Üvegkép Házi Áldás
Sopronkeresztúr (ma Deutschkreutz)
Grünbaum Gyula gyűjtése, 1913
Néprajzi Múzeum 106968
Keményfa keretben üveg alá helyezett üvegfestmény lószőr rátéttel kombinálva. Közepén arannyal keretezett vörös mezőbe írt jiddis áldás szöveg, alul Dávid csillag. A mező körül leveles indadísz felül középen koronával, alul szomorúfűzzel.

Isteni Háziáldás: Ahol szeretet van, ott béke, / ahol béke, ott áldás, / ahol áldás, ott Isten, / ahol Isten, / ott nincs hiány.

Amikor családom a dél-baranyai faluba költözött – húsz évvel a zsidók elhurcolása és tizennyolccal a svábok kitelepítése után–, a soknemzetiségű falu bizonyára egészen más arcát mutatta, mint a „boldog békeidőben”. Szellemi és tárgyi emlékek híján mára szinte rekonstruálhatatlan, milyen is volt itt korábban az élet: hogyan kommunikáltak, hogyan gondolkodtak, hogyan viselkedtek egymással a falu lakói; a sváb vagy a szerb gazda és az úgynevezett Horthy-telepes milyen viszonyban volt egymással, és milyenben a falu egyetlen „zsidójával”. 

Akkoriban minden falunak megvolt a „zsidója”. A szó a kereskedő szinonimájává vált, dehogyis számított szitokszónak! Handléként akár felvásárlást folytatott, és házilag nem előteremthető árukat forgalmazott a faluban, övé volt az egyetlen bolt, esetleg a falu kocsmája is. Ha elközelgett a szombat, hát munkába állította szombatosát, akinek a vasárnap volt a megszentelendő napja.

A boltos ugyanabban a házban lakott, ahol az üzlet működött. Az én falumnak ez volt az egyetlen emeletes háza, átellenben az evangélikus templommal. Gyerekkoromban, s még később is, valami titok lengte be az évtizedeken átlakatlanul omladozó, kövein gyomokat növelő „romházat”, amelynek belém égett képe virtuálisan a kiállítás részévé lett.

* * * 

A Néprajzi Múzeum tavaly októberben nyílt kiállítása a vidéki Magyarország nagyjából száz évvel ezelőtti zsidó kultúrájáról segít fogalmat alkotni. Már a kiállítás alapötlete is nagyszerű: a holokauszt emlékévében az életről tesz tanúságot. Vagyis nem az értelmetlen pusztítás, hanem a sok-sok értéket és különös színt mutató hagyomány, élet, sőt együttélés felől közelít.

Toronyi Zsuzsanna, a Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója is arról beszélt egy interjúban (artportal.hu), mennyire hiányzik általában ez a szemlélet:„…károsnak érzem a holokauszt tematika túlburjánzását, és nemcsak azért, mert úgy tűnik, hogy a társadalomnak kicsit elege van belőle, hanem azért is, mert a zsidó identitás szempontjából sem jó kiindulópont kiirtott közösségként gondolni a zsidókra, a kulturális háttér bemutatása nélkül.”

Az is remek példa arra, hogyan beszélhető el a 20. századi rettenetes népirtás nem önmagában, hanem egy hosszú folyamat részeként, mégis személyesen, és hogyan mutathatók meg–koronként újra és újra – az együttélés gyümölcsei, de a különféle népcsoportok egymásra adott reflexiói is. A társadalom gyógyításának eszköze lehet egy jól felépített kiállítás, amelyben a látogató szembesül azzal, hogy nem csak ő létezik a földön.

A néprajzi múzeumok – és a kulturális antropológiai megközelítés – rengeteget tesznek ebben az ügyben. Ilyen volt évekkel ezelőtt Budapesten a Másik című kiállítás: a kultúrák sokféleségének világát, az egyetemes jelenségeket sajátosan európai szemszögből bemutatva arra hívta a látogatókat, hogy próbálják meg önmagukat is némi távolságtartással szemlélni. Mert a társadalmi diverzitás érték. Mert a helyes önismeret kialakításában sokat segíthet a másokkal való találkozás.

