– Azt írta be dedikációként a nekem szánt könyvébe: „Szerény kísérlet a kizökkent idő helyretolására.” Kicsit bővebben kifejtené?

– Goethének van egy csodálatos mondata a Hamlettel kapcsolatban. Így hangzik: „Lekaszálják a régit, és kisarjad az új.” Hamlet meghal, a régi rosszat és jót lekaszálják, és kisarjad az új. E pillanatban rettenetesen aggaszt a világ: katasztrofális helyzetben van. A politikus urak képtelenek felmérni, hogy milyen állapotban vagyunk. Nemcsak a migráns- vagy a klímaproblémára gondolok, hanem például a szegénység és a gazdagság elrettentő aránytalanságaira. Fogalmunk sincs, mi történik a háttérben, felfoghatatlan mértékű információáradatban élünk. Nagyon sok ember már attól lelki beteg, hogy nem érti a legegyszerűbb dolgokat sem. Úgy érzem, a világ megbolondult. Elvesztette belső egyensúlyát. Tökéletes sohasem volt, de akadtak pillanatok, amikor az emberiség nagyobbik része tudta, merre tart. Most fogalmunk sincs, hogy merre tartunk, illetve merre löknek bennünket.

– Lehetséges, hogy a múlt mindig jobbnak tűnik, mint volt?

– Mélyen hiszek abban, hogy a múltat meg kell ismerni, mert a múltban van jelenkori gondjainkra a magyarázat, csak föl kell ismerni. Azért írtam a dedikációmban, hogy „szerény kísérlet”, mert én sem tudom, hogy a kizökkent időt hogyan kell helyretolni. A világot egyensúlyban egy dolog tudja tartani vagy valamikor a helyére tolni: ha mindenki – utcaseprőtől a miniszterelnökig – a maga helyén a maga dolgát a legjobb belátása szerint és a legtisztességesebben elvégzi.

– Jevtusenko írja a Naggyá lenni című versében: „Bűn a középszerűség, akárcsak / a hazug szó: elfajulás.” Pár sorral lejjebb pedig: „Naggyá nem lenni – gyalázat.”

– Nem az a fontos, hogy naggyá legyek, hanem hogy olyan dolgot csináljak, amihez értek. Egész életemben tanítottam. Ma már nyugdíjasként csak a Pesti Magyar Színház színiakadémiáján tanítok heti hat órában. Azért vállaltam ezt a feladatot, mert úgy gondolom, hogy hetven év fölött is még hasznosan csinálom. De már például nem akarok filmet forgatni, mert úgy érzem, azt már nem csinálnám úgy, mint ahogy A kereszt kereszt- útja című filmem forgatása idején; ebben a műfajban az volt a hattyúdalom. Sokkal butább vagy tehetségtelenebb nem lettem, de az energiáim megfogyatkoztak; következésképp nem szabad olyat elvállalni, ami már nem lesz a saját mértékem és igényem szerint tökéletes.

– Van, aki azt mondja: mi értelme van annyit időzni a múlttal? Hagyjuk a buzgó történészekre. A sors a jövő irányába mutat, nem pedig a múlt felé. A Nobel-díjas Steinbeck ezzel szemben azt állította egy interjúban, hogy „…minden mulandó, a siker meg a többi. A jövő nem létezik”.

– Az ember számára szűkül a szubjektív jövő, s ebbe a politika is beleszól. Fogalmunk sincs arról, milyen lesz a jövő. A múlt az, ami biztos. Szeretem Pilinszky János gondolatát: „Múltunk a mi legfőbb reményünk.” A múlt ismerete megtanít érteni a jelen időt. A jövőt csak elképzeljük. Egy húszéves számára természetesen fontos a jövő, fontosabb, mint nekem. Itt ülök a rengeteg könyvem között, és az jut eszembe, hogy a könyvkiadók arra gondolnak: húsz-harminc év múlva már nem lesz könyvkiadás. Ismertem sokkönyves írókat, akiknek ma már a nevére sem emlékeznek. Eltűntek az időben.

