Bevezető áhítatában Fabiny Tamás püspök a Zsidókhoz írt levélből vett idézet alapján arról beszélt, hogy az Újszövetségben többször erős, nyomatékos kijelentésként szerepel az, hogy a dolgokat nem szabad halogatni, „még ma” cselekedni kell. A püspök a néprajzot olyan tudománynak nevezte, amely a múltba lát, de a mát is szem előtt tartva a jövőbe is tekint. Különös egybecsengés, hogy az előadást követő, a hallgatóságból érkezett kérdésekre válaszolva Tátrai Zsuzsanna azt mondta: a néprajz mindig az idő, a szokásrendszer egy adott pillanatát rögzíti, de ebben a pillanatban – átvitt értelemben – a hagyományt őrző közösség teljes története összesűrűsödik.

Bár a mai posztmodern társadalom és kultúra nem kedvez a néphagyományok megtartásának, generációkon átívelő gyakorlásának, mégsem szabad lemondanunk arról, hogy a közösségek életének kiszámítható, biztonságot nyújtó, rendszert teremtő hagyományokat életben tartsuk – mondta Tátrai Zsuzsanna. Hozzátette azt is, hogy a hagyomány nem csupán a múltban gyökerező szokásrendet jelenti, hiszen a napjainkban kialakuló, tudatosan kialakított szokások is a hagyomány részeivé válhatnak. Példaként említette erre, hogy a budavári gyülekezet konfirmandusai színpadra írt, dramatizált szerepjátékkal zárják a konfirmációra való felkészülés időszakát. Ez a kezdeményezés – mondta a kutató – következetesen megtartva, az egymást követő korosztályokat összetartó, élő hagyománnyá válhat.

Előadása elején Tátrai Zsuzsanna arról beszélt, hogy a hivatalos vallási előírások, egyes ünnepekhez kötődő regulák a paraszti társadalom mindennapjait átszövő hagyományokban keverednek az ősi, kereszténység előtti hiedelmekkel, babonaságokkal, népszokásokkal. Az egyház – főleg a magyarországi kereszténység első századaiban – tudatosan törekedett a „pogány” hagyományok átértelmezésére, az egyházi gyakorlatba való beolvasztására.

Karácsony – Sötétségből a fény felé

A három nagy egyházi ünnepkör (karácsony, húsvét és pünkösd) köré fűződő előadásában Tátrai Zsuzsanna főleg a 17. századi forrásokra támaszkodó saját kutatásait ismertetve beszélt arról, hogy a karácsonyt megelőző készülődés, vagyis az advent időszakában a hagyományokat tisztelő evangélikusok nem tartottak mulatságokat lakodalmakat. Ez alól kivételt jelentett, ha az esküvő megtartását a szükség diktálta, ám ezekben az esetekben csak összeadták az ifjú párt, a lakodalom ugyanakkor elmaradt. Adventben fekete volt az oltárterítő színe például a tázlári, akasztói, fülöpszállási, csengődi, soproni gyülekezetben. Az oltárterítő színének megfelelően öltözködtek, így az adventi vasárnapokon nemcsak az idősebb asszonyok, de a fiatal lányok ruhája is fekete volt a Békés megyében Szarvason, Békéscsabán és Gerendáson, az evangélikus gyülekezetekben.

December 6-án, vagyis Miklós napján, a Dunántúlon a „láncos miklósok” - többnyire legények, bekormozott arccal, kifordított bundában ijesztgették a gyerekeket és a lányokat. A hatóságok már a 18. század óta tiltották a szokást, ennek ellenére még a közelmúltban is gyakorolták. A régi hagyományokat azonban mára már lényegében kiszorította a kereskedelem és édesipar által is reklámozott piros ruhás, amerikai „coca-cola” stílusú Mikulás, aki megszemélyesítve és titokban hozza az ajándékot.

December 13-ra, Luca napján a magyarországi evangélikusok, így a békásmegyeri evangélikus falvak lakói közül is sokan elkezdték készíteni a Luca székét, amelyre a karácsonyi éjféli istentiszteleten a templomban felállva – az ősi hiedelem szerint – megláthatták a boszorkányokat. De élő hagyomány volt a lutheránusok körében a következő évi termés előrejelzését is szolgáló lucabúza vetése is, békési adatok szerint a lucabúza az életújulás jelképe, Krisztus születésének példázata. Általános hiedelem szerint szerencsésnek tartották, ha Luca napján férfi köszönt elsőként a házba. Ha nő tévedt a házhoz, akkor Tótkomlóson tréfásan kikergették – mondta el Tátrai Zsuzsanna.

A karácsonyi ostyát a kántortanítók sütötték, és a tanulókkal hordatták a házakhoz. A szentelt ostya a hagyományos katolikus karácsonyi vacsora elmaradhatatlan része mézzel, borssal, fokhagymával együtt. Van azonban ennek evangélikus hagyománya is.

