„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőteret. Nézzünk a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – elszenvedte a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült” (Zsid 12,1-2.).
A mai együttlétünk célja az emlékezés és a hálaadás. Mert ahogy a Költő Füle Lajos testvér írta Emlékezni című versében:
…és folyton folyvást emlékezni kell,
Az egész útra emlékezni mindig,
Amelyen átvitt ISTENEM erős
Kézzel, Igével….Emlékezz, szívem,
S megállva minden emlékkő felett
Zengd szüntelen
A hálaéneket.
Emlékezünk egy közel 500 éves eseményre, amelynek nyomán máig ható változások kezdődtek el és fejlődtek ki a kereszténységben. Emlékezünk azokra, akik megismerték és felismerték azokat az akadályokat, amelyek a keresztény – a Krisztust követő – élet hiteles megélését lehetetlenné tették, illetve gátolták vagy olyan irányba terelték amely nem egyezett meg az evangélium tiszta tanításával. Akiknek elkezdett fájni, hogy az egyház nem hitből és hit által él, hogy eluralkodott a kufárság szelleme, hogy gátlástalanul ígértek kegyelmet azok, akik a valóságban inkább megakadályozták a kegyelemhez való hozzáférést.
De mindenekelőtt emlékezünk arra, hogy Isten aki a történelem és az egyház ura az Ő lelke által kimunkálta egy ember, egy szerzetes gondolkodásában azt a döntést, hogy az általa felismert igazságokat „vitára bocsássa”. Luther Márton vitatéziseit 95 pontban leírva, kiszegezte azt a Wittenbergi templom ajtajára. Meggyőződéssel vallom, hogy Isten lelkének munkája volt ez az esemény, amit alátámaszt az, hogy szinte a 21. századra jellemző gyorsasággal – mintha a templom ajtaja facebook-ként működött volna – két héten belül szinte az egész Európában megkezdődött a vitairat vitája és elindult a reformációnak nevezett eseménysor, elindultak azok a szellemi és később társadalmi változások, amelyek alapjaiban rengették és változtatták meg a keresztény egyház akkori működését, a hitélet gyakorlását, az egyes ember Istenkapcsolati lehetőségeinek megélését, a társadalmak működését. Könyvek és Bibliák, traktátusok és vitairatok jöttek elő meghatározhatatlan nyomdákból egész Európában, egyre növekvő folyamban.
Mert Isten időszámításában elérkezett az az időpont, amikor még kegyelmet gyakorolva, lelke által lehetőséget teremtett az egyház életének megújulására. Természetesen Luther Mártont – mind a mai napig – követték és követik a többi bizonyságtevők, akiket Isten e megújulási folyamatban használni tudott, akikre ma öt évszázad távlatában tényleg úgy tekinthetünk, mint egy nagy felhőre, mert számukat igazán csak a küldő és felkészítő Isten tudja. Mert a kezdő esemény bár jelentőségét, nagyszerűségét tekintve magasan kiemelkedő, mégis egy folyamat részének tekinthető. (Hisz, Luthert már megelőzte Husz János, vagy az angol Wicliff, akiknek az életébe került a változtatás szándéka) „Reformari semper debet” (mindig reformálni kell) fogalmazódik meg a követelmény, aminek valóságtartalmát az elmúlt 500 év és a keresztény egyházak benne a protestáns egyházakkal, jelenlegi helyzete is alátámasztja.
Fel lehet tenni a kérdést: a reformáció a kereszténység másfél évezredes történetében, vagy ahhoz képest valami újat hozott? Valami olyan gyakorlat, tanítás, lelki tartalom felismerésére került-e sor ami gyökeresen eltért a már megismert, vagy megismerhető hit igazságoktól, követendő életgyakorlattól? Nem! Ez az esemény, az ezt követő folyamat, a bekövetkezett történések, sokkal inkább visszatérést, a forrás megtalálását, az abból való merítést, az Isten Igéjében rejlő erőforrás újra felfedezését és használatát jelentette.
