Fótra tartottam a szemerkélő esőben, hogy felkeressem a Teológus Otthon egykor volt igazgatóját, akit egész teológusi időszakomban sosem szólítottam a tisztségét emlegetve, hiszen ő mindannyiunk számára csak egyszerűen Pali bácsi volt.

Feleségével, Erzsi nénivel a tőlük megszokott kedvességgel, szíves vendéglátással fogadtak, majd elkezdtünk beszélgetni arról, ami az életükben a legfontosabb volt: az Isten szolgálatáról.

– Milyen szívvel tekint vissza Pali bácsi az életére, az elmúlt esztendőkre ezen a kerek évfordulón?

– Néhány nappal a nyolcvanadik születésnapom előtt, maga a közelgő időpont is késztet arra, hogy életemről, szolgálatomról, tetteimről és mulasztásaimról valamiféleképpen számot adjak, hiszen úgyis számon kér egykor mindnyájunk Ura, a Magasságos. S most – úgy tűnik - számot kell adnom a kenyéradó gazdámnak, a szeretett Magyarországi Evangélikus Egyháznak is. Először visszafelé kell tekintenem:
Rendkívül hálás vagyok Istennek a családomért – azért a családért, amibe beleszülettem. Bibliás, imádkozó, földműves apai nagyszüleimre emlékezem. Nagyapám hosszú ideig volt a kis rádi gyülekezet gondnoka. Amikor lelkészük Vácról nem tudott kimenni hozzájuk, ő olvasta fel a templomi igehirdetést Luther posztillás kötetéből. 

Hálás vagyok anyai nagyszüleimért is: nagyapám, Blaskovits Oszkár a nagytarcsai Sándy templomot építő kántortanító, iskolaigazgató volt. A tnítás utáni délutánokon az általa alapított hangya- és hitelszövetkezetnek az ügyes-bajos dolgait intézte. Istennek szolgált az iskolás gyerekek között, éppúgy, mint a templomban az orgona mellett.
Köszönöm az Úristennek szüleimet. Édesapám markáns evangélizátorként hirdette az igét otthon, és az ország legkülönbözőbb gyülekezeteiben. Mindig ugyanaz volt a szószéken, mint édesapaként a családban. Vizsgálódó kamaszszemmel sem vettünk észre semmiféle ellentmondást nála a szószéken elmondottak és az élete között. 

Édesanyámnak tanítónői végzettsége volt, ám az egymásután született öt gyermeke miatt ezt a hivatását feladta, s csak akkor helyettesített az evangélikus elemi iskolában, amikor a két tanítót egymás után hívták be katonai szolgálatra. Volt feladata elég a gyülekezetben: felkarolta az asszonyokat, a kismamákat, a lányokat, bibliaórákat tartott, kézimunka és háztartási tanfolyamokat vezetett. Édesapámmal együtt alapították a fóti Jungmann Árvaházat, ahová rendszeresen eljárt, hogy segítse az ott szolgáló diakonisszákat. 

– Egy ilyen háttérből az is következhet, hogy Pali bácsinak egyenes útja vezetett a papi szolgálat felé...

– Igen, óvodás koromtól fogva kérdezték tőlem: „mi leszel, ha nagy leszel?” Én pedig mindig azt feleltem: „pap”. Ám ez mégsem volt ennyire magától értődő. Emlékszem egy – talán 1948-ban tartott - tahi konferenciára, amelyiknek Sréter Ferenc budavári lelkész volt a vezetője. Feri bácsi végezte esténként az evangelizáció szolgálatát.  Ott ültünk két-háromszázan a tábortűz körül és – ma már sajnos ez hihetetlen – kamaszfiúként sírtunk azon, hogy az életünk nem olyan, amilyennek az Isten teremtette, amilyennek az Isten elvárja. Egy ilyen esti, életre szóló megrázó tapasztalat, megszólítottság után másnap magángyónást végeztem. Majd egy postai lapon - az öcsémmel együtt - megírtuk haza, hogy Jézus Krisztus gyermekévé fogadott bennünket és tőle bűnbocsánatot kaptunk. Attól a pillanattól kezdve vallottam magamat Krisztus megváltott gyermekének.