Tessedik Sámuel tudós szarvasi evangélikus lelkész a 18. században a Szarvasi nevezetességek című írásában írt a szokás tiltásáról arra való hivatkozással, hogy a tanulók több hetet mulasztanak az ostya sütése, széthordása miatt, sőt úgy vélte korhelykednek, lopnak, koldulnak és az ostyákkal babonaságot űznek. „Ezen évben teljesen beszüntették a minden tekintetben káros hostatiot (ostyáknak tanulók által házról házra való küldözgetése, mikor is a tanítók nevében boldog ünnepeket kívánnak), s a tanítókat e veszteségükért a községi vagy egyházi pénztárból 24 forinttal kárpótolták.” Az ostyasütés ugyanis a mindenkori tanítók feladata volt, és az ostyáért kapott természetbeni járandóság a díjazáshoz tartozott. Ugyanakkor Tátrai Zsuzsanna szerint a békési szlovákok a tiltás ellenére is sokáig őrizték a hagyományt.

Az adventi koszorút, a német evangélikus belmissziói tevékenységgel hozzák szoros összefüggésbe. Johann Hinrich Wichern (1808-1881) evangélikus lelkész 1833-ban menhelyet alapított Hamburg mellett. Advent idején a fiúmenhely minden lakója ebédidőben 5-10 percre az imaterembe ment. Itt ószövetségi igék felolvasása közben minden nap eggyel több gyertyát gyújtottak meg az adventi napokat jelképező gyertyákból az orgonánál (1838), majd a következő években a fenyőágakkal díszített csilláron, miközben adventi énekeket énekeltek.

A négy adventi vasárnapot később nagyobb gyertyákkal is hangsúlyozták. A fiúotthon 25 éves fennállásakor, 1858-ban az imateremben egy nagy tölgyfából gazdagon faragott csillárt függesztettek, mely egyúttal adventi gyertyatartó volt 24 gyertyával az adventi napokra.

Idővel kialakult az önálló adventi koszorú fenyőágakból, melyet függesztettek vagy asztalra helyeztek, az adventi vasárnapokat jelképező négy gyertyával, mely protestáns nemesi és polgári családokban, lelkésznél, tanítónál, diakonisszáknál, iskolákban, asszonyok misszióskörében, keresztény leánykörökben terjedt el. A németországi katolikusoknál a müncheni St. Sylvester katolikus templomban 1937-ben, Ausztriában a II. világháború után honosodott meg, először a városokban, majd vidéken.

Az adventi koszorú, a karácsonyi ünnepkör legfontosabb elemeit jelképezi: a megújuló természetet az örökzölddel, a megújuló fényt a gyertyákkal. A koszorú önmagában is fontos jelkép: az örökkévalóságot, az éghez való tartozást és az istennek való szenteltséget szimbolizálja.

Fénnyel védekeztek a téli napforduló éjszakáinak gonosz, ártó hatalmaival szemben. Fény jelképezi a Megváltó eljövetelét. A vegetáció szegény időszakot örökzölddel, kivirágoztatott ágakkal (lucaág), kicsíráztatott magokkal (lucabúza) igyekeztek elősegíteni. Mára az adventi koszorú szinte minden család otthonában felbukkan, függetlenül attól, hogy aktív gyakorlókról van- e szó, vagy sem – mondta el a néprajzkutató.

A karácsonyfa sokáig ismeretlen volt, de a téli napforduló idején a megújuló természetet jelképező zöld ágat már ősidők óta beviszik a házba. A karácsonyfa ma ismert formájában evangélikus, német hagyomány. A kutatás szerint Luther Márton állított első ízben karácsonyfát a gyermekei számára. Korábban német nyelvterületen csak a szabadban voltak közös karácsonyfák, melyre a szegényeknek aggattak ajándékokat. Hazánkba a bécsi udvarból főúri, majd polgári családok közvetítésével jutott el a parasztsághoz nyugatról kelet felé haladva. A Vas megyei Bük községben a legidősebb adatszolgáltatóim is úgy emlékeztek az 1960–as években, hogy karácsonyfa már gyermekkorukban is volt.

Új év – közösségben

Az évkezdethez számos ma is élő szokás kapcsolódott az evangélikus családokban. Főként a gyerekek jártak szilvesztert és újévet köszönteni verssel, énekkel. Ez az időpont jó alkalom a különféle férj-, termés-, időjárásjóslásra, varázslásra.

A hagyományőrző evangélikus családok közösen várták az éjfélt. Az éjfél közeledtével egyházi énekeket énekeltek. Nem egy gyülekezetben ilyenkor a templomtoronyban énekeltek. Gerendáson (Békés megye) a fúvószenekar az „Erős vár a mi Istenünk.” dallamát játszotta. A békéscsabai toronyéneklés éneke: „Vigyázzatok, azt kiáltják...” Szilveszter, akárcsak szenteste nem hivatalos egyházi ünnep, de minden gyülekezetben istentiszteletet tartanak ma is – mondta el Tátrai Zsuzsanna.

