1960 és 1980 között nem volt olyan jelentősebb sakkverseny, amelyen ha elindult, ne lett volna komoly esélyes. Hosszú pályafutása alatt beutazta szinte az egész világot. Híres versenyzőkkel, ismert politikusokkal parolázott, de kimagasló eredményei ellenére mindig szerény, barátságos, keresztény ember maradt. Több nyelven beszél, műveltsége, tájékozottsága irigylésre méltó. A nyugdíjkorhatáron túl sem gondolkodik a visszavonuláson, szervez, irányít, tanácsokat ad, s ha lehetősége adódik, szívesen leül a sakktábla mellé. Máskor pedig régi szenvedélyével, a zenével foglalkozik, hiszen profi színvonalon énekel. Portisch Lajos nemzetközi sakknagymesterrel, a nemzet sportolójával beszélgettünk.

– Azt hiszem, a legilletékesebbnek teszem fel a kérdést: a sakk sport vagy játék?

– Jó kérdés, a válaszhoz azonban először azt kell tisztázni, hogy mit nevezünk sportnak. Ha például a mostanában nagyon divatos „bodyképzést”, -foglalkozásokat vesszük, azokat testedzésnek tekinthetjük ugyan, de a sporthoz vajmi kevés közük van, hiszen nem rendeznek belőlük igazi versenyeket, ami azért mégiscsak a lényege a sportnak. De mondhatunk más példát is, olyan sportokat, ahol verseny ugyan van, de nem előfeltétel az izomerő. Gondoljunk csak a lövészetre vagy a vívásra. Most pedig sokan szeretnék, ha bekerülne az olimpiai sportágak közé a darts, amelyben egy kis nyilacskát kell egy céltáblába dobni néhány méterről. Tény, hogy a sakk az egyik legősibb – nagyjából ezerötszáz éves – játék, és akár sport, akár nem, az biztos, hogy olyan ajándéka az emberiségnek, amelyet nem szabad elveszíteni. Jóllehet a számítógépes világ – elvitathatatlan érdemei ellenére – nagyon sokat ront a hagyományos, klasszikus sakkjáték szépségén és élvezetén.

– Fantasztikus ívű életpályát tudhat maga mögött. Egy olyan korszakban járhatta be a világot a sakk révén, amikor a vasfüggöny mögött élő emberek még a határközeli településekre sem utazhattak engedély nélkül. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– A kezdet kezdetén nehéz volt, ám később javult a helyet. Telefonokból mindig tudtam, hogy engem is figyeltek. Egyszer külföldről hívtam a feleségemet, hogy megbeszéljük: verseny után Palma de Mallorcán találkozunk. Ám ő elpanaszolta, hogy sajnos nem tud kijönni, mert nem kapja meg a szükséges engedélyt. Ekkor én ezt válaszoltam neki:„Ezek az ostobák azt gondolják, hogy mi disszidálni akarunk?” S csodák csodája: másnap megérkezett az útlevél. Később aztán már békén hagytak, annak ellenére is, hogy soha sehol nem rejtettem véka alá vallásos meggyőződésemet sem.

– Gyakran találkozott állampárti funkcionáriusokkal, vezetőkkel, sőt személyesen Kádár Jánossal is, akinek közismert volt a sakk iránti rajongása.

– Kádár tudta rólam, hogy hívő római katolikus vagyok, így különösen furcsa, hogy én voltam a kedvence, de erről hadd mondjak annyit: Wagner sem tehetett róla, hogy Hitler kedvence lett. Ennek persze voltak hátrányai is, mert a nyolcvanas években, amikor pedig már nyílt volna rá lehetőségem, szóba sem jöhetett, hogy egy külföldi klubba menjek sakkozni, mondván: „Portisch elvtárs! Szó sem lehet róla! Mit szólnának az emberek, ha Magyarország első számú sakkozója külföldre szerződne?” A kisebb beosztású elvtársakkal pedig az volt a baj, hogy állandóan bizonyítani akartak, és az intézkedéseikkel rá akartak licitálni a főnökeikre, de sokszor bizonytalanok voltak. Mivel minden valamirevaló pozícióba pártembereket helyeztek, a sakkszövetség élére is egy káder került. Amikor 1978-ban megnyertük Buenos Airesben az olimpiát (a sakkolimpia aranyérmese lett a magyar férficsapat – Gy. G.), és vasárnap reggel találkoztunk vele a szálloda halljában, érdeklődött, hogy hová igyekszünk olyan korán. Amikor azt feleltem neki, hogy megyünk a templomba hálát adni a győzelemért, hirtelen nem tudott mást válaszolni, csak azt, hogy: „Az nagyon helyes, nagyon helyes” – ami azért nemcsak viccesen, de eléggé ellentmondásosan is hangzott.

