Az elmúlt évszázadban számtalan új gyülekezet született. E kijelentés nem az apostolok korából, Kr. u. 100-ból származik, hanem napjainkban, a XXI. században is megállja a helyét. Afrikában és Dél-Amerikában a történelmi egyházak gyülekezetei mellett a karizmatikus, pünkösdi és evangelikál mozgalmak nyomán számtalan új, népes közösség alakult. A világ lakosságának 32, 29%-a keresztény. Az ENSZ 2010-es kimutatásai szerint a keresztények 8,6%-a az új mozgalmak követője, és alig 1,8 %-a protestáns. A Lutheránus Világszövetség és a szárnyai alatt működő strasbourgi Ökumenikus Kutatóintézet komolyan vette e realitást, és „Nemkonfesszionális és transzkonfesszionális mozgalmak” címmel 2014. július 2–9. között nemzetközi ökumenikus szemináriumot szervezett.

A többségében evangélikus lelkészek az anglikán, ortodox, római katolikus és uniált protestáns egyházak lelkészeivel együtt színvonalas előadások és beszélgetések keretében ismerkedtek a Szentlelket előtérbe helyező új lelkiségekkel. A közel ötven résztvevő huszonnégy országból és több kontinensről érkezett. Az előadók a karizmatikus felekezetekkel folytatott párbeszéden túl olyan mozgalmakról is beszámoltak, amelyek – felismerve az idők jeleit – a tradicionális egyházakon belül új formákkal és megújult lendülettel képviselik Krisztus evangéliumát Európa társadalmaiban.

A strasbourgi Ökumenikus Kutatóintézetet a Lutheránus Világszövetség 1965-ben alapította az 1963- as helsinki nagygyűlés után. Ezen intézmény teológusainak munkája hívatott a lutheránusok és más felekezetek közötti teológiai kérdések és válaszlehetőségek kidolgozására, valamint az ökumenikus dialógusok teológiai elmélyítésére. Az itt kutató professzorok dolgozták ki 1973-ban a Leuenberi egyezmény, 1999-ben a megigazulás tanításáról szóló Közös Nyilatkozat, valamint 2010-ben a mennonitáktól való bocsánatkérés teológiai alapjait.

Az ökumené ezen kiemelkedő intézménye az anglikán, baptista, mennonita, metodista, ortodox, református felekezetekkel folytatott teológiai dialógus mellett a pünkösdi közösségekkel is kapcsolatba lépett. Az új mozgalmak nyomán számtalan gyülekezet alakult, amelyeket prof. dr. André Birmelé, a strasburgi egyetem rendszeres teológusa öt kategóriába sorolt be: etnikai egyházak, evangelikálok vagy klasszikus karizmatikusok, pünkösdi egyházak, mega-gyülekezetek (megachurch) és szektás elhajlású karizmatikusok. Ez a csoportosítás – megállapítása szerint – nem fedi teljesen a valóságot, mégis közelebb visz az új felekezetek megértéséhez. A pünkösdi mozgalom gyökerei a 18. századig nyúlnak vissza, de a mozgalom a 20. század elején erősödött meg. A legendás történeti kiindulópont az 1906-os Los Angeles-i Azusa utcai eseményhez kötődik. Miután az ottani keresztények többször könyörögtek egy második pünkösdért, az Azusa utcai templomban istentisztelet közben a pünkösdi eseményhez hasonló történéseknek lettek tanúi. A Szentlélek kiáradása többféleképpen is megmutatkozott, a Azusa utcai gyülekezet pedig növekedni kezdett. Az innen induló mozgalom három hullámban terjedt. Először Amerikában és Európában alakultak gyülekezetek, az 50-es években a népegyházon belül történtek karizmatikus átalakulások. Végül a 70-es években kezdődött el a harmadik világ országaiban a misszió, és a 21. század elejére számtalan afrikai és dél-amerikai közösség él a Szentlélek vezetésére figyelő közösségekben. André Birmelé, a keresztény egység-mozgalom jeles teológusának bevallása szerint az új mozgalmak kihívást jelentenek az ökumené számára. A velük folytatott párbeszéd új módszereket igényel. Az eddigi kapcsolatban konfliktusok és kölcsönös elutasítás is előfordult.

