A közelmúltban rendezett révfülöpi Luther-konferencián személyesen nem tudott részt venni, de a reformátor kettős kormányzásról vallott nézeteit aktualizáló előadását felolvasták.

Véghelyi Antallal, a Magyarországi Evangélikus Egyház – jelenleg nem működő – liturgiai bizottságának tagjával, az országos iroda egykori teológiai referensével, hetilapunk A vasárnap igéje rovatának korábbi vezetőjével a közelgő nagyhét apropóján beszélgettünk.

– A Keresztyén Igazság folyóirat tavaly novemberi számából idézett mondatoknál erősebb egyházkritikát aligha lehetne megfogalmazni. Valóban ennyire tragikus a helyzet?

– Meglehetősen. Lelki kormányzásnak nyoma sincs egyházunkban, mert a mostani egyházkormányzás nem más, mint egy intézmény adminisztratív eszközökkel való igazgatása.

– Ez általában is jellemző ma a keresztény felekezetekre, vagy kizárólag a Magyarországi Evangélikus Egyházra tartja érvényesnek?

– A római katolikus egyházban és az ortodox egyházakban ennél talán jobb a helyzet, mert a püspökök tanításbeli kérdésekben is megnyilatkoznak, és törekednek arra, hogy egyházukban tanfegyelem legyen. Nálunk tanfegyelmi kérdésben – a reformáció óta – mindössze kétszer indítottak eljárást, és mind a kettő befejezetlen maradt, mert kivárták az érintettek halálát. Gyakorlatilag nincs rá magyarországi példa, hogy a püspökök bárkit – tévtanítása miatt – elmarasztaltak vagy vegzáltak volna. A probléma tehát korántsem új keletű.

– No, de mi éppenséggel büszkék szoktunk lenni arra, hogy protestáns egyházainkban nem létezik „tanítói hivatal”…

– Jobb, ha tisztázzuk: reformátoraink annak idején csupán azt bírálták, hogy Róma a tanítói hivatal tekintélyét a Szentírás tekintélye fölé helyezi. Ezt természetesen ma sem vállalhatjuk. De a püspökség tisztsége – vele az apostolság örökölhető lelki tartalma – a reformáció korában is megmaradt, és a püspököknek igenis elsődleges feladatuk az egyház lelki kormányzása. Ahogyan révfülöpi előadásomban is írtam, az apostolok nem voltak se főpénztárosok, se személyzetisek, se főépítészek, se jogi képviselők, hanem az evangélium tisztán és igazán való hirdetésének és tanításának felügyelői voltak. Kézrátételükkel ennek felügyeletére hatalmazták fel a püspököket is. Így részesítették őket a lelki kormányzás felelősségében a rájuk bízott nyáj élén. Luther annak idején nehezményezte, hogy a pápa fennhatósága alatt álló püspökök nem végeznek valódi egyházi szolgálatot, hanem hivatalnokokká és világi hatalmasságokká lettek. Mit mondana akkor mostani püspökeinkre, akik prédikálnak, iktatnak és szentelnek ugyan, de a szószékeinkről nemritkán messze hallatszó tévtanításokkal nem foglalkoznak? Mostanság egy lelkész szolgálatában bárminek lehet következménye, csak annak nem, amit prédikál.

– Tévtanítások idéznék elő gyülekezeteink Európa-szerte tapasztalható fogyatkozását?

– A probléma gyökerét mélyebben kell keresni. Nem véletlenül választottam elő- adásom alcímének az ismert evangéliumi mondatot: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” (Lk 9,23) Jézus itt világossá teszi, hogy az ő követése „keresztkövetést”, kereszthordozást jelent. Mármost a civilizált világ kereszténységé- nek ehhez egész egyszerűen nem fűlik a foga. Egyházvezetőink pedig – érzékelvén a hívek berzenkedését – megalkudtak, és szép lassan kezdték megtűrni a Luther látásmódjával szögesen ellentétes „dicsőségteológiát”, amelyben a keresztnek csak Krisztus földi életében jut szerep. Ma pedig már ott tartunk, hogy az európai kereszténységet a hedonista jelzővel lehet illetni.

– De ha „a kereszt teológiájának” nevezett lutheri látásmód helyett könnyebben fogyasztható evangélium hangzik a szószékekről, akkor miért fogyatkoznak mégis a hívek?

– A gyülekezeti tagság létszámbeli alakulását – koronként, településenként – számos tényező befolyásolhatja. Ma azonban tapasztaljuk, hogy akik lelki kormányzásra vágynak, azok előbb-utóbb más közösségekhez – gyakran sajnos szektákhoz – csapódnak. A felhígított evangélium pedig sokak számára még mindig nem elég „híg”, noha talán a féligazságok a legveszélyesebbek. Helyes hangoztatni, hogy Isten úgy fogad el bennünket, ahogy vagyunk, mert ez igaz. De nem azért, hogy olyanok is maradjunk. Arra viszont ritkán figyelmeztetnek a lelkészek, hogy Krisztus képére kell formálódnunk. Pláne nem „ijesztgetnek” Luther Pál nyomán tett kijelentésével, miszerint itt a földön még csak „a megfeszített Krisztus képére”… Ez az, amiről nem akar hallani senki. És ez az, aminek hangoztatásától a lelki kormányzásért első renden felelős püspökök is inkább eltekintenek.

