– Kik a betegek?

– Beteg az, akinek a testét valamilyen hiány, vagy szükséglet olyan formában korlátozza, hogy ahhoz külső segítségre van szüksége. A betegség fogalmát alapvetően két részre osztanám. Egyrészt van az a beteg, akinél meghatározható egy gyógyulási szakasz, aminek segítségével fel tud épülni, másrészt vannak betegek, akiknél a betegség állapot, azaz meg kell tanulnia magának és környezetének a betegséggel együtt élnie. Az utóbbi más reményt sejtet, hisz sokkal másabb kísérést követel. Mindkettő a türelmet és az őszinteséget feltételez.

– A betegekkel való foglalkozást lelkészként hogyan értelmezi?

– Nemcsak evangélikus betegekkel találkozom a kórházban, így az ökumené szemlélete nagyon fontos számomra. Sok kereső ember van a kórházakban. Rengetegen kérdezik, hogy miért történt ez velük, vagy családtagjukkal. Ebben a miértben meg lehet hallani az istenkeresés hangját.

– Mire tud enyhítést nyújtani a lelkigondozói szó?

– Nem kizárólag a testi szükségletek azok, amelyek segítséget és támaszt igényelnek. Elsősorban azokhoz kell fordulnunk, akik az életüket nem látják teljesnek. Sokan vannak, akiknek nincsen olyan köldökzsinórjuk, ami alapján értékesnek érzik életüket, ami által azt tudják mondani, hogy nem vagyok hiábavaló. Egyszer az egyik kórteremben azt lehetett hallani, ahogy egy idős néni kiáltja a paraván mögül: „Valaki mondja meg nekem, hogy nem éltem hiába!” Testi állapotának változására nem volt remény. Eszembe jutott egy zsoltáridézet, mely tömören összefoglalja Isten szerető közelségét. Ezt mondtam neki: Valaki egyszer azt írta: Alaktalan testemet már látták szemeid.(Zs 139,16)Akiről ezt írják az nem élt hiába. Akkor jó, mondta a néni és csend lett.

– Milyen szavakkal tud segítséget nyújtani?

– A liturgikus szövegek, melyek évszázadokon keresztül az emberi kultúra részét képezték vigasztalóvá tudnak ma is válni. A 23. Zsoltárnak van egy olyan megnyugtató tartalma, mely már szinte eszmélete nélkül lévő betegeknél is befogadásra lel. Mivel az én területem a kórház, azon belül is a gyermekek lelkigondozása, így fontosnak látom megemlíteni, hogy a keresztelőnek egy gyermek intenzív osztályon teljesen más a jelentősége. Egyrészt a keresztelés sajátos gyülekezetben, a rezidensek és nővérek társaságában zajlik, másrészt kifejezi, hogy amikor az orvostudomány segítsége már véget ért, mi még tehetünk valamit. Ennek üzenete az, hogy Isten jelenlétében és szeretetében van a gyermek és a családja is. A gyermek néven szólítottsága különös jelentőséggel bír.

– Egy családot a saját gyülekezete is jó, ha segíti a nehéz időben. Sikerül összekötni, párhuzamosan végezni a család kórházi és a otthoni lelkigondozói kísérését?

– Alapvetően a gyülekezet részéről is komoly feladatot ad egy gyermeket gyászoló család felvállalása, hisz mindez rengeteg nehézséget jelent. Általában sikerül felvenni a helyi gyülekezettel a kapcsolatot. Örömteli, amikor a gyülekezet megtartja és hordozza a családot. Azonban számos esetben találkozom azzal, hogy az a generáció, akiknek ma gyermekük születik úgy nőttek fel, hogy nem találkoztak gyülekezettel, nem alakult ki Istennel kapcsolatuk.  Ebben a krízishelyzetben viszont rádöbbennek, hogy ezt a fajta megpróbáltatást nem lehet Isten nélkül megállni.

– A kórházmissziói szolgálatot – amennyiben számokban kéne leírnia – hogyan tenné?

– A szükség bizonyosan sokkal több, mint amire jelenleg lehetőségünk van. Egy kórházlelkész egy intézményben is kevésnek bizonyul. Sőt néha egy osztály is „elnyel” egy embert egy műszak alatt. De abban kell hűnek lenni, amire körülményeink lehetőséget adnak. Ebben is van egyfajta Vezetettség.

– Nemcsak a betegeknek és hozzátartozóiknak, hanem a kórházban dolgozóknak is szükségük van a lelki támogatásra. Milyen módon lehet ezt a segítséget megadni?

– Minden osztályon más és más az ő igényük is. Például egy hospice házban vagy végstádiumban lévő betegekkel való foglalkozás nagyon nehéz feladat, melyhez szükség van lelki kíséréshez. Nem elég a kórházi munka, a nővérek  sokszor napi munkájukat követően hazamennek és saját szüleik ápolásával folytatják napjukat. A megerősítés, a nővéreknek, orvosoknak nyújtott beszélgetés nélkülözhetetlen feladat, hisz szükséges egy támasz a számukra, ahol nyugodtan kiönthetik lelküket, letehetik nehézségeiket. Sajnos jelenleg a kórházakban nagyon sok munka van, kevés alkalmazottal, így az ott dolgozókra különösen figyelni kell, hisz erejükön felül segítenek embereken.

Kalocsa Zsuzsanna – evangélikus lelkész, klinikai lelkigondozó

2008-tól lát el kórházlelkészi szolgálatot különböző kórházak gyermek osztályain, jelenleg gyermektraumatológiai osztályon. Korábban a balassagyarmati, azt követően a Pilisi evangélikus gyülekezetben szolgált. 2001-2004 Klinikai lelkigondozó- és szupervízori képzést végzett a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületénél. Majd a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskolán mesterszakon diplomázik. 1996-2002-ig az Evangélikus Hittudományi Egyetemen teológus-lelkész szakon folytatott tanulmányokat.