– Egy fotósorozat rázta fel a napokban a világot. „Csak azért, mert nem látunk be az anyaméhbe, még nem jelenti azt, hogy csak egy sejtcsomag fejlődik odabent” – fogalmazott Lexi Fretz, Walter édesanyja. (Cikkünk erről itt olvasható. - a szerk.) Mikortól számítjuk az életet? Az egyháznak mi erre a válasza?

– Az élet kezdetével kapcsolatos kérdéseinkhez szorosan kötődik valakinek a személyként való elfogadása és emberi méltóságának elismerése, ami két feltétel eredőjére vezethető vissza. Egyrészt az, hogy „species homo”-hoz tartozónak tekintünk egy életet, feltétele annak, hogy személynek ismerjük el. Másrészt a személyként való lét feltétele az ember méltóságának. A hangsúly mindenképpen a személy szóra kerül a nyugati gondolkodásban és ezáltal annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy az embernek elidegeníthetetlen jellemzője-e személyként való létezése, vagy pedig bizonyos tulajdonságai alapján tekinthető annak? A kérdés ott válik igazán jelentékennyé, ahol az ember lét kontúrjai életlenek. A legtöbb vallás, így a kereszténység is, azonban egyetért abban, hogy valamiből nem válik valaki. Tehát az emberi élet biológiai kezdetekor – sőt egyes vallásokban már azt megelőzően –, jelen van a személynek kijáró tisztelet igénye. Sokan úgy vélekednek, hogy fogamzás csak akkor történik, ha a megtermékenyítés terhességet is eredményez, mert a fejlődéshez szükséges feltételek ekkortól adottak. A bibliai antropológia és a modern embriológia közötti összhang akkor fejeződik ki, ha az ivarsejtek egyesülésétől fogva egy új emberi lény jelenlétét elfogadjuk. Nem a folyamat és a benne levő biológiai kontinuitás és potencialitás minősíti az ember létét, hanem az ember személyi léte kvalifikálja az ehhez szükséges folyamatot.

– Hadd idézzek egy 2012-es evangélikus nyilatkozatból: „Az élet a teremtő Isten ajándéka, amelynek megtartásáért mindannyian felelősséggel tartozunk.” Magyarországon a művi terhességmegszakítások száma az elmúlt tíz évben évenként 35 ezer és 50 ezer között mozgott, ugyanakkor léteznek modern eljárások, amelyekkel megelőzhető lenne az orvosilag indokolt abortuszok elvégzése. Ilyen például a preimplantációs genetikei diagnosztika és szűrés, amely súlyosan veszélyeztetett párok esetében az anyaméhbe való beültetés előtti szelekcióra irányul. Az egyház ajánlása és a hétköznapi gyakorlat nem áll egymással szöges ellentétben?

– A nyilatkozat előkészítésében magam is részt vettem, és ha jól emlékszem, akkor az idézett mondatot én fogalmaztam meg. Valóban, az említett PGD egy olyan módszer, amely kisebb lelki és fizikai megterhelést jelent az abortusznál. Véleményem szerint az emberi méltóság a kompromisszumkészség szabályozó elve. Ez igaz a preimplantációs genetikai diagnosztikával kapcsolatban is. A súlyos genetikai rendellenességet mutató preembriók beültetésének mellőzése erkölcsileg vállalható, amennyiben olyan korlátok között valósul meg, amelyek nem vezetnek az emberi élet önkényes értékek és kritériumok alapján történő tervezéséhez és figyelembe veszik, hogy a preembrió ontológiai és morális státuszának korrelációban kell állnia a gyakorlati határokkal. Az emberi méltóság elve a társadalmi együttélés kontextusában fejeződhet ki, abban a viszonyrendszerben, amelyben a jó és a rossz, egészség és betegség egyaránt jelen van. Az ebből adódó problémák felelős megoldására tett törekvések az ember istenképűségét és nagykorúságát tükrözik. Ezért egyetértek az Amerikai Evangélikus-Lutheránus Egyház álláspontjával is: „A genetikai ismeretek felelősséggel történő használata a szűrővizsgálatok és a tanácsadás során a szükségtelen szenvedés megelőzése céljából Isten szándékával összhangban van. Bár, az is lehetséges és megtörténhet, hogy a bűnös ember rossz célra használja megszerzett ismereteit.”

