Márciusi vénség

Márciusi vénség

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Nánai László, fotó: MTI
Budapest – Március másodikán, hétfőn délután, már a munkaidőm lejárta után négy perccel – futár útján – érkezett a felkérés a köztársasági elnök hivatalából, hogy másnap – lelkészi minőségemben, egy áldás erejéig – vegyek részt a Horvay-féle Kossuth-szoborcsoport ünnepélyes újraavatásán a Kossuth téren. Mivel tábori lelkészként hosszú évek óta már csak hivatalból is valamilyen formában mindig jelen vagyok nemzeti ünnepeink szinte mindegyikén, van némi összehasonlítási alapom, és őszintén mondhatom, hogy kifejezetten felemelő, az alkalomhoz és a kiváló beszédet mondó államfő kaliberéhez méltó eseménynek lehettem a részese. Ami miatt mégis keserűnek tűnnek majd az alábbi sorok, az az a szociológiai körkép, amellyel a helyszínen szembesültem…

Rossz idő volt – csakúgy, mint azon a bizonyos március 15-én, ha hihetünk a történészeknek; csak itt a szél fújt elviselhetetlenül, míg akkor az eső esett. Mégis elszomorított, hogy a Kossuth tér érintett része köré vont kordon mögött szinte kizárólag a hatvan év fölötti korosztály képviseltette magát, gyakorlatilag egysoros mélységben, erős foghíjakkal. Mögöttük pedig zavartalanul és megállás nélkül hömpölygött a kisbetűs élet: az emberek kutyát sétáltattak, csiricsáré öltözetben dzsoggingoltak, autók tülköltek, ablakok nyíltak és csukódtak.

Egészen konkrétan úgy éreztem, mintha egy vitrinben lennék, amelyre kívülről idős, ráncos kezek tapadnak, és a világ mintha skizofrén módon kettényílt volna. Volt a bent, a maga tökéletes, magasztos formáival; és a kint, a végtelen közönyével nyomasztó, ugyanakkor kaotikusan vibráló hétköznapiságával – két párhuzamos univerzum, amely nincs beszélő viszonyban, és mintha nem is tudna egymásról.

Elég jól emlékszem még a ’80-as évek március 15-éire – amikor persze már lehetett ünnepelni. A felfokozott várakozásra és izgalomra, hogy nemsokára kitűzhetem a kokárdámat. A büszkeségre, hogy nekem is van, és általa részese lehetek valami nálam nagyobb egységnek. Az ünneplőruhára, amelyet mindig felvettünk apámmal, és fura módon emlékeimben akkoriban mindenki ünneplőben rótta Szeged utcáit. A közösségre, amely nagysága ellenére mérhetetlenül több volt mint puszta tömeg. Hasonló élményben 2000 után talán csak Csíkszeredán volt részem.

A szabadság tényleg csak akkor jelentene számunkra valamit, amikor épp nem vagyunk a birtokában?

Egyébként nem hiszek a forradalomban. Már viszonylag zsenge koromban a történelem pusztán felületes tanulmányozása is meggyőzött arról, hogy a forradalom szinte mindig felfalja saját gyermekeit: a lánglelkű forradalmárok, ha elég időt kapnak, oly könnyen lényegülnek át könyörtelen diktátorokká.

Az „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” cinikus bölcsessége sem tett rám túl jó benyomást: katonaként, lelkészként és fiatal apaként sem tudok megbarátkozni a „járulékos veszteség” fogalmával továbbra sem. Az én szeretteimet senki ne merje forgácsnak tekinteni mégoly lánglelkű, forradalmi hevületében sem. Ráadásul a javak – legyenek materiális, társadalmi vagy politikai jellegűek – erőszakos elvétele és újraelosztása mindig gyűlöletet és neheztelést szül a kisemmizettek részéről, ami csírájában hordozza az ellenforradalom magjait. Kész is a circulus vitiosus, bezárult az ördögi kör.

Van ebből kiút? Lehet a hatalmat úgy gyakorolni, hogy abból szabadság szülessen?

Számomra a szabadság kérdése végérvényesen összekapcsolódott az igazságéval, ahogy azt Jn 8,32-ben Jézus megfogalmazza:„…megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket”.

Hiszek tehát a javak jézusi újra megosztásában: a hatalomról a felismert igazság tükrében körvonalazódó, önkéntes lemondásról.

Igen, a gazdag ifjú megszégyenülten elsomfordált, viszont tudunk egy bizonyos Zákeusról is, aki négyszeresét adta vissza annak, amit másoktól elvett. Van remény. Ilyen értelemben pedig érdemes megemlékezni az 1848-ban ősi kiváltságairól önként lemondó nemességről vagy az egyházi tized beszedésétől elálló papságról is.

Ehhez persze nem elég a puszta forradalmi hevület. A szellem forradalmához idő kell, érettség és pallérozott elme. Hiszek tehát a lassú építkezésben. Az olvasásban, a tanulásban, a szellem finommechanikájára figyelő alázatban.

Hiszek a reformkor építkezésében, Széchenyi István és Deák Ferenc örökségében. (Akiket szintén ott találunk az első felelős magyar kormányminisztereinek sorában.) A hatalommal járó felelősségben. A mindenkiért, a hatalomból való kirekesztettekért és a hatalmasokért is vállalt felelősségben. Amihez az is hozzátartozik, hogy a hatalmat nem vetjük oda a törtető hiénának, hanem csak a felelősséghez már felnőtt, azzal már megbirkózni képes embernek. Eligazító például arra gondolni, hogy a reformáció mellé álló protestáns fejedelmeink sem osztogatták nyakló nélkül a hatalmukat: helyette oktatási intézményeket, iskolákat, egyetemeket alapítottak.

És végül, hiszek a példaképekben. Kossuth, Petőfi, Görgey – hogy csak a leghíresebb evangélikusokat említsem. Akik fölemelik, fölfelé vonzzák a tekintetet, a szívet és a lelket. Mert aki lefelé tekint, az önmagát is lefelé fogja megvalósítani.

A magyar nemzet születése fölött bábáskodó forradalmunk és szabadságharcunk pedig bővelkedik ilyen példaképekben. A közteherviselés bevezetése, a törvény előtti egyenlőség biztosítása, sajtószabadság és így tovább: elődeink olyan gondolatokat fogalmaztak meg, amelyek a mai napig sem vesztettek jelentőségükből. A nemzet szabadságáért pedig képesek voltak felülemelkedni eltérő temperamentumukból és személyiségükből fakadó nézetkülönbözőségeiken, félretenni vélt vagy valós sérelmeiket, és összefogva, közösen munkálkodtak, hoztak valódi áldozatokat a szent cél érdekében.

Megfakultak volna ’48-as ikonjaink, hogy ma már csak az öregek szemében tükröződik ez a tudás? Nem, nem ők fakultak meg, hanem nekünk kellene fölnőnünk hozzájuk. Lassú, de kitartó építkezéssel.

 

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!