Prof. dr. Wolfgang Thönissen, a padernborni katolikus egyetem tanára és a pápai tanács tanácsadójának előadásában bemutatta a római katolikus egyháznak a nemkonfesszionlis, evangelikál és pünkösdi közösségekkel folytatott párbeszéd teológiai alapjait. A második világháborút követően tarthatatlanná vált az a nézet, hogy a római katolikus egyházon kívül kárhozat vár a keresztényekre. A többszörös szakadás ellenére a vatikáni teológia is elfogadja azt az alapvetést, hogy a Krisztusban hívők és a Szentháromság Isten nevében megkereszteltek keresztények. Ez az alapvető teológiai indok motiválja a Római Katolikus Egyházat – függetlenül a Dominus Jesus és a Lumen Gentium dokumentumok elutasító megjegyzéseitől – hogy 15 felekezettel folytasson dialógust. Az új mozgalmakkal is készek párbeszédet folytatni. Ezt a magatartást erősítette meg prof. dr. Timothy George, a Samford Egyetem baptista teológiai tanárának előadása, amelyben II. János Pál pápa és Billi Graham, baptista prédikátor, evangelizátor irreverzibilis és transzformatív kapcsolatáról számolt be. A pápa Graham igehirdetői munkájának értékelése jeléül 1978-ban evangelizáló körútra hívta meg Lengyelországba.

Az evangelikál kereszténység képviseletében prof. dr. Thomas Schirrmacher, az Evangelikál Világszövetség (WEA) teológiai bizottságának elnöke elmondta, hogy az általa képviselt szervezet az Egyházak Világtanácsa és a Római Katolikus Egyház mellett a harmadik legnagyobb, egyházakat tömörítő intézmény. Világszerte aktívan fellépnek a vallásszabadság tiszteletben tartásáért, és missziós elkötelezettségük részeként fontos céljuk a keresztény egység keresése. A szervezet a korábban említett két fontos szereplővel folytatott párbeszéd nyomán nemrég dolgozta ki a Misszió etikája című dokumentumot. Ebben meghívják a keresztény felekezeteket egymás nyitott megismerésére, továbbá tudatosítják azt az evangelikálok által hangsúlyozott valóságot, hogy a keresztény élet teljes egészében misszió. Az ökumenikus folyamatokban való részvétel mellett a dokumentum kiemeli a misszióra való emberi jogunkat. Az evangéliumi küldetés viszont az emberi méltóság és emberi jogok határát nem sértheti meg.

Prof. dr. Kate Bowler, amerikai egyháztörténész professzor nyolc évet foglalkozott a pünkösdi egyházból kiszakadt mega-gyülekezet kialakulásával és tanításával, amely a „jólét evangéliumát” (prosperity gospel) hirdeti. A nagy tömegeket vonzó, divatos „evangélium” egészséget, anyagi jólétet és világi sikereket ígér. Afrika és Dél-Amerika több országában munkára, a szegénység elleni küzdelemre motiválja híveit. A hit valóban pozitív mozgatóerő, amely reményt és bátorítást ad nehéz körülmények között is. A szegénység viszont nem a hitetlenség és az Isten szeretetének hiánya. Jézus a rászorulók és a társadalom peremére sodródottak orvosaként lépett fel. A tévtanításokba hajló óriás-közösségek szerint a hit cselekedete nem a szolidaritás, hanem a nagyobb hitet, nagyobb áldást bizonyító drágább autó megvásárlása.

A Svájcból érkezett pünkösdi teológus, dr. Jean-Daniel Plüss elhatárolódott ettől a tévtanítástól, de figyelmeztetett arra, hogy búvópatakként a „jólét evangéliuma” minden egyházban jelen van. Szerinte fenomenológiai érát élünk napjainkban, mert az emberek egyénileg megtapasztalható hitélményt keresnek, és szót kérnek a közösségi élet alakításában. Ebben a kontextusban született meg a pünkösdi egyház. Az általa szemléltetett példák alapján a pünkösdi közösségek nem zárkóznak el az ökumenétől. A dialógusnak köszönhetően a Szentlélek teológiai jelentőségének újrafelfedezése más keresztény közösségek számára is nagy ajándék lehet. A prozelitizmus és az egység nehéz kérdésére is kitért. Nem az egymás lebecsülése és az ellenségeskedés viszi előre az evangélium hirdetését, hanem az azon való fáradozás, hogy Isten házában az emberek otthon érezhessék magukat és Isten jelenlétét megtapasztalhassák. Tanulhatunk egymástól, és nyitottak lehetünk a karizmatkus mozgalmak módszereire. Örömmel állapította meg, hogy a házi bibliaórák, a karizmatikus közösségek dicsőítő éneklései, a betegekért tartott imaalkalmak már nem csak a pünkösdi közösségekben lehetnek áldásként megélt alkalmak. Az egység-törekvés nyomán a sokféle pünkösdi közösség úgy döntött, nem egy újabb dokumentumokat gyártó, bürokratikus kötelezettségekkel járó szervezetet alakít ki, hanem egy sokkal szabadabb, a Szentlélek vezetésére nyitottabb szervezetet. Így született meg a Pünkösdiek Világtársasága (Pentecostal World Fellowship). A svájci teológus ehhez hasonlóan látja a más keresztény felekezetekkel való együttműködést is. 

