A folytatásban ez olvasható a naplóban: „Ma reggel is, mint mindig, 6-kor keltem, hogy leckéimet megtanulhassam, ill. hogy átfuthassam. És most jön az az esemény, melynek ez a napló létrejöttét is köszönheti: a megérkezett Pester Lloydot Gyuri [Laci bátyja – a szerk.] a kezébe kaparintotta, és már le akartam mondani a mai újságolvasásról, mikor Gyuri hangosan kezdte a címeket olvasni: »Schicksalswende Österreichs… Einmarsch deutscher Gruppen… Schuschniggs Abschied.« A középületeken mindenütt horogkeresztes zászlók, a nép (állítólag) örömben úszik, a közigazgatás, rádió náci kézen van. Anglia erélyes hangú jegyzéket küldött Berlinnek – mintha ez a füle botját mozdítaná erre, Hitler ismeretlen helyre utazott. Ilyen zűrzavaros gondolatok után iskolába mentem, ahol a nap a német bevonulás jegyében telt el. Jójszakát.”

Négy füzet, hat esztendőt felölelő napló. Előd Nóra nyugalmazott drámapedagógus – egykor Sztehlo Gábor evangélikus lelkész megmentettje – regénybe illő módon bukkant rá régi, „Családi emlékek” feliratú papírdobozok mélyén a sűrűn teleírt, pepita fedelű füzetekre. A költözések közben a dobozok vele utaztak lezárva, valami csoda folytán megmenekülve az enyészettől. Nóra – édesanyjuk halála után – nővérével, Katival nekiállt a dobozban lévő leveleknek, de a pepita füzeteket már nem bírták kinyitni. „Majd legközelebb.”

Nem lett legközelebb. Kati meghalt. Sok év után unokatestvérének, Dezsényi Katinak a kezébe került a dokumentum, ő szerkesztette könyvvé. Nóra jegyzetekkel látta el, amelyek szinte egy második, rendkívül érdekes család- és kortörténetet adnak ki. Mint meséli, eredetileg a gyermekeinek akarta továbbadni: „Emlékeimben Laci hullámos hajú, pápaszemes fiatalemberként él, aki testvéreivel, Gyurival és Andrissal együtt rajongó szeretettel és dédelgetéssel vett körül bennünket, Előd kislányokat” – írja.

X

A négy füzetből három nővér révén több család – a Dezsény, Pichler, Előd, Káldor, szülők, gyerekek, unokatestvérek – élete bontakozik ki. A „főszereplő” Pichler fiúk hárman voltak, a két Előd lányka mellett pedig Káldoréknál Gyuri, a Pester Lloyd szerkesztője, Laci példaképe tűnik fel a lapokon. A svábhegyi Káldor-villában sokat voltak együtt, sőt 1939-től a Pichler és az Előd család együtt is lakott. Anyagi okokból a Mohai úton költöztek össze, amely a gyerekeknek édenkert volt: emlékezetükben nem a szegénység, hanem a közös játékok maradtak meg. Miközben jött a háború, a zsidótörvények, a bombázások, a pusztítás, a munkaszolgálat, a gettók, a halál… Laci sokat olvas, szépirodalmat és politikai lapokat, lépést tart mindennel, rögzíti a történelem fordulatait.

„Azért az érettségit még szeretném letenni”– írja, majd egy héttel a naplónyitás után ezt rögzíti: „Bár a világtörténelmi események nem folytatódtak, nem bánom, hogy elkezdtem, és tovább fogom folytatni.” Lelkes cserkész – már amíg zsidók is lehettek cserkészek.

Ám nem „csupán” a történelem sűrűsödő napjainak, hanem egy fiatalember férfivá érésének krónikája is a napló. Félénk, bizonytalan, örökösen kérdező ifjú alakja bontakozik ki az olvasó előtt. Az első szerelem regényét olvassuk: érzéseit mélyen megélő és írásaiban velük becsülettel szembenéző fiúét. Szerelmének tárgya Babi, akinek „csinos, kék fürdőtrikója, jó alakja van, azért még elég kislány. Eddig még sohase voltam szerelmes, kezdek kíváncsi lenni, hogy Babiba szerelmes vagyok-e, vagy csak úgy csinos, intelligens lány, tetszik nekem. Na, majd elválik”. A Zeneakadémián „Babi ott ült mellettem, közben elfelejtettem, hogy zenélnek”. S áprilisban már „az iskolában sokat gondoltam Babira. Vajon ő is vágyik-e egy csókra?”

