betöltötte a törvényt, ezért tehát a törvény nem ellene szól. Azonban ezt a célt senki nem éri el tökéletesen, ameddig e testben él. Miközben ők, akik a Krisztushoz tartoznak, legalább ahhoz tartják magukat, hogy a testet keresztre feszítik, és harcolnak is annak kívánságai ellen. És így töltik be Isten törvényét Lélekben, még ha eközben a „testükkel (ahogyan Róm 7,25 szerint hangzik) a bűn törvényének szolgálnak”. Ezért a Lélek gyümölcseinek a felsorolásával („amelyek ellen nincs törvény”), nem többet, mint csakis egy célt tűz ki, amely felé a lelki embernek törekednie kell. Pál legkevésbé gondol arra, hogy némelyek már ezt a célt el is érhették. Ha már Lélek szerint élnek, a törvény nincs ellenükre. Ameddig azonban a test kívánságait űzik-hajtják, addig a törvény ellenükre van.

5.19.2. Egyedül a Krisztus és igéje feszíti keresztre a testet

És hogy ezzel zsinórmértéket adjon minden továbbinak a megértéséhez, amivel az igazak és a szentek e földön dicsekszenek, azt Ágoston tökéletesen és részletesen megteszi a De natura et gratia című könyvében. Így hangzik Róm 6,6 szerint: „a mi óemberünk megfeszíttetett a Krisztussal”. Itt pedig fentebb (Gal 2,20) szerint: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Az apostol tehát azt mondja, hogy a törvény nem a Lélek ellen való, mert ő termi a gyümölcsöket, amelyeket a törvény megkövetelt. Ezért nem tesznek a Lélek emberei a test cselekedeteivel a törvény ellenében. Ők teszik a jót, és elfordulnak a rossztól. Miért van ez? Mert Krisztushoz tartoznak, Krisztus felségterületéhez, és nem Mózes és a törvény körébe. Ha pedig Krisztushoz tartoznak, úgy minden kétséget kizáróan a testet keresztre feszítették, nem a törvény által, mert az a testet csak még jobban ingerli, hanem Krisztus által. Ez az, amit az apostol mondani akar: „Nem tartozhattok a Krisztushoz, ha a törvényhez akartok tartozni. Ha a törvényhez tartoztok, úgy a testetekben még nem feszíttettetek meg, és így a törvény újra szembemegy veletek.” Ezért tehát, akik a Krisztushoz tartoznak, nincsenek a törvény alatt, és ezzel együtt megfeszítik a testet minden kívánságával és vágyakozásával együtt.

Jól ismert annak útja és módja, ahogyan ez a megfeszíttetés végbemegy: mert a szögek az Isten igéje, Isten kegyelme által beleütve, mélyen behatolva és a testet visszatartva, hogy ne a kívánságait kövesse. Így hangzik Préd 12,11 szerint: „A bölcsek szavai olyanok, mint a tüskék, és azoknak gyűjteménye olyan, mint az egymás mellé levert cövekek, amelyek a mester tanácsa által egy Pásztortól valók”, ami azt jelenti, hogy Krisztus prófétái és apostolai által. [A kiemelt mondatrész a latin szöveg alapján. – A ford.]

5.20. A keresztyén szeretet a hitben erőtleneket hordozza

Gal 5,25: „Ha a Lélek által élünk, éljünk is a Lélek szerint.”

Az apostol levelünkben ugyanazt a sorrendet követi, mint a Római levélben. Mert először ott is tizenegy fejezeten keresztül a hitről tanít, a tizenkettedik fejezetben a szeretettel és a Lélek gyümölcseivel foglalkozik, a tizenharmadikban és az azt követő részekben pedig azért fáradozik, hogy a „hitben erőtlent fogadják be” (Róm 14,1). Ehhez tartja magát itt is: miután a hitben és szeretetben tanítást adott, más erkölcsi rendelkezések mellett az a törekvése, hogy a gyengéket és az elesetteket ne vessék meg, ne nézzék le. Ezt feltételezi ugyanis Ágoston – nézetem szerint is helyesen –, e részlet azokra vonatkozik, akik a betűktől (a törvénytől) újra a Lélekhez vezettettek vissza, és most a maguk teljes önelégültségében a gyengébbeket lenézik. Ehhez kapcsolódik a figyelmeztetés, hogy ha valóban lelki emberek, „ne a maguk kedvére éljenek”, hanem „az erősek hordozzák az erőtlenek gyengeségét”, ahogy az apostol Róm 14 és 15,1 szerint mondja. Akkor pedig nem járja, hogy a lélekben elkezdettek után most mégsem „Lélek szerint élnek”, mivel testvéreik büszke megvetői lettek.