A karácsonyi ünnepkör zárónapja vízkereszt, január 6. A katolikus falvakban jellegzetes szokás volt ilyenkor a házszentelés és a háromkirályjárás, amit a protestáns puritanizmus tiltott.

A vízkereszti koleda a lelkészek járandósága volt – jelentette ki a néprajztudós. A házaknál előre felkészültek, mert a templomban kihirdette a lelkész. Vízkeresztig minden családot felkeresett. A kántor, a rektor és erős férfi kísérte el. A tirpákoknál a Tranoszciuszból énekeltek. A lelkész áldást, jókívánságot mondott, a gyerekeket vizsgáztatta. Az ajándékot, ételeket zsákba gyűjtötték a házaknál. Az 1994-es Evangélikus Naptár szerint még élő szokás a vízkereszti koleda Albertiben ez a lelkipásztor látogatásává, házi istentiszteletté vált. Manapság általában vízkeresztkor bontják le a karácsonyfát.

Húsvét – feltámadásra várva

A böjti időszakot követően a legtöbb gyülekezetben nagypénteken vettek úrvacsorát, mert ezt tartották a legnagyobb ünnepnek. Nagypénteken a hétfalusi evangélikus csángók a századfordulón még énekelték a passiót, s arra gondosan felkészültek. A passió és lamentáció a reformációtól a 19. századig része volt a protestáns istentiszteletnek.

A nagypénteki úrvacsora előtti böjtnek helyi és egyéni változatai voltak: volt, aki semmit sem evett, vagy csak zsírtalan ételt (Mezőberény), volt, aki pattogatott kukoricát (Békéscsaba, Kondoros), volt, aki csak tojást, vagy tejet (Békéscsaba), száraz kenyeret (Gerendás), aszalt gyümölcslevest (Csönge) fogyasztott. Mindez addig tartott, míg a csillagok fel nem jöttek. Azután pl. főtt kolbászt, tojást, kocsonyát ettek.

Különös és sokat vitatott húsvéti néphagyományként említette Tátrai Zsuzsanna a Nagyszebentől 27 kilométerre található, Oltszakadát magyar evangélikusainak legnagyobb ifjúsági megmozdulását, a húsvéti locsolást követő kakasütést. Szombat délután a legények sorrajárták a lányosházakat, hogy felkészülhessenek a locsolásra. Húsvét másnapján reggel még virradat előtt gyűltek a legények a templom tér előtti kútnál. Fogadott zenészekkel énekszóval indultak el. Minden ház udvarán énekeltek, míg be nem hívták őket a házba. Ott megkínálták borral, pálinkával, kaláccsal, festett tojással. Utoljára a lelkész feleségét locsolják meg, onnan a gyülekezeti terembe mennek, s aki többet ivott nem vehet részt a további alkalmakon.

A délelőtti istentisztelet után a falu magyarsága ünnepi viseletben megy ki a rétre két-három zenész kíséretében, ahol a kakasütés történik. Ez abból áll, hogy előbb botokkal hergelik, majd agyonütik a kakast. (Mára ez a szokás olyképpen szelídült, hogy céltáblaként kiállított kakasfigurára célba lőnek a legények.) Este mulatságot rendeznek.

Pünkösd – a reményt adó zöld ág

Bár Tessedik Sámuel tiltotta a zöld ágak bevitelét a templomba, a 17. századi evangélikus zsinat még megtartandó szokásként rendelkezik arról, hogy a diákok pünkösdkor zöld gallyakkal ékesítsék fel a szent épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel vagy szertelenséggel történjék, hanem énekléssel.

A szokás szívósan élt tovább. Kölcsén (Szatmár megye) 1942-ben „Templomi helyi szokás: pünkösdkor a templomot zöld gallyakkal és virágokkal díszítik. Az oltárt teljesen virágba borítják a térdeplőt is. Ez a szokás református atyafiaknál is meg van ott zöld gallyakkal díszítik a templomot.”

A Tápió mentén Mende községben az evangélikus templomban pünkösd szombatján elhelyezett fákat felszalagozva, fehér kendőkkel díszítik, az asszonyok, és a férfiak padja előtt, az oltárkerítést pedig főként pünkösdi rózsával.

A három nagy ünnepen különleges, csak a lutheránus közösségekben gyakorolt szokásként említette meg Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató az úgynevezett oltárkerülést. Nagyszebentől 27 km–re fekvő oltszakadáti evangélikusnál rendkívül archaikus módon megy végbe ma is. Először a férfiak kezdik és szigorúan életkor szerint, egyenként egy 18. századi óntálba helyezik az adományaikat.

Az előadás végén Fabiny Tamás püspök és Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató arra biztatta az evangélikus lelkészeket, hogy igyekezzenek minél jobban megismerni a gondozásukra bízott hívő közösségek hagyományait, mert ezek megőrzése jelentősen hozzájárulhat a gyülekezetek megmaradásához.

(Az előadásról készült beszámoló elkészítéséhez a szerző felhasználta az előadó vetített jegyzeteit is – a szerk.)