1950-51 telén fasori gimnazista voltam, amikor édesapám fóti evangelizációs szolgálatra hívta meg Káldy Zoltán pécsi esperest. Nyolc napig tartottak az alkalmak. Az utolsó nap végén tartott „morzsaszedésen” mondtam el: „ezen a héten az Úristen elhívott a lelkészi szolgálatra”. Jól emlékszem Káldy Zoltán örömére. Rám mutatott: „Ezért az egyetlen eredményért érdemes volt egy hétig itt szolgálnom!” Akkoriban ő szüleimmel igazi testvéri kapcsolatot tartott.

– Egyenes útja vezetett tehát a teológiára, 1954-ben kezdte el tanulmányait. Hogyan emlékszik az ott töltött teológus időszakra?

– Nagyszerű tanári kar tanított akkoriban a Teológián, a felettem járó teológusok egy részét pedig ismertem. Ám az ott eltöltött évek alatt érezni lehetett, hogy az egyházi vezetőség mindenképpen kezében akarja tartani a hallgatókat. A csendesnapon kötelezően részt kellett vennünk személyes beszélgetésen. Az eredményt Dezséry püspök így foglalta össze megdöbbenésünkre: „Tanuljatok, s ne foglalkozzatok egyházi hírekkel. Egyébként nagyon jól tudjuk, kik azok, akik másképpen gondolkodnak, mint mi!” Sajnos, az egyházon belül is ugyanazt éreztük, mint a hétköznapokban: más volt a valóság, mint amit ugyanarról az akkori vezetők állítottak. 

Aztán jött 1956 ősze. Megdöbbenésünkre az Üllői úti Teológus Otthonba átjöttek a Klinikákról az orvostanhallgatók: „Ti is egyetemisták vagytok, csatlakozzatok hozzánk a délutáni felvonuláson!” Ezt a „rangot” addig megtagadta tőlünk az Állami Egyházügyi Hivatal, mert a MÁV vezetőségét arra utasította, hogy a teológiai hallgatók havi hazautazásra szolgáló igazolványát vonja vissza, mert „ők nem tekinthetők sem egyetemistáknak, sem főiskolai hallgatóknak, számukra a tanulókra vonatkozó kedvezmények nem járnak.” 
Többszörös örömmel csatlakoztunk tehát az orvostanhallgatókhoz, s az október 23-i felvonulás, a forradalom 12 napja életre szóló élményünkké vált. Hittük, hogy egy hazugságoktól mentes, tiszta világ van születőben. S 1957-ben megéltük, hogy tiltott és megszüntetett egyházi szolgálati ágak újra indultak. Az evangélikus egyházban tartott legtovább 56 eredménye, a reformátusok, katolikusok hamarabb visszarendeződtek. Aztán beköszöntött 1958. Az állam félreállította a püspököket, D. Ordass Lajost és Túróczy Zoltánt. A teológián belül először Ferdinánd István professzornak az eltávolítását éltük meg, majd sorban mondtak le „önként” a többiek: Karner Károly, Viczián Dezső és Sólyom Jenő, iszonyú veszteség volt ez!  Prőhle Károlynak ott kellett hagynia a gyakorlati teológiai tanszéket, s átkerült az újszövetségire, Ottlyk Ernő pedig – a későbbi püspök – két tanszéket is kapott a meglévő tárgyai mellé. Mi pedig ezek után alig vártuk, hogy befejezhessük a teológiát. 

– Mikor szentelték lelkésszé?

– 1959-ben csodálatos szentelési ünnepünk volt a Deák-téren. Három papgyerek, Harmati Béla, Labossa László és magam álltunk az oltár előtt. Káldy püspöktől az  egész élet szolgálatára indító igehirdetést hallottunk. Majd a sok lelkész közül elsőként a három édesapa áldott meg bennünket.

– Hol szolgált először segédlelkészként? Hogyan emlékszik vissza az első évekre?

– Segédlelkész voltam először Balatonszárszón, ahol két évig helyettesítettem a tüdőszanatóriumban gyógyuló Kiszely Sándort. De voltam nagy gyülekezetben: Kondoroson és Orosházán is.
Az első perctől kezdve komolyan vettem az igehirdetésre való készülést. Ebben édesapám volt a példám, de rengeteget tanultam Balikó Zoltántól is. Az alapokat pedig Prőhle professzor homiletikai és katechetikai óráin sajátítottam el.

