Magda a pár hetes Beával (Sanyikáról nem maradt fénykép)

„Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21)

Sanyika

„1946. január 12-én született meg Sanyika. Én boldog voltam, a baba egészséges. A kórteremben ugyan hideg volt, a pelenkák gőzöltek, mikor kibontották a babákat. Anyám a táviratot Pesten három nap múlva kapta meg! Már hazavittük a kicsit, amikor nagy baj történt. Fél nap alatt lejött Sanyika bőre, az arcán, a mellkasán. Azonnal bevittük a kórházba, ahol Kemény Klára orvosnő rokonunk dolgozott, a híres dr. Stühmer Frigyes gyerekgyógyász mellett. A professzor kijelentette, hogy a gyerek menthetetlen. Nagy küzdelem folyt mégis a baba életéért, én fejtem a rengeteg tejet, de ő egyre kevesebbet tudott lenyelni, mert a kór a nyálkahártyákat is megtámadta. Mikor a beteghordozó, karján lepedőbe csavarva kihozta a kis testet, nem néztem meg, csak megsimogattam: szegény kisfiam, aki azért jött a földre, hogy szenvedjen… Kopogós, szikrázó napsütésben temettük Farkasréten. A gyászhuszár a hóna alá vette a kis koporsót, úgy vitte fel a sírig. Ebben az évben nagy volt a gyerekparcella a temetőben.”

Nóra

Igazi csodaként éltem meg az első gyermekem várását. Kicsit előbb érkezett, mint terveztük, de nagyon örültünk neki. Negyedik hónapos terhesen még bejártuk Európát a férjemmel, hátizsákkal, vonaton. Nóri Párizsban mozdult meg először, tetszhetett neki a világ fővárosa… Amikor aztán domborodni kezdett a pocakom, nem győztem gyönyörködni benne. Persze csak otthon, mivel a hetvenes évek végén a kismamák még bő tunikákban takargatták magukat. Nóri kivárta a sorát, pontosan a kiírt napon kezdődtek a fájások. A Schöpf-Mérei kórház szülészetén fekve hallgattam a Bakáts téri templom harangjait. Előttem van a férjem meghatódott arca, amikor megtudta, egy egészséges, három kiló hatvan dekás kislány apukája lett… Már hajnalban mosolyogtam, amikor a nővér hőmérőzni ébresztett – aztán egész nap beszélgettem Nórival, akinek pici manóarcocskája volt, gyönyörű keze, füle, orra, mindene… Amikor először toltuk ki a babakocsiban, már otthon, úgy éreztem, kiválasztott vagyok. Azóta nemcsak érzem, tudom is: a Teremtő a legnagyobb ajándékot adta azzal, hogy édesanya lehettem.

Panka

Már az első ultrahangos képen láttam, kislány. Annyira finomak voltak a vonásai, különösen profilból… Mostanában sokszor eszembe jut, milyen volt, amikor először gömbölyödött a hasam Nórival. A csoda huszonnyolc év múltán is csoda. Az egyetlen apró különbség, hogy a lányom hasa nő. Viszont én is szülök, szoptatok minden második éjjel, álmomban.

Január 25. Nyolckor telefon: Nórinak tízpercesei vannak, bemennek szülni. A kórházban, a szülőszoba előtt a doki megsúgja: császár lesz. A fájások gyengék, a baba viszont óriási. Szegény kislányom, bemehetnék hozzá, de jobbnak látom, ha kint maradok. Egy pillanatra látom Nórit, amikor betolják a műtőbe, lángol az arca az izgalomtól. Istenem, még csak most született. Nem lehetne valahogy cserélni? Hogy ne az ő hasát vágják fel? Imádkozom: Istenem, add, hogy minden rendben legyen.

Egy örökkévalóságnak tűnik, amikor harsány sírást hallunk: férjem megszólal, ez Panni lesz. Pár perc múlva az üvegajtóhoz hoznak egy csomagot, benne az unokánk. Hunyorogva nézeget, ázott kis kezecskéjével integet. Kérdezem, egészséges-e, fölsírt-e rendesen. A szülésznő nevetve válaszol: Ez? Hát majdnem szétverte a berendezést! Panni 4160 gramm, 56 centi.

Istennek hála: nagyszülők lettünk.

Sanyika születésének történetét Jásdiné Gajárszky Magdolna Bővített életrajz című írásából idéztem.