Ahogyan beszél, azt sugallja, hogy nem idevalósi. Szépen, ízesen beszél, ami megtölti a teret körülöttünk.

Kérdem tőle, miben segíthetek.

Egy internetről kinyomtatott, szorosan összehajtogatott, kissé gyűrött papírlapot nyom a szemem elé. Ki nem adná a kezéből, látszik rajta, hogy fontos dokumentumnak tartja. Arra van felírva, hová kell menni, de nem látja szemüveg nélkül sem a papíron lévő házszámot, sem pedig az utcatáblán lévő számokat.

– 23-as a szám, még két háztömb és ott vagyunk – mondom neki. Felajánlom, hogy elkísérem.

Közben dől belőle a szó, elkezdni magyarázni az ügyét. Hosszasan, egy tíz évre visszamenő történetet taglal. Felsóhajtok, vajon mennyi idő lesz ez, míg elmondja és elérünk 2015-ig.

Ahogy beszél, mintha egy évszázaddal régebbi korba csöppennék vissza. Az az érzésem, mintha már olvastam volna hasonlókat.

Somogyból, egy kis zsákfaluból jött a híres budapesti ügyvédhez, akitől azt reméli, hogy elrontott műtéti beavatkozásának perében segíteni tud neki. Nagy reményeket táplál. Megoldást szeretne.

Becsengetek neki a kaputelefonon, mert annak a számait és neveit sem látná. 14-es a kód és ahogy beütöm, még a csengő fel sem csenget, ő már mondja a táblának szegezve arcát, hogy hívják és mi járatban. Úgy kell lecsitítanom, hogy még csak felcsengetünk, nem vették még fel a vonal másik végén a kaputelefont.

– Jaj, látja, milyen buta öregember vagyok, nem értek én ezekhez a technikai micsodákhoz – mondja szemlesütve. A kaputelefont senki sem veszi fel.

Leteszi a táskáját, panaszkodik, hogy már alig bír állni. Jó lenne leülni valahová, de sehol egy pad.

– Meg tetszett beszélni a találkozót? – kérdem félve. Amikor kimondja a nemleges választ, már sajnálom.
Feljött hajnalban a vonattal és nagyon úgy néz ki, hogy semmit sem fog tudni elintézni. Nem mondok semmit, csak nyelek és gondolkodom, mit lehetne tenni.

Meglátom az ügyvéd névtábláját, azon szerepel egy mobilszám. Javaslom, hívjuk fel azon a férfit.

A vonal túlsó végén enyhén álmos hangon maga a híres ügyvéd szól a telefonba. Hülye szituáció: Hogy is fogalmazzam meg mit akarok? Mert nem én akarok valamit. Hanem egy bácsival találkoztam az után, akit elkísértem kapujához és most itt várunk.

– Mikor jön az irodába? Van-e ma fogadóórája? – teszem fel a kérdést.

Nem válaszol semmi csak kérdez: – De ki a bácsi? Mit akar hétfőn reggel tőlem?

Összekötöm őket, átadom a telefont, a bácsi bemutatkozik és hadarni kezdi történetét.

– Magát javasolták, hogy segíteni tud rajtam – mondja szinte esedezőn.
Hamar le lesz állítva. Végig sem hallgatják, mit akar. Lehet, nehezen is érthető a história, de akkoris.

Rogyadozó térdekkel áll mellettem. Csak hallom a vartyogást a telefonomból, de nem értem, mit mondanak neki. Ahogy beszél hozzá a vonal másik végén a hang, úgy megy össze. Őszes hajába beletúr. Kihullott fogainak töve látszik, ahogy eltátja száját és végül kiböki:

– Köszönöm szépen, szóval nem vállalja?

Bizony nem. És ő ezért jött föl Somogyból, hajnalok hajnalán, hogy megtudja, a neves ügyvéd elutasító válaszát. Szomorúan adja vissza a mobilomat, majdnem elsírja magát. Elcsukló hangon mondja:

– 81 éves vagyok, teljesen tönkre mentem és bárkihez fordulok senki sem segít. Higgye el, megfizetném az árát, csak adjanak nekem igazságot. Nem, egészséges már nem leszek, csak a becsületemet kapjam vissza. Hogy valahol valaki orvos valamit elrontott és ezért vállalja a következményeket.

Szomorúan búcsúzunk. Ő megy vissza Somogyba a kis zsákfaluba. A szegény parasztember ezúttal nem győzhetett, mint a mesékben vagy mint a jobbféle regényekben. Itt nincsen hollywoodi sikersztori. Meg sem hallgatták, nemhogy igazságot szolgáltattak volna neki. Szociális érzékenység – ma.