– Édesapád olasz, édesanyád pedig magyar származású. Hogyan találtak egymásra?
– Édesapám egyszer elutazott a Balatonra, ahol édesanyáméknak nyaralójuk volt, így ismerkedtek meg egymással. Egy nyaralásból született az ő szerelmük. Miután édesapám hazatért, még sokáig leveleztek egymással, majd többször újra visszajött meglátogatni édesanyámat Magyarországra. Az esküvőt azonban már Rietiben, egy Rómától hetven kilométerre fekvő kisvárosban tartották, máig is itt élnek.
– Te két kultúra gyermeke vagy. Melyik érvényesült inkább a neveltetésedben?
– Mivel édesanyám magyar, és a legszorosabb kapcsolatom vele volt, ezért magyar anyanyelvűnek tartom magam. De az édesapám, nagyszüleim és a környezetemben élő többi ember mind olaszul szóltak hozzám. Talán a kétnyelvűség az oka, hogy csak későn, hároméves korom körül kezdtem el beszélni. Szerencsére azonban egyáltalán nem kevertem a nyelveket: aki magyarul szólt hozzám, annak magyarul válaszoltam, aki olaszul, annak olaszul.
– Az identitásodban is megmutatkozik ez a kettősség?
– Ez nagyon nehéz kérdés, mind a pozitívumait, mind a negatívumait megéltem. Egyrészről a kétnyelvűség nagy nyitottságot adott. Kisgyermekkoromtól fogva folyamatosan utaztam, mind a két kultúrát megismertem. Ugyanakkor nagyon nehéz megbirkózni vele, hogy nem tudod, hova tartozol. Nincsenek gyökereid, hanem szembesülsz vele, hogy nem vagy igazából se olasz, se magyar.
– Ezt észrevették a diáktársaid is annak idején az iskolában?
– Igen, lehetett érezni, és a tanárok is másképp viszonyultak hozzám, én pedig zárkózottabb lettem. Óvodába nem jártam, mert édesanyám otthon nevelt, egyből az iskola közösségébe csöppentem. Nincs testvérem sem, így a karakterem amúgy is zártabb.
– Pedig mi itt az egyetemen pont úgy ismertünk meg téged, mint aki mindenkivel közvetlen és barátságos…
– Igen, az olaszokról mindenkinek a nyitottság, jókedv jut eszébe, de a mi családunkban ez pont fordítva alakult: mert édesapám a visszahúzódó, édesanyám pedig a kifelé forduló. – Hogyan vezetett az utad odáig, hogy a valdens teológiára jelentkezz? – A gimnázium után orvosi egyetemen tanultam tovább, ott diplomáztam, majd a háziorvosi szakirányra specializálódtam. 2011-ben végeztem, és rögtön jelentkeztem a Facoltà Valdese di Teologiára, vagyis a valdens egyetemre. 2012-ben vettek fel biblikus teológia szakra, levelező tagozatra. Nagyon keveset dolgoztam orvosként. De mivel már fizetnem kell a tanulmányaimért, ezért félállásban munkát kellett vállalnom, egy rendelőben gyerekeket oltottam be. De ezt csak az önfenntartás céljával végeztem, már a teológiának szenteltem magam. Mind a kettő teljes embert kíván, nem bírnám együtt végezni. Aki mindent akar egyszerre, annak a végén esetleg semmi sem marad…
– A valdensek kisebbségben vannak a katolikus többségű Olaszországban. Kik ők, és hogyan élnek ma?
– A valdenseket sokat üldözték, sokat szenvedtek, de túlélték, és később megkapták a szabadságot. Annak idején csatlakoztak a reformációhoz, leginkább a reformátusirányzathoz állnak közel. Ma körülbelül huszonöt-harmincezren vannak, nagyon kicsi gyülekezeteket alkotnak. Északon, a svájci határnál vannak az igazán régi gyülekezeteik, de Olaszország egész területén élnek szórványok, melyek tagjai közül sokan valaha katolikusok voltak, olyanok, mint én.
– Római katolikusként nevelkedtél?
– A családomban mindenki katolikus. Ebben a közösségben nőttem fel, de hallottam Lutherről, és felfigyeltem rá. Elolvastam Roland H. Bainton Luther-életrajzát, majd pedig a reformátor A szolgai akaratról című művét. Mindkettő nagyon megfogott. A római katolikus egyházban ugyanis sok minden van, ami elvonja az ember figyelmét a lényegről, Luther azonban visszavezetett az igazi forráshoz, az evangéliumhoz. Ezt Olaszországban nagyon nehéz megtapasztalni, mert a misére járás tömegjelenség, sokszor az emberek csak azért mennek, mert elvárják tőlük. Amikor azonban Magyarországra kerültem, bekopogtam a budavári evangélikus gyülekezethez, és nagyon melegen fogadtak. Az itteni bibliaórákon és istentiszteleteken éltem át igazán, hogy közel állunk Luther tanításához. Itt valóban otthon érzem magam. Két liturgiai elem volt, ami igazán megérintett. Egyrészről a gyónási kérdéseknél éreztem, hogy a válaszainkat nagyon komolyan kell venni, felelősségünk van értük. Másrészről feltűnt, hogy bár az evangélikusok a legtöbbször nem térdelnek le, de egyszer mégis megteszik, a legszentebb pillanatban: az úrvacsoránál.
– A családod, környezeted hogyan reagált, amikor megtudták, hogy protestáns egyetemen szeretnél teológiát tanulni?
– Nagyon rosszul érintette őket! Senki sem valdens nálunk, sőt a felmenőim között papok és apácák is vannak… Édesanyám egyre hajtogatta: „Vannak jó katolikus egyetemek is, miért nem legalább azt választottad?!” De én nem akartam, mert a katolikus teológián sok a filozófia, a dogmatika, engem viszont inkább a biblikus tárgyak és az exegézis érdekel.
– Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen is ilyen előadásokat hallgatsz?
– Igen, ilyen témájú tárgyakat vettem fel, jól tudom követni az órákat. A tanárok nagyon figyelmesek, mert tudják, hogy nekem nehezebb, hiszen tizenkét iskolaévet kihagytam a magyar nyelvű oktatásból. Héberből először mindig olaszra fordítok, csak aztán magyarra.
– Mi a terved, ha letelik az ösztöndíjad, és decemberben visszautazol Rómába?
– Folytatom a valdens teológiát, és ha minden jól megy, akkor jövőre diplomázom. Szeretném a mesterszakot is elvégezni, utána pedig talán a lelkészi pálya felé veszem az irányt. De ez nemcsak rajtam áll, hanem a valdens közösségnek is jelölnie kell engem…