Az értelme tehát ez: ha ti a mostani és korábbi utasításaimat is lélekben követtétek volna, biztos vagyok benne, hogy maradtak volna közöttetek néhányan, akiknek nyugtalanító kétségeik voltak, hogy az egészséges hitfelfogást még nem szükséges a törvény cselekvésétől elválasztani. Ezzel együtt a lelkiismeret-furdalásuk miatt nem akartak a törvény cselekedeteitől távolságot tartani. Mert ők még nem helyezték a megigazulásukat teljes egészében a hitből való bizalomra. Ezen embereket azonban, mondom én, nem szabad megvetni, hanem barátságosan és kíméletesen kell foglalkozni velük, amíg az erősekhez csatlakozó kapcsolat révén, azok példáján hathatósak és erősek lesznek. Mert ilyen emberek mindig lesznek, mivel „a szegények nem fogynak el a földről” (5Móz 15,11), éspedig azért, hogy legyenek olyanok, akik irányába a szeretet szolgálatát gyakorolhatjátok. „Ha a Lélek által élünk, éljünk is a Lélek szerint.” Ez az ige annyit jelent: erősödjünk meg és haladjunk tovább ebben. Ezt úgy érjük el, hogy a gyengék erőtlenségét nem tesszük ki kísértéseknek, hogy lenézzük őket, hogy nekünk kedvünkre valókká legyenek. Mert ez a Lélektől való elhajlásunkat jelentené, saját tetszésünk szerint, és nem másik szeretetben történő szolgálatát. [Luther itt kora egyházának azt kíméletlenségét bírálja, ahogyan az „erősek” (az egyház felső vezetése) a „gyengékkel” (az egyház népével) bánik. – A ford.]

5.20.1. Az erősek és a gyengék hordozzák egymást szeretetben

Éljünk Lélek szerint… Ennek az igének az értelme és valódi jelentése a következő: be kell állni a sorba, a helyes úton menetelni, haladni előre. Így magyarázza Erasmus. Ezt az igét azonban az apostol erre a helyre gondosan választotta meg: nekik nem szabad eltérniük sem balra, sem jobbra, hanem a helyes irányt kell betartaniuk, és Lélek szerint járniuk, amelyet megkaptak.

Mivel a nép között erősek és gyengék is vannak, ez kettős haragot eredményez: egyrészt balról, a gyengék oldaláról, másrészt jobbról, az erősek oldaláról. Az apostol arra törekszik, hogy középen tartsa és mindkét haragtól visszafogja őket. A gyengék haragja (bosszúsága) abban áll, hogy azokat a dolgokat látják, amelyeket nem érhetnek el, és komisz látszatuktól nem képesek elszakadni. Róm 14 ezzel foglalkozik részletesen. Például: a gyengék látták, ahogyan a többiek magukhoz veszik az ételt, amely a törvény szerint tiltott és tisztátalan volt. Mégsem merészelték lelkiismeretüket arra kényszeríteni, hogy ők is egyenek belőle. Ugyanakkor azonban arra sem volt bátorságuk, hogy e példát mások előtt kifogásolják. Ilyen esetekben lett Pál a zsidóknak zsidóvá, az erőtleneknek erőtlenné (1Kor 9,20kk), hogy szeretettel szolgáljon nekik, amíg megerősödnek a Krisztusban. Erre mondja Róm 14,15: „Ha pedig testvéred valamilyen étel miatt megszomorodik, máris letértél a szeretet útjáról.” Ehhez kell tartani magunkat minden szertartás, napok, ünnepek, öltözékek stb. esetében is. A másik a beképzeltek haragja (bosszankodása), amely a gyengékbe botlik, akiknek a lassúságát és esetlenségét nem tudják elviselni. Ők a gyengékre való tekintet nélkül a törvénnyel szemben mindent megengednek maguknak Krisztus szabadságának korlátlan alkalmazásával. Amit így tesznek, azzal csak az erőtlenek haragját vívják ki maguk ellen. Ahelyett, hogy miattuk inkább az egész törvényt megtartanák, nehogy akár csak egyet is megbotránkoztassanak. Mert ezt jelenti Lélek szerint járni! Mert mit segítünk azzal, ha a szabadság Lelkét a szeretet Lelke ellen alkalmazzuk? „Minden szabad”, mondják (1Kor 6,12; 10,23). Természetesen ez igaz; de a te szabadságod háttérbe szorítja testvéred gyengeségét. Mert neked nem árt, ha a szabadságod korlátozódik, de a testvérednek árt, ha a gyengesége a te szabadságodba ütközik. A szeretet pedig olyan természetű, hogy „a másik hasznát nézi” (Fil 2,4), és nem mindenáron azt, mekkora szabadságot engedhet meg magának, hanem inkább azt, mivel szolgálhatja testvére hasznát. E szolgálatkészségre a szeretet vet alá, miközben teljesen felszabadít téged a törvény alá rendelt szolgálatkészség alól.

