Hervad a lélek. Szorong, fél, nyugtalan, mert negatív tartalmak tolakodnak elő számára. Azért is, mert nemrégen járt a temetőben, amelynek őszi, kora téli szépsége nem győzte meg, hogy a mulandóság csak látszólagos. A templomba menő az „utolsó vasárnappal” szembesülve hall az előírt textusban nagy megpróbáltatásról, nyomorúságról, hamis krisztusokról, a csillagok megindulásáról, jajgatásról – hát miért is lenne öröme? 

Ha pedig a nagyvilág aktuális eseményeire gondol, akkor még inkább rejtélyesnek és bizonytalannak látja a jövőt, de személyes kilátásai sem nyugtatják meg jobban, mert tudja – ha tagadja is –, hogy az ő életében is eljön az a bizonyos utolsó nap. Ha csak ezeket éli meg, végleg beborul a „személyes ég”, és fájóan facsarodik a szív. Miért is? Mert nemszeretem kérdésekkel kell szembesülnie; olyasmivel, ami kikerülhetetlen. Mert most még, az idén, saját akaratunkból mentünk ki a temetőbe, de egyszer csak visznek oda, mert megvolt az a bizonyos utolsó nap.

„Beszéljünk inkább az életről!” – mondta egy nyakkendős úr egy halotti toron. A többiek zavartan elhallgattak, és emlékezetükből is törölni akarták a félelmetes utolsó éjszaka emlékét. A mama napokig haldoklott. Az utolsó éjszakát csak hárman élték át, ők mesélték a halotti toron a többieknek. Az élmény megrázó volt, ha időben nem tartott is sokáig. Gazdag szókinccsel ecsetelték a történteket a tanúk.

A csendesen szunnyadó, bár nehezen lélegző hozzátartozó hirtelen kalimpálni kezdett két sovány kezével, és mint aki láthatatlan ajtón dörömböl, úgy kiabálta: „Engedjetek be, engedjetek be!” A virrasztók döbbenetükben megmerevedtek, zavarukban nem nyúltak a beadandó gyógyszerért, sem a vizespohárért, csak percekig nézték a buzogánnyá formálódott kezeket, amint a láthatatlan ajtót verik, és a távozó elnyújtva kiabál egyre hangosabban, egyre reménytelenebbül. A csont és bőr karok aláhulltak, a buzogánnyá formálódott kézfej kékes görcsben maradt, a folyamatos kiáltás hirtelen egy végső jajban tört ki, majd sötét, néma, éjszakai csend lett a szobában.

Itt tartottak a tanúk az elbeszélésben, amikor megszólalt az úr: „Beszéljünk inkább az életről!”

Valóban: az Életről beszéljünk! Nem arról az életről, amely minden erőfeszítésünk ellenére megszökik matériánk bonyolult rendszeréből, és amelyet biológiai életnek nevezünk, hanem arról, amely spirituális minőséggel bír, és amelynek különleges isteni érintettsége van. Az első a földi élet, a másik a mennyei élet, avagy az örök élet.

Tudták ezt a görögök, azért leltek két szót is az élet valóságára. A földi életet biosznak nevezték, a másikat dzoénak. Már a biológiai, azaz a földi élet is hatalmas, felfoghatatlan csoda, igazi nagy tudósok vallanak róla, hogy mekkora titok, és még mindig csak találgatják a természetes létrejöttét, sőt még igazából azt sem tudják megmondani, hogy mi az élet, csak az életjelenségeket érzékeljük.

A földi élet csodája indíthat bennünket Alkotója csodálatára. Ám ha a földi élet csodáját nem értjük, mennyivel kevésbé vagyunk képesek felfogni az örök élet csodáját? Sem idő, sem tér, sem kép, sem fogalom nem áll a rendelkezésünkre, hogy racionalista igényességgel, kimerítően járjuk körül a témát, ám szíve nagyot dobbanhat annak, akinek hallása van.

Bátran mondhatjuk, hogy örök élet, mert erre tanít minket Isten igéje, és igazából csak a mi bizalmunkat kéri cserébe a minden létezőknek Alkotója, és azt sem feltételként, hanem csupán az elfogadás eszközeként. Nem kell az ajtón két ököllel dörömbölni: nyitva áll a Jézus Krisztusban hívők előtt (1Jn 2,25).

Beszéljünk tehát az örök életről ezen az „utolsó vasárnapon”, és koncentráltan ízleljük ezt a kifejezést. Mulandó életünk sodrásában merjük ezt a nagy üzenetet forgatni a haláltól megrettent szívünkben. Ahogy egyre jobban átjár bennünket ez a mennyei üzenet: a nekünk ajándékba szánt örök élet, annál átélhetőbben szétárad a szívünkben a békesség, harmónia, és ebben a helyzetben még Pál apostolt is képesek leszünk megérteni, élményét átélni, aki arról beszélt, hogy vágyódik Krisztushoz költözni és nála lenni, de tudva földi kötelességét, ennek az elköltözésnek a lehetőségét munkaadójára, az Úr Jézus Krisztusra bízza (Fil1,23–24). 

A szerző nyugalmazott evangélikus esperes.