– Sikereihez nyilván nagyon sok munkával kikövezett út vezetett, és a szerencse is közrejátszott. Elegendő volt ennyi?

–Természetesen tudom, hogy az Úrnak célja volt és van az én életemmel, így a sikereimmel is. Fiatal felnőttként el-elmentem a templomba, hogy imádkozzak a győzelemért. De ez nem volt számomra egyértelmű, hiszen felvetődött bennem, hogy szabad-e a győzelemért imádkozni, ami ugye nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy egyben a másik vereségéért is imádkozom. Amikor ezt a kétségemet megosztottam egy teológiai tanár barátommal, ő azt válaszolta, hogy imádkozni mindig szabad, másrészt pedig Papp Laci példáját hozta fel, aki szintén eljárt a meccsek előtt a templomba. Én pedig végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak a győzelemért tényleg nem lenne tisztességes imádkoznom, azért viszont igenis lehet, hogy minden versenyre maximálisan fel tudjak készülni, és képes legyek a legjobban teljesíteni. A versenyen pedig győzzön a jobbik, bár az eredmény igazából már úgysem tőlem függ, az Úr majd eldönti, kié lesz a győzelem.

– Ismert, hogy ön professzionális szinten énekel. Hogy viszonyul a zene a sakkhoz? S itt említsük meg azt is, hogy munkásságát az ökumené jegyében végzi, hiszen ha hívják, szívesen lép fel más felekezetek templomaiban is. Nemrégiben például egy evangélikus templomban is hallhattuk.

– Vizi E. Szilveszter professzor – aki egyébként szintén kiváló sakkozó – egyszer elmagyarázta, hogy az agynak a sakkal és a zenével foglalkozó területe ugyanazon a féltekén található, tehát a két tevékenység egyáltalán nincs olyan messze egymástól, mint elsőre gondolnánk. Így e kettősségre számos példa van a történelemben is. Erkel Ferenc például azonfelül, hogy kiváló zeneszerző, a Pesti Sakk-kör elnöke és kiváló sakkozó is volt. Sőt Vántus Istvánnak, a kortárs magyar zene egyik jeles képviselőjének teóriája szerint a sakkot egy indiai zenész találta fel azért, hogy a hatvannégy kocka, vagyis a nyolcszor nyolc sor segítségével tudjon komponálni. Én gyerekkoromban hegedültem, tehát a zenével való kapcsolatom korán kezdődött, és szüleimtől tudom, hogy mindig mindenhol énekeltem, gyakran hangos volt tőlem a ház. A hangképzést viszont későn, harmincéves korom körül kezdtem el. Az énektanárom erre azt mondta: „Látszik a hangján, hogy még nem rontották el az énektanárok.” Nos, amikor beláttam, hogy világbajnoki álmaimnak már nincs realitása, akkor eldöntöttem, hogy végre régi szenvedélyemmel, a zenével fogok foglalkozni. Hiszen a zene egyfajta életforma. Lelkileg is, fizikailag is jó formában tart, és rendszeres elfoglaltságot ad. A mai napig majdnem mindennap énekelek, hetente járok énektanárhoz, s van korrepetitorom is. Dalesteken, koncerteken, templomokban szoktam fellépni. S valóban, ha hívnak, szívesen elmegyek protestáns templomba is.

– A sakk – úgy gondolom – a gondolkodás egyik legracionálisabb formája, szemben a hittel, amelyhez érzelmileg közeledünk. Hogy fér meg Önben ez a kettősség ilyen – szemmel látható – harmóniában?

– Egyszer pszichológiai vizsgálaton vettem részt, ahol megállapították, hogy nagyon jók a reflexeim, de gyenge a logikám. Tény, hogy matematikából soha nem voltam különösebben jó, de erre a megállapításra azért – azt gondolom – eléggé rácáfoltak az eredményeim. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a sakkhoz kiemelkedő logikai képességekre van szükség. A hitet gyerekkoromtól hordozom magamban. Számunkra – családomban és tágabb közösségemben egyaránt – természetes volt, hogy hét közben hitoktatásra, vasárnaponként pedig templomba járjunk. S mivel meg is őriztem, természetes részévé vált az életemnek, és kísérője lett a pályafutásomnak is.