Egészen intim feljegyzésekbe pillanthatunk bele; az ébredő szexualitásról őszintén, de szeméremmel ír a fiú. Persze a szerelem nem áll másból, mint ártatlan zsúrokból, sétákból, kirándulásokból, házi koncertekből, hazakísérésekből, abból, hogy Laci „felmászik érte a Naphegyre”. „Nemcsak testi ok az, ami Babihoz vonz, hiszen tényleges szerelmi életről szó sem lehetne, hanem egy biztos pont keresése ebben az egyedüllétérzésben.”

Babi tartással bíró, fiatal leány, aki nem biztos az érzéseiben. Ez sok szenvedést okoz Lacinak – de hát az első szerelmet élik, ki nem érzett hasonlóan? Az édes kézfogásokból, meghitt beszélgetésekből fejlődik valami – aztán néha megtorpan. A boldogság és a kétségek papírra vetése segít Lacinak a tisztázásban.

A naplóból az akkori erkölcsökről is sokat tudunk meg. A szüzesség érték, az óvatos, gyengéd közeledés az alap. A fiúk tisztelik a lányokat! Hét évtized múltán ezeket a sorokat olvasva mintha régmúlt évszázadokban járnánk, pedig… nagyanyáink, apáink kora ez.

Közben a fiatalember kitüntetéssel érettségizik, de „természetesen” nem tanulhat tovább. Fájó ez, hiszen ragyogó intellektus. Egyedül Gyuri, a legidősebb tanulhat, mérnök lesz. Laci szerszámkészítő, Andris pék. Közben fokról fokra bontakozik ki a tragédia – a zsidóságé és a családé.

Laci személyiségét jellemzi, hogy bármilyen fáradt, mindig szán időt a feljegyzésekre. Precíz, olvasmányos, összefüggéseket láttató, okokat-okozatokat feltáró írásai, beragasztott újságkivágásai dokumentálják a háború fejezeteit egy szegény budapesti zsidó család mindennapjain keresztül.

Spórolnak mindenen: a Naphegy, Albertfalva és az Üllői út háromszögében gyalog járnak, a villamos kivételes, megindokolt „luxus”. Ennek fényében tűnik igazán megindítónak, hogy Laci a kevésből, a nincsből mégis színes, gazdag kulturális, társasági életet él. Színház, mozi, koncert; könyveket vásárol, kirándul, olvas.

Laci nem csak lejegyez: véleményez, elemez, latolgat, bizakodik, kommentál, csüggedt vagy lelkes, kíváncsi, már-már prófétai megérzéseinek maga sincs tudatában. Istent szólítja, imádkozik. Hitért harcol, miértekre vár választ. Elembertelenedő világ krónikása. Ahogy olvassuk, vele nevetünk, aggódunk, ott vagyunk benne a korban.

X

Szociográfia, szépirodalom? Első renden: családtörténet. Intim, személyes, apró részletei olyan ismerősek, mintha egy családi otthon félig elhúzott függönyei közé tekintenénk be. Csendben állunk, figyelünk, nem tudunk nem menni Lacival, húz magával a történet.

„Amíg feladat volt, addig nem éltem annyira együtt vele – mondta 2015 decemberében Előd Nóra. – Amióta megjelent a könyv, amióta az asztalomon van, azóta sokkal jobban felkavar. Ülök a koncerten a múlt héten, és arra gondolok, hogy Babi meg Laci itt ültek, és Bartókot hallgattak. Elkezdtem egy kicsit az ő szemével nézni mindazt, ami nekem a papundeklidoboz volt sok éven át. Megvan az ideje a hallgatásnak és a beszédnek.”

A kötet első bemutatója előtt nem várt meglepetésben volt részük a szerkesztőknek: megtalálták Babit! A szép arcú, finom, törékeny hölgy szerényen és méltósággal volt jelen a rendezvényen. Ma nyugdíjas, történelem szakos pedagógus. Az első szerelem különlegességére emlékezik. Maga sem hitte volna, hogy ennyi év után Laci és az ő története megelevenedik. A barátok emlékezetében – mondta – tovább élnek a napló szereplői. Csak így, hiszen a három fiúnak egyetlen utódja sem lehetett.