– Könyvének fülszövegében többek között ez olvasható: „E szerteágazó tematikájú esszéfüzér darabjai önéletrajzi ihletésűek, mert minden történethez személyes köze van a szerzőnek.” Hozzáteszem: olyan dolgokat, összefüggéseket vesz észre, amelyek további gondolkodásra késztetik az olvasót.

– Szeretném hinni magamról, amit a tudós Dombi Márton mondott barátjáról, Csokonai Vitéz Mihályról: „Jellemezte őt az észrevevés tálentuma.” Szeretném hinni, hogy észreveszek valami fontosat, és írásaimban megpróbálok a különböző dolgok között tartalmas összefüggéseket felfedezni.

– Az Időtörésben kísérletet tesz arra, hogy láttassa és rekonstruálja a közelmúltat, hajdanvolt érdekes emberek „életre keltésével”. Ugyanakkor nagyon ficánkol a személyéhez kötő- dő eseményekben.

– Lehet, hogy a korom miatt, de az elmúlt évtizedekben rengeteg minden történt velem. Ebből a szempontból látom fontosnak a személyességet. Nehezen viselem, hogy egyre kulturálatlanabbá válik a világ. Például a színház nézőterén esznek; vagy pulóverben ülnek be az Operába; az amerikai turista a színpad elejére teszi le a kólásüveget, és így tovább. Ami a személyes múltamat illeti: nagyon sok olyan emberrel találkoztam életem során, akiknek az élete valamiféle például szolgálhat mások számára. Mezei Mária hitéleti helytállása például: mindig, minden körülmények között ragaszkodott megszenvedett, megvallott hitéhez. Példa lehet, ha valaki akkor is megmondja az igazat, amikor neki ebből kára származik. Fejes Endre, Pilinszky János, Kondor Béla, Kormos István… Igen, a múltbeli példáim, történeteim, szavakkal festett arcképeim a jelennek szeretnének felmutatni olyan emberi minőséget, amely kiveszőben van!

– Tudvalévő, hogy nagy szerelme a színpad. Mit válaszol arra a kérdésre, hogy napjainkban miért nincsenek olyan nagy színészeink, mint voltak egykoron?

– Mert a színház mint szellemi forrás már nem fontos a társadalom számára. Nem fejlődhetnek ki nagy egyéniségek, ha nem figyelnek rájuk. Egy hatodrendű, pösze tévériportert jobban ismernek, mint Csomós Marit vagy Udvaros Dorottyát. A „bölények” – Bessenyei, Básti, Sulyok, Bulla, Latinovits stb. – azért lettek fajsúlyos, nagy művészek, mert a közönség által is kényszerítve voltak arra, hogy a munkájukra figyeljenek, és folyamatosan építsék önmagukat. Ma a világ nem honorálja azt, aki önmagát építi. Az emberek, a társadalom azt becsüli, akinek sok pénze van.

– Attól az embertől kérdezem, aki tanított, filmet és színházat rendezett, több könyvet írt és szerkesztett, tanulmányok és cikkek tucatjai vannak a háta mögött: miért ír?

– Mert valamit el akarok mondani embertársaimnak. Nagyon korán elvesztettem a szüleimet, egyetemista koromban már önmagamat kellett eltartanom. Egész életemben dolgoztam, megszoktam, hogy rendet kell tartanom magam körül. Az írás: szolgálat. Kísérlet a rendteremtésre.

– Végezetül: az evangélikus vallás rányomta-e a bélyegét sorsának alakulására?  

– Hétéves koromban kerültem a budai evangélikus árvaházba. Beteg édesanyám helyett Zsuzsanna nővér és Tamás bácsi volt egy évig apukám, anyukám. 1950-ben a kommunisták gyarmattá alázták Magyarországot, elrabolták az egyház vagyonát, bezáratták az árvaházat. Emlékszem, álltunk beteg édesanyámmal a kapuban, Zsuzsanna nővér megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Vigyázz az édesanyádra!” Egész életemben végigkísért ez a szeretetre tanító, hitet adó mondat.