Azt tanultam, hogy az igehirdető ásson a textus mélyére, és onnan a saját és a hallgatók személyére szabottan próbálja megfogalmazni, amit abból megértett. A kapott mondanivalót mai köznyelvben, mindenki számára érthetően kell megfogalmaznia. Lehetőleg ne prédikáljon fogalmakról, ne beszéljen sokat a hitről sem, ne emlegesse a megtérés, az újjászületés, az új élet, vagy a megszentelődés újszövetségi lépcsőfokait. Ezek mind ugyanannak az életváltozásnak a különböző kifejezései, de egy mai szekularizált ember ezekkel úgysem tud mit kezdeni. A jó igehirdető mondja el, amit megértett, s bízza rá a Szentlélekre, aki a hallottak nyomán  hitet ébreszt „ubi et quando visum est Deo” – tehát ott és amikor azt az Isten akarja. A mai napig így készülök minden igehirdetésre.
Édesapám 1962 augusztusában szívinfarktusban elhunyt. A fóti gyülekezet egyhangúlag meg akart hívni lelkészüknek, utódjának. Az egyházi vezetés az állammal való jó kapcsolat érdekében minden áron le akarta őket erről beszélni, ők azonban nem tágítottak, Akkor engem hívatott Káldy püspök, s arra kért, ígérjem meg, hogy a gyülekezet meghívása és az ő beleegyezése után vissza fogom utasítani a fóti állást. Ezt lelkiismereti okokból nem vállaltam. Ekkora pofont nem adhattam a fóti gyülekezetnek. A mi családunk mindenestől benne élt a gyülekezetben. Isten a megmondhatója, hogy a szüleim az ott töltött 28 esztendő alatt milyen sok imádsággal és hűséggel szolgáltak közöttük. Nem akartam fóti lelkész lenni, de a fótiak ragaszkodását nem tudtam volna visszautasítani. Utána szolgáltam tovább az egyházban ott, ahová küldtek. Káldy püspök sokáig haragudott rám, ám évek múltán egy gyenesdiási lelkészkonferencia szünetében hosszú beszélgetés során tisztáztuk ezt a vitát, s akkor ő is belátta, nem volt más választásom. 

– Hová került ezután?

– Baranyában szolgáltam, szórványlelkészként, 20 éven keresztül. Először Magyarbóly székhellyel, aztán Mohács székhellyel úgy, hogy oda is „magammal vittem” a magyarbóly-siklósi gyülekezetet. Kezdetben ez 73 falu volt, később Moháccsal együtt két város és 98 falu. Ezen a területen a negyvenes években a kitelepítés előtt már öt önálló lelkész szolgált a négy templomban (Mohács, Magyarbóly, Borjád és Ivándárda) és a siklósi imaházban. Egyszer összeszámoltam, hogy az évek során 36 községben végeztem temetői szolgálatot.
A szórvány pedig nagyon a szívemhez nőtt. A szórványpap rá van szorítva arra, hogy a szétszórt evangélikusokkal személy szerint tartsa a kapcsolatot. A falvakban bibliaórát, hittanpótló gyermek- és konfirmációi oktatást is a családi otthonokban tarthattam. Sokszor előfordult az, hogy a nem evangélikus családtag jobban örült nekem, mint az evangélikus és a lakókonyha asztala mellett tőle tudtam meg azt, hogy miben kell segítenem, miért kell értük imádkoznom.
– Ott lenn, Baranyában nagyon sokat szolgáltam, vasárnaponként három, négy – olykor öt - istentiszteletet tartottam. Az egyik esztendőben kilenc faluban foglalkoztam a konfirmandusokkal, majd egyetlen vasárnap három konfirmációi ünnepünk volt három templomban, kettő délelőtt és egy harmadik délután. A szórványokban élőket igyekeztem körlevelekkel, megmaradt Evangélikus Életek postára adásával is gondozni és amennyit tudtam, látogattam.

– 20 év elteltével váltottak...

– Ceglédre kerültünk, ahol át kellett vennem a tápiószele-farmosi gyülekezetet is néhány szórványával együtt. A városban élők között sokan már csak nagyünnepi keresztyének voltak, annál inkább jelentett sok örömöt a farmosiak összetartó, önszerveződő közössége. Jól sikerült kirándulásaink voltak Erdélybe és a Felvidékre Ebben az időben alakult ki a határon túl élő evangélikusokkal törődés szolgálata is. Ez később a Magyar Evangélikus Konferencia szervezésével és titkári feladataival folytatódott.
Erdély felé fordulásomnak is gyerekkori gyökerei vannak. Nagyapámnál tanultam meg olvasni, mégpedig Benedek Elek „Magyar mese- és mondavilág” c. könyvéből. Vastag képeskönyvében pedig naponta megcsodáltam a Tordai hasadékról, a Gyilkos tóról, Réka patakáról készített képeket. Büszke voltam arra, hogy a hatalmas brassói fekete templom evangélikus! 