5.20.2. A becsvágy haragot szül: a türelem és a szeretet jobbít

Gal 5,26: „Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.”

Pál itt még részletesebben fejti ki, amit már elmondott: „Ti akkor jártok Lélek szerint, s járjátok helyes utat – ő így vélekedik –, ha ti, akik erősek akartok lenni, nem fuvalkodtok fel a gyengék ellenében. Ha ti nem saját magatoknak akartok tetszeni és önmagatokkal velük szemben dicsekedni, mivel ők nem olyanok, mint ti. Mert így ahhoz a farizeushoz lesztek hasonlók (Lk 18,9), aki magát magasztalta Isten dicsőségére, és a vámszedőt kárhoztatta. Ha ugyanis ti így fogtok cselekedni, a hiábavaló és semmit érő dicsekedésetekkel csak azt éritek el, hogy az erőtleneket »ingerlitek«, »irigységre« ösztönzitek. És így ti magatok lesztek az »egymást ingerlők«, az erőtlenek pedig azok, akik »irigykednek«. Így egyikőtök sem a Lélek által rendelt helyes úton fog járni. Titeket elvisz az ördög jobbra, amazokat balra, titeket a dicsekedésetek által, amazokat az irigység által. Sokkal inkább kell az erőseknek Krisztus példája nyomán az ő gyengeségüket magatura venni és hordozni, amíg ők is megerősödnek. Mert mi nem önmagunknak élünk, hanem testvéreinknek, ha Lélekben és szeretetben járunk. Ezért azt kell cselekednünk, ami nekik elviselhető és szükséges.” „Senkinek se tartozzatok semmivel – mondja az apostol (Róm 13,8) –, csak azzal, hogy egymást szeressétek.” „Ha az étel megbotránkoztatja a testvéremet, inkább nem eszem húst soha.” (1Kor 8,13) Miért is? Mert szeretem a testvéremet, akinek az üdvössége nekem ezerszer fontosabb, mint a szabadságom, ami nekem engedélyezett, amit azonban amazok még nem tudnak megengedhetőként elfogadni. Hasonlóan, ha a testvéremnek az igazságommal, bölcsességemmel, hatalmammal vagy más egyéb cselekedetemmel – legyenek azok az én véleményem szerint a legmegengedhetőbbek – megütközést okozok, akkor azokat mellőznöm kell, s neki szeretetben szolgálni.

5.20.4. Az egyháznak kell leginkább tekintettel lennie az erőtlenekre

Most azonban láss csodát, amelyeket az egyházi előjogok, kiváltságok („vajlevelek”), felmentések, bűnbocsátó cédulák hoznak létre! Alkothatták-e a pápai törvényeket másért, mint hogy pénzt halásszanak vele, és a lelkiismeretünket bosszantsák? És egy sincs a magas egyházvezérek és azok között, akik e kiváltságokat élvezik, s akiket ez a zűrzavar szánakozásra indítana. Ezek a kiváltságok sokkal inkább megsokasítják azt a mértéktelen kapzsiságot, amelynek se vége, se hossza. Ezáltal nem érnek el mást, mint a gyengék „ingerlését” rágalmazásra, szidalmazásra, ítélkezésre. Ama erősek pedig, és a különös méretű törvény-megvetők bátran felfuvalkodnak, a maguk részéről a magasból nézik le az erőtleneket, gyengéket, és „bon christian”-nak (derék Krisztus-birkáknak), jó németséggel félbolondoknak nevezik őket. Manapság ez a rendje-módja annak, ahogyan a szeretet törvényét betöltik! Mennyivel helyesebben tenné a pápa, ha egyrészt a rendelkezéseit nagy ívben eltörölné, hogy minden ember a Krisztusban nyert szabadságának a tudatára ébredjen, másrészt, ha többé a kiváltságokhoz nem járulna hozzá, amelyek a sok erőtlen lelkiismeretű embernek megannyi szörnyű pokoli gyötrelmet okoznak! Hogyan akarnak elszámolni Krisztus előtt azzal a haraggal, amelyet sok testvérüknek okoztak, akikért pedig Krisztus mégiscsak meghalt a golgotai kereszten (Róm 14,15)?

