Az új vendég kicsit bajlódott az ajtóval, hogy be ne csípje magát, és hogy ne kelljen hangosan becsapnia, de végül sikerült úrrá lennie a helyzeten. Tipegő, de határozott léptekkel elindult a fogas felé, hogy felakassza a kabátját. Ám mielőtt ezt megtette volna, összecsukta és a kabátja zsebébe csúsztatta elmaradhatatlan társát, a fehér botot. Az idős asszony ugyanis vak volt. Igaz, az orvosok nem teljes vakságot állapítottak meg nála, ám ez valószínűleg csak tudományos jelentőséggel bírt, hiszen a gyakorlatban néhány különösen éles folton kívül semmit nem látott.

A Menü bárban már jól ismerték, hiszen nap mint nap odajárt étkezni. Szerette a főztjüket, s ami szintén nem mellékes, még az ő kevésnél is szerényebb járandóságából is tellett a kétfogásos ebédre. Igaz, azt nem láthatta, hogy bár mindig a legalacsonyabb árat fizette, nem okvetlenül az annak megfelelő menü került a tálcájára, hanem az, amelyet – még ha drágább volt is – ő jobban szeretett. A kis étterem dolgozói ugyanis nem átallották időről időre „rútul becsapni” kedves vendégüket. Sőt a figyelmes szemlélő azt is észrevehette, hogy – valami különös véletlen folytán – a hölgy tányérjába kicsit mindig több jutott, mint amennyit meg tudott enni, így ami megmaradt, azt az üzlet dolgozói már csomagolták is be, hogy hazavihesse vacsorára.

A „csókolom-csókolomozást” – amely bár némi ellentmondást hordozott, hiszen nyugdíjas lévén sok „lecsókolomozottnál” idősebb volt – saját maga találta ki. Így könnyebben észrevették, felismerték, ha valahová betért. No meg, mivel így vonult be a köztudatba, „a vak néni” elnevezést lassan az egész lakótelepen felváltotta a sokkal kedvesebb „Csókolom néni” megszólítás. Nem is akadt a környezetében, aki ne szerette volna, bár a miértre aligha tudott választ adni bárki is a lakótelepiek közül. Talán kedvességéért vagy idős kora és szomorú sorsa ellenére is feltűnően pallérozott modoráért, netán örökös, hervadhatatlan jókedvéért. Ha tehette, szívesen csevegett bárkivel egy kicsit, mindenkihez volt egy kedves szava, és szelíd türelemmel hallgatta végig azt, aki megszólította. Sőt ha kikérték a véleményét, gyakran bölcs tanácsokkal is szolgált.

Amikor Csókolom néni délben benyitott az étterembe, a helyiség tulajdonosa, észlelvén a megérkezését, abbahagyta a kiszolgálást, és hozzá sietett. A sorban állók – látván a megtorpanás okát – nem zúgolódtak, sőt akkor sem méltatlankodott senki, amikor a főnök finoman átkarolva az egyetlen még üres asztalhoz kísérte, és felsorolta neki az aznapi választékot.

Aztán Csókolom néni egyszer csak nem jött. S bár az üzlet élte tovább a mindennapi életét, idővel kezdett hiányozni a törékeny törzsvendég. Hiába kérdezősködtek utána, nem tudott róla senki.

Ám ahogy új hónapra fordult a naptár, s a csiklandozó napsugarak délelőttönként már fel-felkeltek egy rövid időre, hogy csúfot űzzenek a még mindig magát kellető makacs télből, egyszer csak felhangzott az ismerős köszönés: „Csókolom! Csókolom!” Felderültek az arcok, s volt, aki egy gyengéd mosolyt küldött felé, de olyan is akadt, aki simogatva megérintette a kabátját, amikor szokott gyors tipegésével elhaladt mellette.

A néni érezhette, hogy „némi magyarázattal tartozik”, így szerény modorát meghazudtoló nyíltsággal, a panaszkodás leghalványabb jele nélkül mesélte el, hogy bizony azért nem tudott jönni az elmúlt időben, mert elfogyott a pénze, s nem maradt annyi, hogy az ebédjét kifizesse. „Kölcsönkérni nem akartam – mondta –, mint ahogy nem tettem ezt eddig sem soha.” Meg aztán – az igazat megvallva – nem is nagyon lett volna kitől. Így inkább egy reggeli és egy esti étkezésre szorítkozott a nehéz időszak alatt.

„Ezt meg ne halljam még egyszer! Ha legközelebb ilyen van, akkor is tessék jönni, legfeljebb majd felírjuk, és később rendezzük a számlát” – korholta Tibor, miközben hamiskás mosolyra húzta a száját. S véleménye sokakból váltott ki egyetértő bólogatást. Majd meg sem várva a választást, már pakolta is a visszatért vendég tányérjára az aznapi kínálatból a legfinomabbat. A néni mintha kicsit megszeppent volna, de az arcán át-átfutott egy-egy mosoly, ahogy jóízűen falatozott az ízletes, meleg ételből. Aztán – kezében a kis csomaggal – hangos köszönéssel elindult az ajtó felé.

„Ilyen a mi nénink” – dünnyögte maga elé az üzletvezető, majd a következő vendég felé fordult. A pult előtti sorból – mintha csak egy ókori antik dráma kórusa lenne, amely a darab végén összefoglalja a tanulságot – egy mély, dörmögő hang szólalt meg: „Ilyen egyszerű ez. Jónak lenni nem nehéz. Elég, ha nyitott szemmel jár az ember.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2016. március 20-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.