Louis de Wohl A vidám koldus címmel írt életrajzi regényt Assisi Szent Ferencről, Nikosz Kazantzakisz regényényének pedig Isten szegénykéje a címe. Gyakran eszembe jut (egyszer írtam is róla), hogy ha József Attila első kötete címének – Szépség koldusa – szórendjét megfordítjuk (irodalmi szaknyelven szólva inverziót alkalmazunk), az jön ki, hogy koldus szépsége. És ez mennyire találó lenne egy Szent Ferenc-életrajz címéül! Jézus a betlehemi istálló kiszolgáltatottságában született. Szülei, Mária és József átmeneti szállást kerestek a születendő kisded számára. A születendő Istenség kiszolgáltatta magát az emberek befogadó vagy elutasító magatartásának. A betlehemező népi játékokban és az adventi, karácsonyi népénekekben gyakran visszatérő motívum a kiszolgáltatott szent család és az áldott emberek, pásztorok, fogadósok, akik befogadják vagy segítik a szállást kereső családot. Szépen idézi ezt a népi lírai hagyományt Nagy László is a Játék karácsonykor című versében, amelyben az egyszerű pásztorok így drukkolnak a Heródes gyilkos haragjának kitett, veszélyeztetett kis Jézusnak: „Megmenekül, úgy remélem / a fiú, a fiú, / kívánjuk, hogy sose féljen, / ne legyen szomorú.”

A földön járó Krisztus hasonlatos a Mark Twain Koldus és királyfi című regényében szereplő királyfihoz, aki a koldusfiúval ruhát cserél, és végig kell szenvednie a kolduslét kiszolgáltatottságát. Megverik, bolondnak tartják, gúnyolják. Jézusnak pedig ezt mondják: „Ha király vagy, szabadítsd meg magad!” Egyfajta királyparódiát játszanak Jézussal kínzói, a római katonák, amikor unalmukban bíborpalástot, nádpálcából jogart adnak neki, és tövisből font koronát helyeznek a fejére. A Koldus és királyfiban aztán a történet végén a koldusfiú visszatérhet a maga királyi dicsőségébe.

Koldustarisznyás Isten

A lelkiségi irodalomban és szépirodalmi alkotásokban Isten gyakran ölt álruhát, hogy „tesztelje” az emberi szíveket. Szergej Jeszenyin híres versében koldusként jeleníti meg Istent: „Emberszívet mérni ment az Isten, / koldusrongyban járt az erdőszélen. / Fatörzsön ült egy vén a tölgyesben, / száraz cipót rágcsált fogatlan ínyével. / Meglátván a koldust az apóka, / az ösvényen, vasbot a kezében: / »Szerencsétlen ember« – azt gondolta – / »éhségtől támolyog betegen, szegényen.« / Oda- ért az Isten, gondját hordva: / »Az emberszív soha föl nem ébred…« / S az öreg dörmögve kezét nyújtja: / »Nesze, falj… egy kicsit megerősít téged.«” (Emberszívet mérni ment…)

Az iménti Jeszenyin-verset Weöres Sándor fordította, akit szintén foglalkoztatott az alárendelődő és szolgáló Istenség gondolata. A Rongyszőnyegben így ír Weöres: „Valaha én is úr akartam lenni; / ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.” Az idézett Jeszenyin-versnek szinte kísértetiesen párhuzamos verse lehetne a Jeszenyinhez hasonlóan szintén igen fiatalon elhunyt cseh Jeszenyin-kortárs, Jiří Wolker Koldusok című verse: „Az Úristen egyszer eljött a portámra / Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, / szénában aludt bizonyára, / mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. / Megállt a küszöbön és alamizsnát kért. / Sok mindenem volt akkor, / sok fojtogató kacatom. / Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem, s gallér a nyakamon / és mert tele volt a gyomrom, / jobb-e meghalni, mint élni, / ez volt a gondom. / Nem adtam neki semmit – nem volt kezem – / ó, mennyire égetett a szégyen / mikor a szemembe nézett az a két szem / oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. / Az Isten elment. / Az ajtó nyitva maradt. / S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, / kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra, / no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba / s ezüstös emlékezést édesanyámra. / Most a várost járom s az Istent keresem. / Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, / tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, / de most már nem fog fájni semmi, / mert elhagytam minden fojtogató kacatom. / Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra / kezünkben kalap, fejünk felett a nap. / Szeretetért esedezünk, emberek – nyissátok ki a szíveteket!” (Zádor András fordítása)

Felismerés ez a vers. Meg kell szabadulni a fojtogató kacatoktól, amelyek elfojtják a szívet, ha nagyon körülpakoljuk magunkat a tárgyi világ lomjaival. Egyetlen gazdagság van: Isten oldalára állni és Istent kísérgetve szeretetet koldulni az emberektől az utcasarkokon.