1965-ben kaptunk először piros útlevelet. Első utunk Erdélybe vezetett, feleségemmel, két rokon lelkészházaspárral hatosban motorokon. Nagy utat jártunk be a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Brassó, Nagyszeben, Arad útvonalon. Számos lelkészcsaládhoz kopogtattunk be. Halálukig tartó barátot nyertem Kovács László és Raduch György lelkészekben.  

Az út egyik nyeresége volt az összes erdélyi magyar evangélikus lelkész címe és telefonszáma, ezeket itthon elosztottuk a lelkésztársak között. Arra kértük őket, vegyék fel a kapcsolatot velük, akár csak egy-egy üdvözlő szó, apró figyelmességek erejéig.
Évtizedeken keresztül később is számos erdélyi utat tettünk meg, s mindig keserves szorongást éltünk át a határon, amikor végignézték a csomagokat és kiszedték belőle az Evangélikus Életet, az egyházinak mondott hanglemezeket és könyveket.
Raduch Gyurka bácsinak úgy küldtem postán Brassóba az Evangélikus Életet, hogy megvásároltuk a Gyermekünk című folyóiratot és a lapjai közé tettem be az Evangélikus Életet. Gyurka bácsitól válaszként képeslap érkezett: „Gyermekünk megérkezett élettel telten”, aztán jött a más szöveggel is: „Gyermekük megérkezett élettelenül. Márpedig aki gyermekünktől elveszi az életet, az elszomorít és felháborít!”
A sok erdélyi kapcsolat folytatása az volt, hogy a Ceausescu bukása előtti nyáron és a következőn a zöld határon át érkezett erdélyi menekültek gyerekeit összegyűjtöttük az üres tápiószelei lelkészlakáson, ahol két héten át egy-egy pedagógus vezetésével felzárkóztató tábort tartottunk nekik. Ez a tábor nemcsak a kis gyülekezetet mozgatta meg, de az egész községet. A tanácselnök szívélyesen fogadott és támogatott. A helyi gyár autóbuszával a gyerekeket kirándulni vittük a Dunakanyarba és Egerbe. A szomszédos cukrászda naponta megvendégelte a gyerekeket fagylalttal. Az iskolából szívesen jöttek a pedagógusok magyart, történelmet és földrajzot tanítani, s nem győzték dicsérni az erdélyi gyerekek nyitottságát, figyelmét és tisztelettudását. A felsorolt tapasztalatok közben éreztem azt először lelkészi szolgálatom során, hogy másokkal egyenrangú állampolgára lettem hazámnak. 

Ám ennek a szolgálatnak a legnagyobb ajándékát egy hittanóra során nyertem. Szántó Piroska képeit vetítve haladtunk az újszövetségi történetek során. Hamar sorra került József, Mária és az újszülött Jézus menekülése Egyiptomban. Soha nem felejtem el a döbbent csendet, a gyerekek könnyes szemét, amikor megértették, hogy sorsukat Jézus urunk már átélte, hiszen neki is menekülnie kellett, apja pedig „vendégmunkás” volt az idegenben.

Ám nemcsak Heródes fejezte be életét, Ceausescu felett is ítélt népe és a történelem Ura. Bukása után, január elején fiammal s Tamás öcsémmel vonaton nyolc hatalmas csomaggal – a gyülekezetek és részben a város ajándékával - útra keltünk Erdélybe. A vámos mosolyogva nyitotta az ajtót, a csomagokra mutatva annyit kérdezett: „segély?” s már ment is tovább, semmit sem fogadott el.
Hazatérve beszámoltam Harmati püspöknek, aki pedig azonnal hivatalosan felkért arra, hogy próbáljam megszervezni a testvérgyülekezeti kapcsolatokat. Aki hozzám fordult, címmel és tudnivalókkal tudtam segíteni. Rajtam pedig segített az Úristen. Zsuzsanna lányomékat kerestük Kőbányán, az unokák a templomhoz irányítottak. Ott pedig Fabiny Tamás akkori kőbányai lelkész és Gáncs Péter nagytarcsai lelkész vezetésével éppen egy teherautóra pakolták a két gyülekezet adományát. Erdélybe akartak indulni, s megkérdezték, hova menjenek. Azt javasoltam, hogy Szegeden át Arad felé menjenek, Nagyszeben közelében van Oltszakadát, Fogaras után pedig Halmágy. Ezek a gyülekezeti kapcsolatok mind a mai napig a legélőbbek között vannak. Az oltszakadátiak és a kőbányaiak évek során át közös gyermektáborokat rendeztek, hol itt, hol odaát.