* * *

A Néprajzi Múzeum kiállítása tartalmas és tanulságos találkozás. A múzeum több százezer leltári tárgya között nincs különálló judaika gyűjtemény – hiszen sosem volt gyűjtési, osztályozási szempont az etnográfia. A mindössze hetvenkét műtárgy, amelyek a kiállítás gerincét képezik, különféle gyűjteményi egységekben – rítusgyűjtemény, táplálkozási, kerámiagyűjtemény – pihennek. Amikor zsidó kereskedőkön keresztül az 1910-es, 1920-as években ezek a tárgyak a múzeumba kerültek, már nem voltak használatban, tehát némileg korábbi tárgykultúra nyomai. Ugyanakkor különlegesek abból a szempontból, hogy egy olyan virágzó, életerős világ tanúi, amelynek napjai már meg voltak számlálva…

Tevje, a tejesember a népszerű musicalben bemutatja környezetét. „[…] mi itt Anatevkában, ebben az eldugott kis faluban mindnyájan hegedűsök vagyunk a háztetőn. Kínlódunk, gyötrődünk, hogy kicsaljunk valami kellemes, egyszerű dallamot, anélkül hogy kitörnénk a nyakunkat. Ez nem könnyű. Kérdezhetnék: miért ragaszkodunk mégis ehhez a helyhez, ha ilyen veszélyes? Mert Anatevka a mi otthonunk. És hogyan tartjuk az egyensúlyt? Mi a titka? Egy szóval megmondhatom: a hagyomány. Itt Anatevkában mindenre van hagyományunk. Hogyan együnk, hogyan aludjunk, hogyan beszéljünk. […] A hagyomány az hagyomány. Mindenkinek kijelöli a helyét, az útját, hogy mindenki tudja, mit vár tőle Isten.” És a falu lakói egyként éneklik a refrént: hagyomány, hagyomány.

A kiállítás látogatói előtt egyértelmű, hogy mekkora szerepe van a hagyománynak a megidézett zsidó közösségek életében. A tárgyakon keresztül – lehetőség szerint – azt mutatja meg, hogy milyen egyéni sorsok, helyi történetek húzódnak a közös zsidó hagyomány mögött.

„Az emberi emlékezet egyik külső dimenziója a tárgyak emlékezete. Az embert körülvevő hétköznapi és személyes tárgyak tükörképet tartanak elé, önmagára, a saját és ősei múltjára emlékeztetik, s múlt és jelen értelmezhetővé válik általuk” – olvasható Jan Assmannra hivatkozva a kiállítási vezetőben.

Csakhogy ezek a tárgyak többségükben teljességgel ismeretlenek az átlagos látogató előtt. Imaszíjról, tóramutatóról, maceszről, trenderliről csak-csak, de hallottunk-e már korábban a szukkoti vagy a mizrah-tábláról, a zalc kerbliről vagy a sulklopferről? Jó érzékkel (és sajnos kevésbé jól installálva) így hát lexikon igényességű szövegek segítenek bennünket a tájékozódásban, a tárgyak és a mögöttes tartalmak – rituálék, személyes szálak, asszimilációs törekvések, de leginkább a hagyomány – megértésében. 

Zsidó házaspár, a férfi kipában, az asszony csipkés, szalagos főkötőben
Eger, 1910-es évek
Kiss József felvétele
Néprajzi Múzeum F 30943

* * * 

A kiállítás alcímekkel tagolt tematikus egységekben közelíti meg a zsidó életet az öltözködéstől a táplálkozásig, az iskolától a kóser mészárszéken át a zsinagógáig, az ünnepektől a gyászig. Ráadásként egy-egy masszív vidéki zsidó közösség (Pápa, Bonyhád, Munkács)történetével is megismerkedhetünk. A témák bevezetéseként közölt Mózes-idézet minden esetben figyelmeztet a hagyomány ószövetségi gyökereire.