Látszat és való

Ovidiusnál Philemon és Baucis történetében az idős házaspárt az istenek – Zeusz és Hermész – emberi alakban, szállást kereső tikkadt vándorok képében látogatják meg, és megjutalmazzák az idős házaspár szegényes, de áldozatos vendégszeretetét. Homérosz Odüsszeusza ugyan nem istenség, de a hosszas távollét után szintén koldusnak álcázva érkezik haza, hogy meggyőződjön feleségének és szolgáinak iránta való hűségéről, lojalitásáról. A bibliai Lótot Isten angyalai egyszerű vándorokként látogatják meg, és Lót szállást ad nekik. Isten küldöttei így győződnek meg róla, hogy vannak Szodomában igaz emberek is, például Lót és családja. A dúsgazdag ember és a koldus Lázár evangéliumi példázata örök intelem a hí- vők számára. A 3. századi Egyiptom sivatagi atyáinak történeteiben is előfordul, hogy Isten álruhás angyalt küld, hogy próbára tegye a remetéket. Agathón atyáról jegyezték fel, hogy amikor elment a piacra értékesíteni a kosarakat, melyeket pálmalevelekből font a kellionjában (a magános remetelakban), a vásárba vezető út szélén kérlelte egy leprás, hogy vigye el őt a hátán a vásárba. Ott pedig folyamatosan kuncsorgott a leprás, hogy Agathón atya vásároljon neki ezt-azt (lepényt, bort, miegymást) az eladott kosárkák árából. Végül arra kérte az idős atyát, hogy vigye vissza oda az országút szélére, ahol a történet elején találkoztak. 

Amikor elköszöntek, és az idős atya már némi távolságból visszapillantott a koldusra, helyette Istennek egy fényességes angyala ült ott a koldus helyén. A Mátyás királyról szóló mesékben az álruhás király gyakran vándor képében teszi próbára az emberek jószívűségét, erényét, becsületességét. Móricz Zsigmond közismert, Hét krajcár című novellájában a szegény család számára az isteni gondviselést, a megoldást, az utolsó, hetedik, hiányzó krajcárt a koldus adja.

Árulkodó tekintetek

Az álruhás Istenség Isten mivoltát legtöbbször a tekintete árulja el. Gyakran jut eszembe a Ben Hur című filmből az a jelenet, amikor az épp szomjan halni készülő Ben Hurnak Jézus egy kis cserépedényben vizet nyújt. A filmben Jézust csak hátulról lehet látni, egyszerű gesztusairól és hosszú hajáról lehet „felismerni”. Egy római katona (rabszolgahajcsár) tekintetének tükrében mégis érzékeljük Krisztus tekintetét. A rabszolgákkal és a lakossággal kegyetlenkedő római katona tekintetét láttatja a film, amint Jézus tekintetével találkozva megenyhül, megszelídül. A már említett Wolker-versben a kolduló Isten tekintete nyugodt és oly kék, mint a tenger. Sánta Ferenc Isten a szekéren című novellájában így jellemzi a paraszti álruhába öltözött Isten tekintetét: „A szeme tiszta volt, és szomorú.” „Barna tekintete volt, és mély, mint az erdők.” A legtöbb vallásban az Istenség a szegényeknek, kiszolgáltatottaknak gyámolító- ja, oltalmazója és jutalmazója. Ezért tréfásan meghökkentő Tamási Áron keserűen humoros Rendes feltámadás című novelljában a végkifejlet: a szegény ember bízik a túlvilági jutalmazásban, aztán szembesül azzal, hogy a túlvilág is a gazdagoké és a rangosaké, a szegényt a sor végére küldik feltámadáskor. A koldus Isten itt jár-kel közöttünk. Szeretetalamizsnát kér tőlünk, igen gyakran önmagát „felebarátunknak álcázva”. Számos olyan irodalmi alkotás is van, amelyben az embernek Isten iránti szomjúsága jut kifejezésre. Ezt írja meg például a XLII. zsoltárban Szenczi Molnár Albert: „Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik, / Lelkem úgy óhajt Uramra, / És hozzá fohászkodik.” József Attila nem szomjúságról, hanem Isten-éhségről ír A kutya című versében: „Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk, / Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.” Az embernek Isten utáni szomja és éhe azonban már egy másik esszé témája lehetne. Töprengésemet evangéliumi idézettel nyitottam, azzal is zárom: „Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mt 10,40)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 7. számában jelent meg, 2016. február 7-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.