– Hogyan jött létre ebből a Maek?

– Előtte évente összejöttek a határokon innen s túlról, s ez a magyar evangélikusok testvéri találkozása (METT) nevet viselte. Ennek a találkozásnak bevallottan nem sok hozadéka volt. Aztán Fabiny Tamás püspök kért fel arra, hogy szervezzem meg a Magyar Evangélikus Konferenciát (Maek).
Sokáig húzódott a megalakuláshoz szükséges bírósági eljárás, amíg végre megszületett a konferencia alapszabálya. Azután 2006 októberében Orosházára összehívtuk nem csak a környező országokban élő magyar evangélikusokat, de egész Európából, sőt meghívót küldtünk a tengeren túlra is. Óriási ünnep volt, ragyogó műsor, nagy találkozások. Ittzés János püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy „az igazi testvériséget és közösséget nem az a vér teremti meg, ami az ereinkben csörgedezik, hanem az a vér, amely értünk hullott a Golgotán: Jézus Krisztus Urunk megváltó vére. [… s] az egy anyanyelvet beszélők is csak őbenne és őáltala lehetünk és vagyunk testvérek.”  Ez volt ennek a találkozásnak az alapvető hangja, amely a későbbi mondanivalót is meghatározta.
Az öröm mellett azonban bánatban is részünk lett: a melbournei lelkész Ausztráliából azt válaszolta a meghívásra, hogy bár örülnek az alkalomnak, de sajnos elkéstünk ezzel, mert a gyülekezetük tagjainak átlag életkora 75 év felett van.
A másik szomorú tény az volt, hogy a Szerbiában élő magyar nyelvű evangélikus egyház Dolinszky Árpád szuperintendens ígérete ellenére elmaradt, mintha önállóságukat féltették volna ettől az összefogástól. A szlovákiai lelkészek pedig püspökük tiltása miatt nem indultak el, őket egy gyülekezeti felügyelő és egy presbiter testvér képviselte. 

– Milyen eredménye volt Pali bácsi szerint a Maek-nek?

– Távozásomkor, 2011 őszén fogalmaztam meg azt, hogy a munka értékelése nem rám, hanem elsősorban az Úristenre tartozik. Az azonban tárgyilagosan elmondható, hogy Szlovákiában jelentős változások történtek. Azóta a magyar vagy a vegyes gyülekezetekben szolgáló lelkészek és nem lelkészek rendszeresen összejárnak, s egyre több csendes napot, táborozást rendeznek felnőttek vagy a gyermekek számára. Ugyanakkor több lelkészünk jár át az országhatáron magyarul szolgálni ott, ahol ők lelkészhiány miatt azt nem tudják ellátni.  

2008-ban átvettük az Útitárs című lapot, amit több mint 50 éven keresztül külföldön szerkesztettek. Évente hatszor az Evangélikus Életen belül, annak középső oldalaiként jelenik meg, de négyezer példányban külön is, s ezek nagy része külföldre kerül, a stuttgartiak és a felvidékiek csomagban kapják s ők postázzák tovább.
A legnagyobb örömöt a három éven keresztül Révfülöpön tartott „A Luther-rózsa színei” c. tanulmányi konferenciánk jelentette. Először a nemzetiségi gyülekezeteink (szlovákság, németség, kemenesaljai magyarság) kegyességével foglalkoztunk, majd a környező országokban kisebbségben élő testvéreink sorsával. Előadóink voltak Bándy György, Käfer István professzorok, Hunčik Péter szlovákiai író. Gabriela Bence és író férje Szlovéniából, Kovács László Attila, Gémes István, Krähling Dániel, id. Aradi András és Fehér Károly lelkészek. Ezek a tanulmánya konferenciák azóta is hiányoznak, nem csak nekem, másoknak is. Hiszen a harmadik konferencián az 50 részvevőből több mint húszan  szlovákiai, erdélyi, ketten szlovéniai testvéreink voltak.    