A reformátorok lehántották a keresztény vallásról az arra évszázadok alatt rárakódott, az eredeti célt, ígéretet és küldetést elfedő rétegeket amelyek elvették annak életet adó, életet átformáló erejét, vonzásképességét. Az eredetit elfedő, deformációt okozó rétegek lehántása után ismét kitárulnak a lehetőségek arra, hogy az ember előtt felragyogjon a Krisztus. Mi történt tehát? Felébredés, ahogy arra az Efézusi levélben felszólít az apostol; „ébredj fel aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus”. A lélek által gerjesztett világosságban látták meg ismét a reformátorok a kereszténység valódi lényegét amely a négy jól ismert állításban fogalmazódott meg:
Egyedül a szentírás, és nem a szentírás és a hagyományok, ahogy azt olvasták az Igében.(Mert Isten igéje ige élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az izületek és a velők szétválásáig és megítéli a szív gondolatait és szándékait. (Zsid 4,129)
Egyedül Jézus, és nem Jézus és a szentek, nem Jézus és Mária, hisz Isten igéje egyértelmű, (és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk. (monta Péter a nagytanács előtt) (Apcsel 4,12)
Egyedül hit által és nem hit és cselekedetek által, ahogyan azt a Római levélből megértették. (Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül. (Róm 3,28.)
Egyedül kegyelemből de nem kegyelemből és életvitelből, mert az Ige világosan fogalmaz. (hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: isten ajándéka ez. (Ef 2,8.)
Tehát a reformáció első és a legnagyobb hatást gyakorló eredménye, hogy ismét a keresztyén vallás középpontjába került a Szentírás. Így a Szentírás igazságairól lehántódhatott a hagyomány béklyója, és felragyoghattak az egyes ember előtt is az Írás igazságai. Különösen annak következtében, hogy az egyes nemzetek nyelvére lefordításra kerülnek a szent iratok. Ettől kezdve már nem egy privilegizált réteg kiváltsága a szentírás olvasása és magyarázása, hanem az szinte minden érdeklődő ember számára elérhetővé válik, akár a saját otthonában is. Ez pedig utat nyit egy megújult ember-Isten kapcsolat kialakulásához, a személyes kapcsolat semmivel sem helyettesíthető ízének, erejének és gyümölcsének megismeréséhez, megtapasztalásához. A hit helyes gyakorlásához ma is elengedhetetlen isten igéjének ismerete és rendszeres használata. Hisz annak érvényessége nem függ időtől, személytől, társadalmi rendszertől, de felekezettől sem. Ahogy a költő fogalmaz:
Hányszor kellett átírni már
Különféle tankönyveket!
Sohsem kellett a Bibliát,
Érvényes az idők felett.
Bibliádhoz hittel ragaszkodj,
Minden Igét ölelj magadhoz,
Üzenete szívedig érjen,
S melegedj át melegével!
(Füle Lajos)
Az Ige középpontba kerülése átformálta a közösséggyakorlás rendjét és természetét is. Az lesz a természetes, hogy a templomban a hívők anyanyelvükön hallják az Igehirdetést és éneklik az egyre több új éneket. Az Istentisztelet eseményének magját Luther mint örvendetes cserét határozta meg. E fordulattal azt fejezte ki, hogy Krisztus magára veszi bűneinket, és „cserébe” nekünk ajándékozza Istenhez való közelségét, kegyelmét, önmagát. E csere megvalósulása eredményezi azt az átváltozást, amely valódi közösséget hoz létre az emberek között és örömmel, hittel vallhatták és vallhatjuk ma is meg: „ugyanazt a drága hitet nyertük.”
Hatalmas kincs az a megszámlálhatatlan ének, amely az elmúlt öt évszázadban a reformáció gyümölcseként megjelent és hangzott és hangzik Isten dicsőítéseként, esetenként lelket gyógyító, hitet erősítő, szolgálatra buzdító erőként.
„Az egyetemes papság újra felfedezett bibliai elvének komolyan vétele pedig megteremti annak lehetőségét, hogy az evangélium egyre több ember számára megismerhető lehessen, mert Isten lelke minden magát neki alárendelő embert használni tud és akar.”
A bibliai igazságok megismerése és alkalmazása az élet profán területeire is kihatással lesz. Megváltozik a munkához való viszony, az emberi kapcsolatok minőségének, az alá-fölé rendeltség értelmezésének, az un. „szent munka” kritériumainak meghatározása. Az ősrégi recept; Ora et Labora azaz Imádkozz munkádért, dolgozz imádságodért hatni kezd és működőképessé teszi az egyházat és a társadalmat egyaránt.