– Amennyiben azt mondjuk, hogy mindenkinek joga van az élethez, akkor sokakban az első reakció az, hogy számos kiváltó oka lehet a művi terhességmegszakításnak. Teréz anya így fogalmazott: „Olyan döntést hozni, hogy a gyermeknek meg kell halnia ahhoz, hogy saját akaratunk szerint éljünk – ez nyomorúságos.” Hol a határ?

– Egyetértek Teréz anya gondolatával. Az istenképűség nem az ember saját, immanens vagy ontikus méltósága, sem egy olyan kvalitás mint az említett racionalitás, amely „imitálja” az isteni jelleget, hanem az ember Istenhez való viszonyának kifejezője. Az istenképűség Istennek az ember iránt tanúsított szeretetét is megjeleníti. Isten szeretetben teremtette az embert, szeretetre hívja, és megtartja az Ő szeretetében; ez az a szeretet, amely megteremti az istenképűséget az emberben és értékessé teszi őt. Az istenképűség nem szubsztanciális, hanem mindig reláción alapul. Az agapé felismeri és megvalósítja az imago Deit, tehát a másik embert sokkal inkább Isten színe előtt látja, minthogy az ember értékére tekintene. „Tehát az imago Dei nem önmagában az ember belső tulajdonságai (Eigenschaften) számára fenntartott.” A technikailag megtehető és az erkölcsileg megengedett határán mindig olyan döntésnek kell születnie, amely az ember testi, lelki és szociális jólétét veszi figyelembe és ez igaz a reproduktív medicina területén is!

– Az idézett nyilatkozatban szerepel, hogy „Egyházunk ugyanakkor a válsághelyzetbe került nők iránti felelősségét is komolyan veszi, ezért lelkipásztori odafigyeléssel mindenkor kész mellettük állni.” Egy 2005-ben íródott, szintén evangélikus nyilatkozat végén ez olvasható: „A Magyarországi Evangélikus Egyház az abortusztabletta magyarországi bevezetése helyett örömmel üdvözölne egy olyan hatékony és széles körű társadalmi programot, amely az élet feltétlen tiszteletben tartásával a 21. század valódi gondjaira keres megfelelőbb válaszokat, helyes családmodelleket.” Történt ebben egyházi és társadalmi szinten előrelépés?

– Ezen a területen az evangélikus anyaóvók nagy előrelépést jelentenek. A házasság hete előadásokkal és személyes bizonyságtételekkel való ünneplés, mely egyházunk részéről jelentős kezdeményezés. Ugyanakkor gyülekezeti szinten is látható számos olyan kreatív kezdeményezés, amely jelentős előrelépésnek tekinthető. Fontosnak tartom és tartottam volna az evangélikus iskolákban is a családi életre nevelés tantárgy oktatását, amely talán elsőre furcsán hangzik, de már régóta létezik hozzá tankönyv és tanári kézikönyv is... Az utóbb 25 évben a család és a családi élet békéjének, harmóniájának támogatása és megőrzése össztársadalmi szinten is rendkívüli kihívás. Ennek nem csupán anyagi megoldásai és nehézségei vannak, hanem jelentős értékszemléletbeli változáson ment át a társadalmunk. Hazánkban sokak számára az említett időszak reményvesztettséggel párosult, amelynek okai egyebek mellett a folyamatos átmenetiség érzete, legfeljebb rövidtávú kiszámíthatóság, zavaros, áttekinthetetlen, érték- és közösséghiányos, perspektívát nem kínáló rendszer. Mindezen folyamatokat Hankiss Elemér szavaira emlékezve „negatív modernizációnak” is nevezhetnénk. Természetesen jelentős pozitív folyamatok is tapasztalhatóak, amelyekben nagy szerepe van egyházainknak és lelkészeink, hitoktató és önkéntes gyülekezeti tagjaink kitartó munkájának. Róluk hajlamos megfeledkezni a média, pedig az ő köreikben történnek az igazán nagy események, változások, előrelépések…