– Kanyarodjunk vissza a ceglédi lelkészséghez. Ott kapott Pali bácsi egy másik feladatot is, mégpedig a kiskatonának behívott teológusok között...

– Meghívást kaptam a többi felekezet ceglédi papjával arra, hogy havonta egyszer egy-egy délelőtt a ceglédi laktanyában a teológiára felvett, de katonai szolgálatot teljesítő teológusok között végezzünk – úgymond – „konzultációt”. A laktanya parancsnoka elmondta a lehetőségünk kereteit, s máris adódott találkozás „a fiainkkal”. Az első alkalom felejthetetlen volt számomra. Bevezettek egy terembe, ahol vörös drapériával volt beterítve az asztal, Mögöttem Lenin kép lógott a falon. Beküldték a hét kiskatonát, öt evangélikust, egy-egy baptistát és metodisták. Senkit nem ismertem, ők sem ismertek. Megmondtam, ki vagyok, aztán imádkoztam. S amikor befejeztem az imádságot csodálkozó, örvendező arcokat láttam, s egyikük még a könnyeit sem szégyellte. 
A havi alkalmakra mindig leutazott egy-egy professzor, aki saját tudományáról szólt, ezen kívül egy-egy előre kitűzött bibliai könyvvel foglalkoztunk, némi számonkéréssel együtt. Néhány hónap után újra hivatott a parancsnok, elbeszélte, hogy az Egyházügyi Hivatal sokallja a havi alkalmakat, ritkítani akarja. Ő azonban kiállt mellettünk, s a foglalkozások folytatása mellett érvelt. Elmondta, hogy a teológusok jó hatással vannak a laktanya fegyelmére, elsimítanak ellentéteket egy-egy körleten belül. A teológusok pedig engedményeket kaptak, egyre többször engedték ki őket gyülekezeti alkalmakra. Otthonunk is nyitva állt előttük.

– De nem sokára egy új feladat várt Önre, hiszen amikor Selmeczi János akkori otthonigazgató nyugdíjba ment, a teológián dolgozó professzorok Pali bácsit hívták meg az otthonigazgatói állásra. 

– Megtisztelő volt, hogy rám gondoltak. Gondolom, hogy a laktanyai szolgálataim során ismertek meg igazán. Megkérdeztem Muntag Andor akkori dékánt, mit várnak tőlem, mire ő csak annyit felelt: „Tudod te azt nagyon jól!”

Igaz, Harmati Béla püspök azt szerette volna, ha az országos iroda vezetője vagy püspöki titkár legyek mellette, de végül engedett a professzorok kérésének. Aztán megkérdezte a teológusokat, kit szeretnének otthonigazgatónak, de ők mást vagy másokat szerettek volna, ennek ellenére engem neveztek ki.
A teológus ifjúsággal történt első beszélgetés nem volt könnyű. A „hét diakónus” azt kérdezte, hogy mertem elvállalni ezt a tisztséget. Elmondtam, hogy nem magam kerestem, nem is álmodtam erről a feladatról, de – az Apostolok cselekedetiről szóló biblia könyvben is gyakorolt módon - egy testület hívott meg. Mindnyájukat jól ismerem, tisztelem, adok a véleményükre. Reményemet fejeztem ki, hogy a teológus ifjúsággal is szót fogok érteni.
A beiktatásomkor elhangzott igehirdetésben (1 Kor 2,1-5) elmondtam, hogy a teológusoknak idősebb testvére szeretnék lenni a Krisztusban. Kopottas tarisznyával érkeztem, harminc évi sokféle szolgálat után, de a tartalom nem változott és ez Krisztus, a megfeszített és feltámadott Úr. Hála Istennek, elég hamar befogadtak, s azt is, elfogadták, hogy Pali bácsinak hívjanak, ne igazgató úrnak. Sok örömem volt a szupplikációs igehirdetésekre való közös készülésekben, a sok megtartott teológus napban és a rengeteg passiós szolgálatban, amellyel 220 templomban szolgáltunk, még a határokon túl is. A passió körutak végén tartott beszélgetéseken kiderült, hogy a fárasztó szolgálatok ellenére minden résztvevő az elnyert áldásokért volt hálás az Istennek..

