Amikor Visky András megírta pénteken elhangzott verseit, éppen perlekedett Istennel. Az előadás résztvevője azonban nem a perlekedést észlelte, hanem a költőt, a családját, a fogsággal is terhelt családi múltat ismerhette meg. „Istenem, adj jelt, ha hallasz engem...” – kérlelte a költő a Mindenhatót, s ehhez Melláth Andrea énekművész csatlakozott dalaival.

Dvořak zsoltárai még a jelenlevő zenészeknek is meglepetést okoztak, és az alig ismert művek előadójuk hitvallásaként csendültek fel. Akkor a helyszínen nem is érzékeltem azt, hogy éppen a kisváros, Tokaj tökéletes esti csendje kellett ahhoz, hogy az előadás varázsa, mondanivalója ne foszoljon szét. És a maga nemében éppúgy istentisztelet volt, mint a másnapi.

A programfüzetben a szombati események között a napzáró kreatív istentisztelet szerepelt. A református templomba vezető ösvény két oldalán mécsesek égtek, a kert fáiról piciny lámpák lógtak. A templom belsejét is sejtelmes fénybe borította a rengeteg mécses. Valójában csak a sötétséget kívánták megakadályozni: fényforrássá igazából a gyülekezetnek, a híveknek kell válniuk. „Let yourlight shine!” („Ragyogjon a ti világosságotok!”) – hangsúlyozta az igét hirdető svájci református lelkész, Beat Rink (aki egyébként a Crescendo Akadémia alapítója).

Az igehirdetés kicsit hosszúra nyúlt. Terjedelmét nyújtotta a kétnyelvűség is. Néhányan felálltak, kimentek. Ezt sem vette zokon senki. Az akadémia szellemiségéhez hozzátartozik a keresztény hitvallás, de a nem hívőket sem rekesztik ki.

Aki maradt, a prédikáció után egy imaséta forgatagának lett részese, amelynek egyik helyszíne a megterített úrasztala volt. Asztalon papírdarabok bibliai üzenetekkel, a bejárat mellett egy óriási kereszt, hogy a szóban megfogalmazott terheket rátehessük. Az udvaron, az egyik asztalon óriási térkép, rajta a feladat: „Jelöld be, hogy hol legyen fény!” A másik asztal a vallomásé és a kívánságé:„Ki volt fényforrás az életedben, kinek akarsz te azzá válni?” Volt, aki csak egy nevet, egy szót írt, mások hosszabb szövegeket.

Miközben teltek a lapok, zene szólt kint és bent egyaránt. A templomban többnyire angol énekek csendültek fel. Klasszikus darabok, de kortárs dicsőítő énekek is a világ több kortárs zeneszerzőjétől, amelyek bármely hasonló istentiszteleten fel csendülnek.

A negyvenpercesre tervezett imaséta legalább kétszer annyi ideig tartott. Nagy közösségi, mégis egyéni alkalom volt. Istentisztelet, amelyen megszokott liturgikus elemként a szereztetési igék és áldás hangzott el. A keretet a művészetek – a zene és a vers – nyújtották. Hogy ki mivel töltötte meg, már rajta állt. Ha valaki félre akart vonulni magányosan imádkozni, nem zavarta senki, és nem vette senki zokon, ha hozzálépett valaki, hogy együtt imádkozzon vele, hogy megáldja.

Igen jól megfigyelhetők voltak a nemzeti sajátosságok is. Az amerikai közvetlenség, amely az együtt imádkozásban is megnyilvánult, vagy épp a magyar szemérmesség és a beszélgetésekben a hitvalló kegyesség is tapasztalható volt.

Hogy a kreatív megnevezés meg felelő-e erre az istentiszteleti formára? Azt nem tudom egyértelműen kijelenteni. De tény: a harminchét országból érkezett, különböző felekezetekhez tartozó részvevőknek különleges ökumenikus közösségi alkalom. Talán valami hasonló lehetett az őskeresztények összejövetele is?

A város fölött egy szórakozóhely fénycsóvája mozgott ide-oda. A templomból kilépve többen megmosolyogták. Volt, akivel összenéztünk, és nem éreztük szentségtörésnek, amikor kimondtuk: „És lőn világosság.”