Felemelő találkozni a pápai Bikur Holim betegsegélyező egylet adománykönyvével (1829-től): a zsidó közösségek soha nem hagyták magukra betegeiket, özvegységre, árvaságra jutott tagjaikat. Jól szervezett egyesületekben segítették őket a megmaradásban, a gazdasági rehabilitációban. A könyv digitális bemutatása is rendkívüli élmény: a MOME Techlab együttműködő és kreatív, fiatal tehetségeit dicséri.

A pápai közösség tagjairól a német és jiddis nyelvű bejegyzések árulnak el sokat. Ugyanakkor a csavaros észjárású rabbikróls zóló történeteket is megidézi a könyv kialakítása: kicsiny zsebeket helyeztek el a lapokon, ezeken a hitközség tagjainak neve szerepel héber nyelven. Mivel a felajánlás ünnepeken történt, amikor tilos pénzhez nyúlni, hát a felajánlott összegrőlszó- ló papír került csak a zsebekbe, s ezeket a tényleges befizetéskor emelték ki onnan. 

A szombati fonott kalács sütőformába helyezése
Munkács (ma Mukacseve)
Rékai Miklós felvétele, 1991

Sedlmayr Krisztina, a kiállítás egyik kurátora arról beszélt, mitől is vidéki ez az anyag, s látszik-e a „vidékiség” a tárgyakon. A múzeum tárgyainak mindegyike a történelmi Magyarország vidéki településeiről származik: Sopronkeresztúrról, Pápáról, Munkácsról, Körmöcbányáról, Szendrőről, Győrből, Veszprémből. Ezeken a gyűjtés időpontjában már ódivatú tárgyakon valamiféle népi ízt lehet felfedezni: a fából faragott tó- ramutató (jad) lényegesen esetlegesebb, mint például a Zsidó Múzeum hasonló, adományozó felirattal ellátott ezüsttárgyai. A századfordulón a fővárosban varrógéppel készült bársony tóraköpenyt találunk, míg az itteni egyszerű vászonból, házilag készült.

A kurátor legkedvesebb tárgyairól is vallott: egy késői gyűjtésből (1990-es évek) származik egy szombati kalácssütőforma. Mielőtt Rékai Miklósnak átadta a munkácsi Hencsi néni, még sütött a kutatónak egy utolsó szombati kalácsot. A munkafolyamat fotókon megörökítve látható a tárgy mellett: az akkor hetvenes éveiben járó asszony feltűrt ruha ujja alól kilátszik egy karjára tetovált szám…

Sulklopfer
Sopronkeresztúr (ma Deutschkreutz)
Grünbaum Gyula gyűjtése
Néprajzi Múzeum 103749
Fa kalapács, sulklopfer, mellyel a templomszolga – samesz – (nemcsak a tárgyat, őt magát is gyakran így nevezték) a házak kapuján, ablakán kopogtatva figyelmeztetett az imaidők pontos betartására.

Megrázó találkozni halottas öltözetekkel kiállításon, hiszen ezekbe öltöztetik az elhunytat,sígy eltemetik vele együtt. A halotti öltözet előírásszerű darabokból áll, s általában mindenki maga gondoskodik róla kellő időben. Egy nagyon szép tárgyegyüttes úgy került a múzeumba, hogy Katz Ábrahámnét – mivel gondozója nem tudott a kóser csomag hollétéről – másik ruhában kellett eltemetni. A szekrény mélyéből húsz évvel később bukkant elő az öltözet.

A munkácsi gyűjtés alkalmával egy másik halottas ruha is került a múzeumba: mivels zemélyhez kötöttek ezek a darabok, gyűjteni nem lehetett, így hát a kutató számára készített egy személyes csomagot Snájder Ávrum felesége.