Mekkora zaj, lárma, ellenszenves pokoli bűz árad a római Szentszéknek történő különböző fizetési kötelezettségekből, amely a német püspöki és papi rendet alapjaiban ásta alá…

A borzalmas vétkeket könnyedén elengedik nekünk, mélyen hallgatva arról, hogy ezeket milyen könnyelmű módon adják el azoknak, akik azt nem akarják, éppúgy, mint akik azt kívánják. Mindezt annak ürügyén, hogy azt a sivár Péter-templom építésére vagy más jelentéktelen dologra költsék. Megengedem, hogy ezt el kell tűrni: nem szabad „irigykedni” (Gal 5,26), nem szabad egymást „marni” (Gal 5,15). De ki tud nekünk olyan erős csontot adni, amely ezt képes elhordozni? Egyébként is, az még nem rágalmazás és irigység, ha egy elhordozhatatlan terhet mérnek ki ránk, és én ordítani kezdek, hogy nincs hozzá erőm. Továbbá mi a Szentírással vagyunk tárgyaló viszonyban, és ha a Szentírás az ilyen vagy ehhez hasonló dolgokat kifogásolja, ha ők „marakodnak”, ők „szidalmaznak”, akkor az szent és kötelességük szerinti cselekedet. Vagy miért is nem követelik meg tőlünk e magas polcra jutott urak, akik olyan nagyon tanultak és erősek, hogy mindezt elhordozzuk? És miért nem követelik meg még nagyobb hangsúllyal önmaguktól, hogy minket ne „ingereljenek”? Ráadásul nekik el kellene ismerniük, hogy először az „ingerlő” viselkedésükkel kellene leállítaniuk, hogy (az abból fakadó) „irigy” keserűséget el lehetne kerülni. Ezért kellene nekik, akik helyzetükből adódóan sok-sok szeretettel lennének adósaink, még gondosabban őrizkedniük attól, hogy minket „ingereljenek”, nekünk pedig attól, hogy „irigykedjünk” rájuk. Ilyen módon mi nem „ingereltetnénk” haragra, ők pedig nem volnának kitéve az „irigység” okozta támadásoknak – és így tudnánk mi, akik „Lélek által élünk”, azt is megtenni, hogy „éljünk is a Lélek szerint” (Gal 5,25).

Talán most azt mondod, kedves olvasó, hogy én a római Szentszék ellen gyűlölködöm; ami pedig eleddig kevéssé volt szokás. Erre válaszolom: az Úr az én tanúm, hogy mindezt nem személyes elfogultságból teszem, nem is azért, mert ez akkora élvezetet okoz nekem. Nincs bennem égőbb vágy annál, hogy egy sarokban elrejtőzve maradhassak. Ha viszont nekem a Szentírást mindenképpen nyilvánosan kell tárgyalni, úgy az Úr Jézus Krisztust minden hamisítás nélkül akarom szolgálni, olyan jól, amennyire csak lehet. Mert ha az Istentől való Írásokat úgy tárgyalják, hogy azt csak a múltra vonatkoztatva értelmezik, és nem fordulnak vele oda korunk átalakulásához és lényegéhez, akkor mit használhatna az még nekünk? Akkor az már kihűlt, halott, sőt többé már nem Istentől való volna. Magad is jól láthatod, hogy milyen találóan, életszerűen, igen, mennyire szükségszerűen szól hozzá ez az igehely napjaink kérdéseihez. Mivel mások talán nem merték kimondani, vagy nem látták be, akkor talán meglepő, hogy a teológiai tanárok távol tartják magukat e harctól? Teljesen bizonyos vagyok abban, hogy az Isten igéjével ellenségeskedés és életveszély nélkül nem lehet érdemben foglalkozni. Teljesen bizonyos vagyok abban is, hogy ez az egyetlen jele annak, hogy helyesen foglalkozunk vele, ha megütközést okoz a nép legfelsőbb és leghatalmasabb köreiben. E a „megütközés sziklája” (Ézs 8,14); „és ha majd a bíráik a sziklafalon letaszítják őket” (Zsolt 141,6). Így panaszkodik az egyház amiatt, hogy a „fejedelmek üldözik” őket (Zsolt 119,161), mégpedig hangosan – és bizony fejedelmek voltak azok is, akik a Krisztust megfeszítették (vö. 1Kor 2,8).

[E rész időszerűsége, hogy Luthernél az erkölcsi jók soha nem a levegőben, hanem jó gyümölcsként lógnak a jó fán, amit napjainkra sokan elfelejtettek már. Továbbá a kora egyházával szembeni kritikai megjegyzései ma is érvényesek. Ha volna bátor egyházvezető, nyilván ki is mondaná, de nincs! A szervezeti egyház azóta is csak tovább iszaposodott… – A ford.]