Nem a középkori megszentelt hely szakralizálja a műveket, ám a hely szelleme hatott a kiállítás rendezésére is: a mindezidáig önállóan bemutatott absztrakt művek a középkori oltárokat idéző diptichonokként, triptichonokként kerültek a falakra. Hogy a sötét-színes, a lefelé-fölfelé, a statikus-mozgalmas ellentétek által szervezett képpárok hátterében valóban ott van-e az Ószövetség és az Újszövetség teológiai párhuzama, vagy ez csak a szemlélőben megszületett asszociáció-e, nem tudom.

Az viszont nyilvánvaló, hogy bármi legyen is a festő szándéka, hitbéli háttere, keresése vagy bizonyossága, a kérdés és a válasz is bennünk születik meg.

A teológus és a festő is erre jutott beszélgetésében. A szenthez, a szakralitáshoz közelítő vágy belénk van kódolva. Keresés, kutatás, az önismeret fejlesztése segítenek ahhoz, hogy megtaláljuk. És a kegyelem. Ahogy Weöres Sándor fogalmaz: „Én keresem a hitemet: a hitem is majd megtalál.” Az időtől és a tértől – anyagi világunktól – független tapasztalatok vezetnek a transzcendens felé.