* * * 

A kiállítás másik digitális szenzációja a szombati asztal. Amikor legalább hárman az asztal köré gyűlnek, megjelennek–vetítve–a vacsora kellékei, résztvevői, s hallja a látogató az előírt áldások szövegét. Hátborzongatóan találkozik ezekben a pillanatokban az ünnep szakralitása, hagyománya és közössége, vagyis az ószövetségi kor a közelmúlttal és a jelennel, főleg amikor olyan szerencsénk lehet, hogy a mellettünk álló, bájos, farmernadrágos lány halkan mormolja maga elé a héber szavakat.

Az utolsó, a Kérdések terme a jelenbe vezet. Ez a múzeumpedagógia szobája, amelynek saját tárlata is pedagógusmunkát feltételez. Mai gimnazisták és a kiállítás készítői egy-egy tárgyon keresztül vallanak zsidó gyökereikről vagy találkozásukról a zsidó kultúrával. Joó Emese múzeumpedagógus egy bőröndöt állított ki, amelyet Moszkvában vásárolt a nyolcvanas években. 

Párnavég
Szásztörpény (ma Tărpiu)
Ismeretlen gyűjtő, 1910
Néprajzi Múzeum 87789
Az erdélyi Szásztörpényben gyűjtött hímzett párnavégen Salamon Edelstein felirat olvasható. A név tulajdonosáról nincsenek információink, de a múzeumi nyilvántartásban szerepel a tárgy zsidó vonatkozása. Kaufmann Izidor nyomatán az enteriőr felvetett ágyán hasonló, vörös fonallal hímzett párnavégek láthatók.

Akkor azt kérte valaki a részképzésen tanuló magyar egyetemistától, hozná haza egy – soha meg nem nevezett – orosz zsidó fizikus jegyzeteit a magáéi között, mert a kitelepülési engedélyt azzal a feltétellel kapta meg, hogy csomag nélkül utazik.

Sedlmayr Krisztina egy egyszerű női imakönyvet választott. Kamaszként szembesült nagymamája zsidóságával, s fiatal felnőttként azzal, hogy a kikeresztelkedés ellenére is megtartotta a zsidó szokásokat, például a Jahrzeitot, és jom kippurkor böjtölt. Izzik a szoba levegőjében az identitáskeresés, a megmaradás vágya.

Bizonyára véletlen egybeesés, hogy Kő kövön című albumának záródalában a P. Box így énekelt:„Nézz fel, hallod, nézz fel! / A hegyek csúcsán a fény is megtörik./Úgy légy erős, mint kövön a kő! / Mint kövön a kő, ha zord az idő!”

Toronyi Zsuzsanna az idézett interjúban arra is felhívja a figyelmet, hogy a nagy múzeumoknak eszükbe juthatna a zsidók kapcsán, hogy integránsan az itt élő svábok, szlovákok történetét is bemutassák. A zsidókban a másság talán sűrítettebben, könnyebben bemutathatóan van jelen, de a másság is sokféle.

Bár az evangélikus múzeum kiállításai a nemzetiségi színek bemutatására mindig is fektettek súlyt, nekünk, egy háromnemzetiségű egyház tagjainak is van még ezzel bőven feladatunk.

Kő kövön – töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából. A Néprajzi Múzeum kiállítása. Meghosszabbítva október 18-ig. A kiállítás kurátorai: Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedlmayr Krisztina és Szarvas Zsuzsa.

Szombati gyertyatartók – Szarvas Zsuzsa kurátor tárgyai

Két réz gyertyatartó. Talán a legismertebb zsidó tárgyak, a sábesz elengedhetetlen kellékei. Nagynéném túlélte Auschwitzot. Soha nem beszélt arról, hogy mi történt vele ott. Amikor hazajött, Gyöngyösön elment a családi házukba – ott már mások laktak –, néhány tárgyat kimenekített, s magával hozta őket Pestre, ahol a háború után élt. Köztük volt ez a gyertyatartópár is. Sosem láttam használatban, nem égett bennük gyertya. Fontos lehetett neki a tárgy maga, de a hozzá kapcsolódó rítust már nem tartotta. Amennyire emlékszem, a gyertyatartókon kívül nem volt a lakásában más „zsidó tárgy”. Miért éppen ezeket tartotta meg? Soha nem fogom megtudni.