Természetesen nem tehetjük meg, hogy megemlékezésünk csak a szépre, csak a hasznosra, csak az előremutatóra és előrevivőre, csak a pozitív eseményekre és eredményekre mutasson rá. Hisz már a keresztyénség kezdetét is az jellemezte, hogy a hit terjedésével szinte azonos időben megjelentek az akadályozó, gátló és megsemmisítésre irányuló erők és szándékok. Ugyanígy a reformáció megindulásával egy időben megjelentek a deformáció erői, amelyek sajnos máig tartó hatást gyakorolva, próbálták Isten munkáját akadályozni. Ezek az erők kívülről és belülről egyaránt megjelentek, és áldozatokat követeltek. A külső erők között „természetes módon” a keresztény vallás ellenállása volt az első és meghatározó. Rajtuk keresztül az állami hatalom is csatasorba állt. A nagyobb szomorúságot azonban – azt hiszem – a belülről keletkező deformáló erők megjelenése és hatása jelentette és jelenti a mai napig. A teljesség igénye nélkül;
Nagyon hamar megszakad az egység, és az egyes hit-igazságokat előtérbe helyező akarat következtében azonos célokat követő, azonos kegyelemben részesülő reformátorok különböző csoportok, majd felekezetek „alapítói” lesznek. Bár mindannyian ismerték Uruk Jézus Krisztus főpapi imáját: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az Ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. A költő ezt a deformáló tényezőt így fogalmazta meg:
KRISZTUS egyháza, e széthullt edény,
élő vizét tört cserepekben őrzi,
s vannak, akik tovább tördelik.
Amikor elment, így imádkozott
pedig:”mindnyájan egyek legyenek,
amint TE bennem s én Benned, ATYÁM!”
Mi meg hitünkből falakat emelünk,
pedig híd kell a szakadékon át
felekezettől felekezetig,
néptől népig, lélektől lélekig.
Hisz egy nevünk van: emberek vagyunk,
egyképpen szánt a bűn ekéje rajtunk,
egyképp gyötör meg minden fájdalom,
s ha a Föld bármely pontján dúl a harc,
keresztyénségünk csődje benne van…
A hívők megújult közössége a világi hatalom szándékait, akaratát kisebb vagy nagyobb mértékben beépítette életvitelébe, így már nem egyedül az Ő Urától-Istenétől függött. Alig 10 év telik el és elszenvedi a mártíromságot az a személy (Felix Mancz) akit egy megreformált gyülekezet a városi hatóságokkal összefogva ítél halálra. Ezzel megnyílik azoknak a mártíroknak a hosszú sora, akiknek halálát alapvetően a testvéreik okozzák. Elérkezik az-az idő is, amikor már nem a megtérés, a Krisztushoz tartozás hozza létre az egyházhoz tartozást, hanem meghatározott szertartásokban való részvétel, illetve egyházi-felekezeti előírásoknak való megfelelés. Pedig megtérés nélkül nincs új élet.
A mai kor deformáló hatása, amelyet összefoglalóan elvilágiasodásnak nevezünk. Amikor egyre gyakrabban tevődik fel a kérdés –különösen Európában – van e még élet a protestáns egyházakban. Vajon „szárdiszi” állapotba kerültünk, ahol így hangzik a diagnózis: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vagy a „laodiceai” állapot jellemző, így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek az én számból. A langyos keresztyénség miatt van múlhatatlanul szükségünk arra, hogy nem külsőségekben nagy ünneplések, hanem belső reformáció, a szívünkben Isten által elvégzett reformáció valósuljon meg életünkben, családjainkban, gyülekezeteinkben.
És mégis: Amikor emlékezünk a reformáció öt évszázadára, kell hogy ott legyen szívünkben a hála. Hála azért, mert a deformáló erők hatásai ellenére, ha töredezve is, de a reformáció egyházai őrzik az „Élő vizet.” Mert a megtérés lehetősége még nyitott. A kegyelmi idő még tart. Mert minden hatalom birtokosa továbbra is Jézus Krisztus aki az egyház feje. És azon az egyházon, amelynek Ő a feje, a pokol kapu sem vehetnek diadalt.
S ha ezeket a hála okokat komolyan veszem, vesszük, akkor nem tehetünk mást mint leborulunk a mi Urunk elé és a nagy apostolhoz hasonlóan azt kérdezzük: mit akarsz Uram, hogy cselekedjem. S Ő aki az egyház Ura, ura lesz egyéni életünknek is és megbízást ad azokra a feladatokra, amelyek hozzájárulnak Isten Országának építéséhez. Tegyünk le tehát – az ige tanácsa szerint – minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és nézzünk fel Jézusra a hit szerzőjére és beteljesítőjére. Ekkor és csakis ekkor futhatjuk meg a hitben megállva az előttünk levő pályát és lehetünk örököstársai a mi Urunknak.