Rossz idő volt – csakúgy, mint azon a bizonyos március 15-én, ha hihetünk a történészeknek; csak itt a szél fújt elviselhetetlenül, míg akkor az eső esett. Mégis elszomorított, hogy a Kossuth tér érintett része köré vont kordon mögött szinte kizárólag a hatvan év fölötti korosztály képviseltette magát, gyakorlatilag egysoros mélységben, erős foghíjakkal. Mögöttük pedig zavartalanul és megállás nélkül hömpölygött a kisbetűs élet: az emberek kutyát sétáltattak, csiricsáré öltözetben dzsoggingoltak, autók tülköltek, ablakok nyíltak és csukódtak.

Egészen konkrétan úgy éreztem, mintha egy vitrinben lennék, amelyre kívülről idős, ráncos kezek tapadnak, és a világ mintha skizofrén módon kettényílt volna. Volt a bent, a maga tökéletes, magasztos formáival; és a kint, a végtelen közönyével nyomasztó, ugyanakkor kaotikusan vibráló hétköznapiságával – két párhuzamos univerzum, amely nincs beszélő viszonyban, és mintha nem is tudna egymásról.

Elég jól emlékszem még a ’80-as évek március 15-éire – amikor persze már lehetett ünnepelni. A felfokozott várakozásra és izgalomra, hogy nemsokára kitűzhetem a kokárdámat. A büszkeségre, hogy nekem is van, és általa részese lehetek valami nálam nagyobb egységnek. Az ünneplőruhára, amelyet mindig felvettünk apámmal, és fura módon emlékeimben akkoriban mindenki ünneplőben rótta Szeged utcáit. A közösségre, amely nagysága ellenére mérhetetlenül több volt mint puszta tömeg. Hasonló élményben 2000 után talán csak Csíkszeredán volt részem.

A szabadság tényleg csak akkor jelentene számunkra valamit, amikor épp nem vagyunk a birtokában?

Egyébként nem hiszek a forradalomban. Már viszonylag zsenge koromban a történelem pusztán felületes tanulmányozása is meggyőzött arról, hogy a forradalom szinte mindig felfalja saját gyermekeit: a lánglelkű forradalmárok, ha elég időt kapnak, oly könnyen lényegülnek át könyörtelen diktátorokká.

Az „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” cinikus bölcsessége sem tett rám túl jó benyomást: katonaként, lelkészként és fiatal apaként sem tudok megbarátkozni a „járulékos veszteség” fogalmával továbbra sem. Az én szeretteimet senki ne merje forgácsnak tekinteni mégoly lánglelkű, forradalmi hevületében sem. Ráadásul a javak – legyenek materiális, társadalmi vagy politikai jellegűek – erőszakos elvétele és újraelosztása mindig gyűlöletet és neheztelést szül a kisemmizettek részéről, ami csírájában hordozza az ellenforradalom magjait. Kész is a circulus vitiosus, bezárult az ördögi kör.

Van ebből kiút? Lehet a hatalmat úgy gyakorolni, hogy abból szabadság szülessen?

Számomra a szabadság kérdése végérvényesen összekapcsolódott az igazságéval, ahogy azt Jn 8,32-ben Jézus megfogalmazza:„…megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket”.

Hiszek tehát a javak jézusi újra megosztásában: a hatalomról a felismert igazság tükrében körvonalazódó, önkéntes lemondásról.

Igen, a gazdag ifjú megszégyenülten elsomfordált, viszont tudunk egy bizonyos Zákeusról is, aki négyszeresét adta vissza annak, amit másoktól elvett. Van remény. Ilyen értelemben pedig érdemes megemlékezni az 1848-ban ősi kiváltságairól önként lemondó nemességről vagy az egyházi tized beszedésétől elálló papságról is.

Ehhez persze nem elég a puszta forradalmi hevület. A szellem forradalmához idő kell, érettség és pallérozott elme. Hiszek tehát a lassú építkezésben. Az olvasásban, a tanulásban, a szellem finommechanikájára figyelő alázatban.

Hiszek a reformkor építkezésében, Széchenyi István és Deák Ferenc örökségében. (Akiket szintén ott találunk az első felelős magyar kormányminisztereinek sorában.) A hatalommal járó felelősségben. A mindenkiért, a hatalomból való kirekesztettekért és a hatalmasokért is vállalt felelősségben. Amihez az is hozzátartozik, hogy a hatalmat nem vetjük oda a törtető hiénának, hanem csak a felelősséghez már felnőtt, azzal már megbirkózni képes embernek. Eligazító például arra gondolni, hogy a reformáció mellé álló protestáns fejedelmeink sem osztogatták nyakló nélkül a hatalmukat: helyette oktatási intézményeket, iskolákat, egyetemeket alapítottak.

És végül, hiszek a példaképekben. Kossuth, Petőfi, Görgey – hogy csak a leghíresebb evangélikusokat említsem. Akik fölemelik, fölfelé vonzzák a tekintetet, a szívet és a lelket. Mert aki lefelé tekint, az önmagát is lefelé fogja megvalósítani.

A magyar nemzet születése fölött bábáskodó forradalmunk és szabadságharcunk pedig bővelkedik ilyen példaképekben. A közteherviselés bevezetése, a törvény előtti egyenlőség biztosítása, sajtószabadság és így tovább: elődeink olyan gondolatokat fogalmaztak meg, amelyek a mai napig sem vesztettek jelentőségükből. A nemzet szabadságáért pedig képesek voltak felülemelkedni eltérő temperamentumukból és személyiségükből fakadó nézetkülönbözőségeiken, félretenni vélt vagy valós sérelmeiket, és összefogva, közösen munkálkodtak, hoztak valódi áldozatokat a szent cél érdekében.

Megfakultak volna ’48-as ikonjaink, hogy ma már csak az öregek szemében tükröződik ez a tudás? Nem, nem ők fakultak meg, hanem nekünk kellene fölnőnünk hozzájuk. Lassú, de kitartó építkezéssel.