Aztán Reuss András után Szabó Lajos lett a rektor, s egyre-másra feszültségek jelentkeztek. Majd a kari ülés „nem kérte tovább szolgálatomat”. A sebtében, előre kiküldött anyagok nélkül – tehát törvénytelenül - összehívott Országos Közgyűlés pedig szótöbbséggel határozott, s felmentett az otthonigazgatói állásomból. A mai napig nem tudom felmentésem igazi okát. Csak annyit közöltek, hogy hiányzik belőlem az igazi változtatási készség. Az egyik professzor elmondta, hogy nem kellett volna id. Kendeh György halála után elvállalnom az Ordass Lajos Baráti Kör titkári posztját. De hát már meghívásom pillanatában tudták, hogy a „Testvéri szó” aláírói között voltam, akik a kötelezőnek kiáltott diakóniai teológia tévedései ellen küzdöttünk, s az Ordass kör alapító tagja is. Így hívtak, ilyennek fogadtak el. S bár az egyházi bíróság alsó és középfogon is igazat adott nekem, de már nem akartam, nem is tudtam volna visszamenni, hiszen a Teológus Otthon igazgatói állását időközben megszüntették… Jól tudom, hogy akad itt elvarratlan szál, de annak elvarrása már nem az én feladatom. A magam részéről az ügyet lezártam, mára már csak szomorúság maradt bennem. 

Amikor pedig Madocsai Miklósnak elmeséltem a történteket, ő azt mondta, hogy ez „meghallgatott imádság!” Kiderült, hogy a FÉBÉ diakonisszák azért imádkoztak már évek óta, hogy én legyek a lelkészük, ha Madocsai lelkész nyugdíjba megy. Így hát négy évig ott végeztem tovább a szolgálatot. 

Összegzésképpen elmondhatom, hogy visszatekintve rendkívül hálás vagyok az Úristennek azért, ahogyan alakította az életemet. Hálás vagyok nem csak azért a családért, amelyik felnevelt, de azért a családért, amelyet feleségemmel alapítottunk.
Feleségem igazi segítőtársam, igehirdetéseim hallgatója, kritikusa és megélője. Rendkívül hálás vagyok az Úristennek, hogy bár a gyerekeim szórványban nőttek fel és alig-alig volt evangélikus gyerek rajtuk kívül, mindannyian magától értetődő természetességgel vettek részt a gyülekezeti alkalmakon. Feleségem odaadó szeretettel nevelte őket, mindig is benne éltek a gyülekezetekben. Zsuzsanna a kőbányai, Pál fiunk pedig a rákoskeresztúri gyülekezet felügyelője, Eszter hitoktató Fóton, Borbála pedig presbiter Zuglóban. Kaptunk 14 unokát és már egy dédunokát is. Tenyerén hordozott az Úristen, megelégedett és boldog ember vagyok.
Először a passiós körutakon elhangzott áhítatok, majd az ádventi időszakra készítettek jelentek meg a Harmat Kiadónál. Végül 2009-ben a Luther Kiadó adta ki az esztendő minden napjára összeállított áhítatos könyvemet Vetés közben címen. Ez a kötet az életem során elmondott igehirdetői szolgálataim lényegét, velejét tartalmazza. A könyv címoldalán Gergely Kosza Attila rajza szerepel. Egy magvetőnek, az Isten igéjét vetőnek keze látszik rajta, ám ez a magvető felülről kapja a magot. Hiszen mint minden igehirdető, én is csak azt tudom továbbadni, amit ő, áldott Magvetőnk hullajt ránk. Nincs másunk, csak amit Tőle kaptunk! Csodálatos ajándék, hogy az ember továbbadhatja egy életen keresztül azt, amit Urától kapott.

Nem tudom, mikor ér véget földi életem. Azt tudom, hogy jó és rossz napokban mindig a tenyerén hordozott! S ezért drága imádság számomra az ének minden sora: „Míg egykor véget ér itt az út, / Kegyelmed védjen, Istenem! / Szent Fiad vére tárjon kaput, / Ha én szegény, megérkezem. / Befogad ott az irgalom, / S örök örömmel áldhatom.” (EÉ 327, 4)