Márfi Gyula veszprémi érsek szentmisét mutatott be Nagy Károly székesegyházi kanonokkal és Medveczky Miklós káplánnal koncelebrálva. Szentbeszédében az érsek lourdes-i emlékeit idézte fel, azokat a felejthetetlen képeket, amikor a betegápolók végeláthatatlan sorokban tolják a mozgáskorlátozott betegeket a Szűzanya barlangjához az imádságra. Szent Lőrincet idézte, aki – amikor odavitte a római prefektus elé a betegeket, bénákat, sántákat, leprásokat – így szólt a kincseket követelőkhöz, az elesettekre mutatva: „Itt vannak az Egyház kincsei.”

A betegek nem az Egyház tehertételei – mutatott rá az érsek. Az ő méltóságuk az, hogy a szenvedő Krisztust tudják jelenlévővé tenni a világban; kiegészítik az ő szenvedéseit az Egyház javára, ahogy Szent Pál mondja. Árpád-házi Szent Erzsébet is minden betegben a szenvedő Krisztust látta: „Milyen jó nekünk, hogy az Urat füröszthetjük, s megágyazhatunk neki.”

A betegekhez fordulva a veszprémi főpásztor kiemelte: tudatában kell hogy legyenek méltóságuknak; töltse el lelküket a bizalom, az alázat, a szeretet és az a tudat, hogy valóban Jézust teszik jelenvalóvá itt a földön. Szeressék orvosaikat és ápolóikat, mert ők sincsenek könnyű helyzetben. Valamikor az orvosokat irigyelték, mert jómódban éltek, de manapság nagyon nehéz egészségügyi dolgozónak lenni – emelte ki Márfi Gyula érsek. Az orvosokat és a betegellátásban közreműködőket arra kérte: legyenek türelmesek, megértők és segítőkészek a betegekkel szemben, hiszen az ő feladatuk a gyógyító Krisztus megjelenítése a földön.

A szentmise után Isó Zoltán veszprémi evangélikus lelkész Máté evangéliumát idézve szólt a betegekhez: a betegség kínjait, gyötrelmeit magunk viseljük, sokan adnak segítséget, támogatnak, de a harc, a küzdelem a miénk egyes-egyedül. A prófétai ige mégis biztató: van valaki, egy személy e világban, aki összes betegségünket hordozta és viselte, bármilyen elképzelhetetlen is – Krisztus. „Erőtlenségünket ő vette el, betegségeinket ő hordozta.” Személyesen viselt betegségeinknél azonban van egy sokkal súlyosabb, leküzdhetetlen betegségünk, amelyből minden más baj következik, ez mindannyiunk közös betegsége: a bűn. Jézus gyógyítási csodái mögött mindig az áll, hogy a bűn betegségéből segít kiszabadulni a betegnek, aki ezáltal testileg is meggyógyul.

Steinbach József református püspök Lukács evangéliumából Mária magasztaló éneke, a Magnificat alapján a gyógyulás három lehetőségéről szólt: Isten magasztalásáról, amely belülről megtisztít, felemel; az Istennek az emberek között végzett hatalmas tetteiről való emlékezés és emlékeztetés fontosságáról, ahogy népét vezette, megszabadította a bűn, a betegség, a halál szolgaságának házából; továbbá az isteni irgalomban való részesülés kegyelméről az eukharisztiában, az úrvacsorában.

Az ünnepi szertartás keretében kiosztották a betegek gyógyító kenetét is az arra felkészülteknek, majd valamennyien levonultak a kórház földszintjén év elején kialakított kis kápolnába, amelyet Márfi érsek ünnepélyesen felszentelt Szűz Mária, a betegek gyógyítója tiszteletére. Közös imával fordultak az Úrhoz a testvérfelekezetek képviselőivel, hogy a szent hely hivatását méltóképpen betölthesse, hogy a betegek testi-lelki gyógyulásáért itt elmondott imádságok meghallgatásra találjanak. A főpásztor köszönetet mondott Rácz Jenőnek, a kórház igazgatójának, hogy lehetővé tette a kápolna kialakítását az épületben, illetve az annak kialakítását, felszerelését hathatósan elősegítő Nagy Károly kanonoknak s a keresztútkészítő művésznek, Horváth Róbertnek.