Megrendülten, de rendületlen küldetésben – Rendhagyó beszámoló a Nepálért tartott imaestről

Megrendülten, de rendületlen küldetésben – Rendhagyó beszámoló a Nepálért tartott imaestről

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: B. Pintér Márta
Budapest – Az Evangélikus Külmissziói Egyesület április 27-én tartott alkalma szomorú aktualitást kapott. Az egyházunk Üllői úti központjában kéthavonta tartott külmissziói esten dr. Dobos Ágoston békésszentandrási református lelkipásztor ugyanis az ez év márciusában Nepálban tett missziói látogatásáról számolt be. Arról az országról elevenedtek meg a képek, amelyet az előadást megelőző napokban nagy erejű földrengéssorozat rázott meg. Akkor este még „csupán” háromezer halottról szólt a híradás, de tudjuk, hogy az elhunytak száma azóta ennek közel háromszorosára növekedett…

A vetítővásznon kedves nepáli arcok jelentek meg, érdeklődő felnőttek, elkerekedett szemű gyermekek. Egy-egy kis történet is társult a képekhez: arról, hogy milyen szeretettel, őszinte kíváncsisággal fogadták abban a kis hegyi faluban a Magyarországról érkezett vendégeket. Merthogy Dobos Ágostont (képünkön) elkísérte útjára Pál Sándor, a Református Szeretetszolgálat elnöke. Vagy épp arról osztotta meg vidám élményeit, mekkora sikerük lett a kicsinyek körében a „Nyilas Misi” pólóknak, édességnek, lufiknak.

A hallgatóság mosolyát azonban beárnyékolta a kimondatlan kérdés: vajon mi történt ezekkel az emberekkel? Életben maradtak? Azt a pajkos szemű, hétévesforma fiúcskát a szeretetszolgálat sapkájában nem temette-e maga alá a rengéseket kísérő földcsuszamlás?

Égető kérdések, amelyekre nem tudható a válasz. Egy katasztrófa hí- re mindig sokkolja a közvéleményt, de még fájdalmasabb, ha a tragédiához arcok, megismert sorsok is párosulnak.

Elhangzott Dobos Ágoston beszámolójában, hogy Nepálban gyakoriak a földrengések, számolnak az emberek annak az eshetőségével, hogy a házuk, kunyhójuk összedől. Ezért is aggatnak a kilincsekre sípokat, hogy kezük ügyében legyen, ha szükségük lesz rá: a romok alól így adhatnak majd életjelet. Talán így hívták fel a figyelmet magukra most is néhányan a túlélők közül, s így szabadulhattak meg rájuk omlott házuk börtönéből.

Mindezek ellenére ilyen erős földrengésre senki sem számított. S ahogyan a világsajtó is bőségesen cikkezett erről: Nepálban az emberek többsége mérhetetlen szegénységben él. Az összetákolt viskókban lakó nyomorult családok védtelenül lettek kiszolgáltatva a természet erőinek.

Miért engedte meg Isten? – a hallgatóság tagjaiban bizony feszült a kimondatlan, de annál gyötrőbb kérdés. S az est előadójától – ha óvatos, feltételes mondatokba csomagolva is – válasz érkezett: „Talán Isten ezen a tragédián keresztül tör utat az evangélium terjedésének.”

Dobos Ágoston és társa, Pál Sándor márciusi utazásának sem volt más célja, mint hogy erősítsék a Nepálban szolgáló keresztény munkatársakat, s vigyék Krisztus szabadításának örömüzenetét. Mert ha nem szabad is őket misszionáriusnak nevezni, az országban egész szép számban élnek olyan elkötelezett európai és amerikai hívők, akik életüket az evangélium ügyének továbbadására szánták – közülük hárman magyarok. Ágoston és Sándor elsősorban őket látogatták meg, és az ő szolgálati területeikkel ismerkedtek.

A Nepálban szolgálók neveit nem írhatjuk le egyetlen médiumban sem. Bár az országot terrorizáló maoista erők háttérbe szorulásával enyhült a helyzet, még mindig veszélyes lehet, ha testvéreinkről kiderülne, hogy keresztény misszionáriusok. Az evangélium terjesztéséhez tehát Nepálban nem csupán elszántságra, kitartásra van szükség, hanem nagyfokú leleményességre is. Így adódott az ötlet, hogy mivel különféle cikkeket árusítani nem tilos az országban, felkerekednek ők is, hogy keresztény füzetekkel „kereskedjenek”.

A hegymászókhoz hasonlóan ők is a teherhordó emberek segítségét vették igénybe. A serpák akár a harminc kilogrammnyi Máté- és János-evangéliummal megtöltött hátizsákokat is képesek felcipelni a hegyi települések meredek útjain. Ott pedig boldogan vásárolják meg a falusiak, még azok is, akik maguk nem tudnak olvasni.

Bár Nepálban nagyon magas az írástudatlanok száma, azért mindenütt található egy-két ember, aki ért a betűvetéshez. A kint szolgáló misszionáriusoknak ebben is feladatuk van. Egyikük épp a hegyekben élő magar törzset látogatja rendszeresen, hogy a faluban írás-olvasás órákat tartson. Ő is, és a márciusi útról hazatért Dobos Ágoston is tapasztalta, hogy a nepáliakban nagy éhség van az igaz Isten iránt. A negyvenmilliós lakosságnak eddig csupán három-négy százaléka regisztráltan keresztény, ám a hívek száma egyre nő, az emberek „felébrednek”, pünkösdi csodákat élnek át, a helyi gyülekezetek gomba módra szaporodnak…

A külmissziói est időpontjában már tudtuk a hírt: mindhárom magyar misszionáriusunk biztonságban van. Otthonukat ugyan el kellett hagyniuk, s az őket alkalmazó nemzetközi szervezet irodaépülete előtti sátorba kényszerültek, de élnek!

A földrengés másnapján – műholdon keresztül – már üzenetet is küldtek: „Tegnap estétől »bejárási tilalom« van érvényben, mindenkinek tilos a házába bemenni. (…) Mi jól vagyunk, és biztonságos helyen, de minden pillanatban váratlanul mozdul meg a föld pár másodpercre. A halk dübörgést állandóan érezzük a talpunk alatt. (…) Kérlek, imádkozzatok értünk és Nepálért is!”

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!