Az általa ajánlott nyitott párbeszédnek egyik napjainkban megvalósult példája a Global Christian Forum (GCF), amelyet dr. Konrad Raiser, az Egyházak Világtanácsának korábbi főtitkára kezdeményezett 1998-ban. A GFC 2002-ben jött létre, és azóta már két (2007, 2011) világ találkozót szervezett. Ez a fórum minden keresztény számára nyitott: mind római katolikus, mind karizmatikus és protestáns résztvevők voltak a találkozókon. Az új, de egyben ősi módszer, amely segít az egymás iránti előítéleteket lerombolásában és keresztény egyház egységének építésében: a hittapasztalatok megosztása, történetek mesélése. Az örömteli és kudarcokat megosztó személyes történetek azt üzenik a hallgatók számára, hogy mindannyian ugyanannak az Úrnak elhívott szolgái vagyunk. Hubert van Beek, a GCF korábbi főtitkára előadásában elmondta, hogy a találkozókon figyelnek arra, hogy fele-fele arányban vegyenek részt a történelmi és a karizmatikus egyházak képviselői. A fórum nem kíván örök életű szervezetté válni. A cél egy olyan folyamat kísérése, amely a karizmatikus mozgalmak és történelmi felekezetek kommunikációját segíti.

Az új idők jeleit nem csak a karizmatikus közösségek ismerték fel. A nemzetközi szemináriumon három olyan példáról is hallhattak a résztvevők, amelyek szerint a történelmi egyházakban is lehet Szentlélekre figyelő lelkülettel új formákat találni. Andy Buckler lelkész bemutatta a közel tízéves nagy-britanniai anglikán és metodista kezdeményezésű mozgalmat, amely új missziós paradigmát határoz meg a szekularizált társadalomban végzett egyházi munka számára. Az új formák iránti igényt a már létező gyülekezetek fogalmazták meg. Új típusú lelkiség, új közösség, de nem új felekezet a célja a „Fresh Expressions” mozgalomnak. A gyülekezetek „plántálása” után kiderült, hogy különböző típusú közösségekre van szükség. Ennek köszönhetően új kezdeményezések születtek: alternatív istentiszteleti közösség, ifjúsági-, baba-mama-, házi-, kávézói közösség, stb. A „friss” formák megtalálása után kihívás a különböző csoportok megmaradása a tradicionális gyülekezet keretei között. A mozgalom következő feladatának a kétoldalú odafigyelést tekintik: Isten vezetésére és a világ hangjára is figyelni kell. A világ hangjára való odafigyelés az evangélium kontextuális hirdetését teszi lehetővé.

Adam Stojni, katolikus pap és a Chemin Neuf Közösség képviselője beszámolt ökumenikusan nyitott közösségéről, amelyben katolikus és protestáns lelkészek, valamint laikusok és családjaik is tagok lehetnek. A lelkiséget a karizmatikus és az ignáci lelkiség határozza meg. 28 országban vannak rendházaik, és intenzíven foglalkoznak családterápiával, lelkigondozással, lelkigyakorlatok szervezésével, valamint egyetemi központok ifjúságával. Végül Friedrich Degenhardt, hamburgi lelkész mutatta be a gyülekezetében havi rendszerességgel tartott karizmatikus jellegű istentiszteletet. Ez a helyi fekete pünkösdi gyülekezettel együtt ünnepelt mozgalmas, éneklős, dinamikus alkalom.

A Krisztus megváltása által reménységben élő keresztények számára nehéz a világ zajában és a sokféle elterelő információ áradatában valóban istenkövető életet élni. A Szentlélek jelentőségének újra felfedezése, az Ő vezetésére való nyitottság a megújuló egyház kulcsa. Jézus mondja: „A Pártfogó pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít meg majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14, 26)