A sokak által jól ismert Radványi Géza és Balázs Béla azonos című filmje alapján, Dés László és Nemes István által jegyzett musicalre néhány hete külön levélben is kaptam meghívót egykori munkahelyem, az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola igazgatójának, iskolalelkészének, illetve a színtársulat rendezőjének aláírásával. Fontosnak tartották, hogy ott legyünk. Diákok (a teljes Eötvös, illetve a szintén evangélikus Hunyadi 7-8.-osai), tanárok, környékbeli lelkészek és önkormányzati iskolaigazgatók, és olyan emberek, akik ugyanúgy hisznek az értékek ily módon történő átadásában, mint ők.
Mert hogy én ezt láttam. Hogy értéket adtak át. A dESZKa és KOMISZ integrált társulat egészségesek és kevésbé egészségesek szereplésével megfogalmazott valami olyat két és fél órában, amely hiszem, hogy sokunk kérdése: Milyen válaszokat adhatunk egy reménytelen világban a ránkbízott fiataloknak, mit tanulhatunk mi tőlük, ahogyan Simon Péter (Hegedűs Attila) is megteszi? Ezeknek az igazi nagy kérdéseknek ad természetesen keretet a háború és béke, a nincstelenség és birtoklás, az elhagyatottság és az ölelés kontrasztja.
Az első gombóc a torkomban akkor jelent meg, amikor Suhanc elénekelte a méltán híressé vált Talán című dalt. A szünetben azt is megtudtam a Betuker Botond rendezőtől – miután megdicsértem –, hogy Tóth Melindából tavaly még sok énekhangot nem tudtak kihúzni. Ehhez képest most végig profin énekelt, és abszolút száz százalékig jelen volt szerepében. Elhittem neki minden fájdalmat, kérdést, bizonytalanságot, tettetett keménységet, reményt. A Hosszút (Koczor Dániel) és Ficsúrt (Szaszák Zsolt) alakító fiatalembereknek már volt színházas múltja, de nagyon alázatosan simultak bele a darabba egy pillanatra sem kiesve szerepükből. Ugyanilyen alázattal nyúlt szerepéhez a kiégett zenészt alakító iskolalelkész (!) (Hegedűs Attila), akit – őszintén – kicsit irigyeltem is ebben a helyzetében, hogy diákjaival és a zsirai Fogyatékosok Otthona lakóival ilyen élményt élhet meg a próbák során és a színpadon, és hogy bennünket is katarzishoz segíthet.
Aztán természetesen még jött néhány gombóc, jött néhány mosoly, néhány önfeledt nevetés, és folyamatosan az ámulat a profizmuson, és azon, hogy milyen természetesen szólal meg szinte hitvallásként néhány mondat akár a Prédikátor könyvéből (Megvan az ideje a…), akár a zene közösségkovácsoló erejéről, akár arról, hogy nagyobb esély van a túlélésre, ha összefogunk. Így lett teljesen természetes a társuk halálánál Miatyánkot mondó gyereksereg.
Az pedig külön teológiai csemege volt – remélem, hogy ezt a jelenetet nemcsak én értettem így –, amikor Hosszú és Suhanc szerelmi vallomásként egymásnak énekel, akkor Ficsúr ugyanezeket a sorokat („…itt az arcom, és ha kell, talán neked adnám…”) imádságszerűen Istennek énekli. Zseniális leképezése teremtettségünknek, istenképűségünknek!
Ezekkel a gondolatokkal köszönöm meg a tegnapi többszázemberes vastapsot érdemlő előadást, várom, hogy gyülekezetem sok-sok tagját elvihessem a 2015. január 21-én a Soproni Petőfi Színházban tartandó előadásra, és az első bekezdésben írottak megélését pedig minél többeknek ajánlom.