– Milyennek kellene lennie Luther egyházának?

– Krisztusi egyháznak, a szó valódi értelmében. Sokak protestáns identitástudata abban merül ki, hogy nem vagyunk katolikusok. Holott éppen mi vagyunk azok – a pápa csak római. Az én félelmem az, hogy már rég nem lesznek gyülekezetek, de püspöki hivatalok és más egyházi irodák még mindig lesznek. S hogy ne csupán papíron létezzen Magyarországi Evangélikus Egyház, néhány templomot majd fenntartunk, kínosan ügyelve, hogy az oda betérőket senki ne riogassa azzal, hogy a bűnről beszél, vagy azzal a figyelmeztetéssel, hogy a megtérés alapvető életváltozást kell hogy eredményezzen. Luther különbséget tesz látható és láthatatlan egyház között. Osztom abbéli meggyőződését, hogy látható egyház nélkül láthatatlan egyház sem létezhet.

– Bizakodó bátorságunkat bizonyítandó, kérem, foglalja össze röviden a már említett lutheri „keresztteológia”, a theologia crucis lényegét.

– Helyesebb talán látásmódról beszélni, hiszen Luther keresztteológiájának a kereszt nem a tárgya, hanem az „optikája”, amelyen keresztül Istenre, emberre és a világra tekint. Tehát nem keresztértelmezésről van szó, amelyet némelyek szerint a „föltámadás teológiájával” kell kiegészíteni, hogy az egyoldalúságot elkerüljük. Luther természetesen Jézus kereszthalálát és föltámadását is a keresztteológia szemüvegén át nézi és értelmezi. Így például felismeri, hogy Jézus halálának nem Istenben kellett változást előidéznie – hogy tudniillik haragvó Istenből megbékélt legyen –, hanem bennünk. Bennünket kell az Isten számára elfogadhatatlan bűnösből az Isten elfogadott gyermekévé változtatnia, Péter apostol szavaival: isteni természetben részesítenie és így átlényegítenie (transsubstantiatio). Annak ellenkezőjévé kell válnunk, mint akik egyébként vagyunk. Zavarba ejtő módon nemrég két katolikus püspök kritizálta a reformáció egyházait, hogy nálunk mindent beborít a kegyelem, elég hinni, és akkor a bűnöst kinevezik igaznak, holott marad ugyanolyan, amilyen volt, nem változik semmi… Márpedig Luther szerint, ha a tényleges életváltozás nem megy végbe, akkor Krisztus hiába halt meg értünk. Ahogy 203. énekünk szövege mondja: „Kérlek, halálod ára / Rajtam ne vesszen kárba!” Bizony, ez a veszély komolyan fenyegeti a mai, keresztkövetést elutasító kereszténységet.

– Nem állhatom meg, hogy ne így tegyem fel a kérdést: lehetséges, hogy egyházunk egyik legismertebb Luther-szakértője katolikus teológián fedezte fel a reformátor teológiájának igazságát?

– Tény, hogy katolikusként – bár előtte két éven át Keken András prédikációit hallgattam a Deák téren – először katolikus teológiára iratkoztam be, és tény az is, hogy egyik tanárom – egy ökumenikus projekt apropóján – úgyszólván az első tanítási naptól Luther szidalmazásának szentelte óráit. Két hónap elég volt, hogy az ellenpropaganda hatására őszinte érdeklődés támadjon bennem a reformátor írásai iránt… Az evangélikus teológián 1981-ben végeztem, és addigra pontosan tudtam, hogy amiben Luthert Esztergomban elmarasztalták, abban volt leginkább igaza.

– Hogyhogy nem maradt a teológián?

– Ezt nem tőlem kellene megkérdezni. A rendszerváltás előtt egyházunkban is beindult kontraszelekciós folyamatról hosszan lehetne beszélni. Maradjunk annyiban, hogy segédlelkészi, majd parókus lelkészi szolgálatok után 2001-ben az Evangélikus Országos Levéltár kötelékében adatott először lehetőségem kifejezetten tudományos munkát végezni. Ezzel egy időben a liturgiai bizottságnak lettem az egyetlen „főállá- sú” tagja, majd – bár már nem ebben a minőségben – az országos irodától helyeztek nyugdíjba éppen egy évvel ezelőtt. Jelenleg Luther házi posztilláinak a fordításán dolgozom. Ez a kötet a harmadik magyar nyelvű kiadása lesz annak a válogatásnak, amelyet Dietrich Vida, Luther tanítványa a saját gyorsírásos lejegyzése alapján rendezett sajtó alá a reformátor 1532 és 1535 között elhangzott igehirdetéseiből. A most készülő kiadvány a régebbieknek részben revideált átdolgozása, részben pedig újrafordítása. A házi posztilla elnevezés arra utal, hogy Luther a beszédek többségét otthonában, saját – tág értelemben vett – háza népének mondta el, olyan alkalmakkor, amikor gyengélkedése miatt nem tudta vállalni a templomi szolgálatot.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2016. március 20-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.