A harmincas évek eseményei érthető módon egyre inkább betüremkednek a napló személyes feljegyzései közé. A fiú a zsidó identitással az istenhitért is küzd: vágyik rá, tiszteli a hívő embereket. Közben ő maga rendszeresen szólongatja Istent, párbeszédbe elegyedik vele, kér, érvel, imádkozik, kérdez, úgy, mint aki tudja: szavát hallja az istenség. Lelki életről, spiritualitásról ír és gondolkozik. „Fatalista lettem. Vagy talán istenhívő” – kérdi, mikor órákon belül megérkezhet a behívója. 1942. szeptember 28-án ez is bekövetkezik. Októberben bevonul három hónapra Bereckre, Háromszék vármegyébe, ottani létét is precízen dokumentálja. Még a lakóépület képét is leskicceli (rajz jobbra).

Felelősségének teljes tudatában van. Családfővé kell válnia alig huszonkét évesen, mert édesapja 1941-ben meghalt, öccse pedig még kiskorú. „Úristen, kell, hogy legyél, kell, hogy segíts nekem, mert anyámért és a testvéremért harcolok, hogy teljesíthessem ígéretemet, amit Gyurinak tettem. Ne aggódj, vigyázni fogok itthon mindenre” – írja 1943. február 22-én, amikor megérkezik a hír Gyuri haláláról: 1942. december 9-én halt meg munkaszolgálatosként Dimitrjevkán, sárgaság utáni legyengült állapotban, huszonöt évesen. Éppen csak átvette gépészmérnö- ki diplomáját. „Gyuri! Nem igaz!– kiált fel fájdalmában Laci a naplóban. – Hogy bírjam el én ezt a terhet, hogy vigyázzak Anyura és Andrisra, aki 18 éves korában éppolyan, mint egy kamasz! Úristen! Miért kellett ennek lenni?”

Ekkor már sejti, később tudja is, hogy egyre nagyobb a baj. Tovább nem tanulhat, irodalmi ambícióit (is) elveszni látja. Nem fél a haláltól, de gyanítható: e tekintetben „nem őszinte” a naplóban! Bizonyosan fél, s ezt nem róhatjuk fel neki. Szerelmi csalódása is belejátszik ebbe az érzésbe. 1939 márciusában csókolja meg először a lányt, júniusban ezt írja: „Babi! Szeretlek! Mi lesz ebből?” „Szép zsebnaptárt” kap tőle, ám a lány visszahúzódóbb lesz, „a kis macskakörmeit próbálgatja” – jegyzi fel 1940. január 28-án. S április 21-én: „Babi tudatta velem, hogy vasárnapja olyan bonyolult, hogy csak du. ½ 6-ra jöjjünk fel. Könnyedén megjegyezte, hogy a Pacsirtákkal volt kirándulni. Ebben a pillanatban megéreztem, hogy vége. Ez a Babi… már nem szeret.”

A szerelem elmúlt, vagy magát győzködi? „Babi hálistennek kipusztult belőlem, mondhatom, teljesen” – írja 1941. november 23-án.

Közben folytatódik a krónika, ritkuló bejegyzésekkel. „Eszembe jut – olvassuk 1943 szeptemberében –, hogy hátha lesz mégis fiam, aki érdeklődve olvasgatja naplómat, és dühöng, mert nem írtam a világeseményekről. Legyen.” 1943. november 10-én még reménykedik: Andris öccse jó eredménnyel felszabadul (pékinasként?), talán elindul a pályája.

1944 januárjára édesanyja súlyos, majdnem halálos betegségbe esik. Műtét, ápolás… „Jóisten, hagyd meg nekem Anyut” – jajong. S március 22-én, a német csapatok bevonulásakor: „Uram… kérlek, tekints ránk, ha úgy tetszik, de mindenképp úgy a legjobb, ahogy történni fog. Mindenre kész vagyok Anyuért. És a lelkiismeretem tisztaságáért. Nem alkuszom.”

X

Súlyos idők következnek. „Az új kormány végrehajtotta mindazt, amiért ideküldték. A zsidó üzleteket bezárták, a zsidó betéteket zárolták… szerencsére eddig semmi komolyabb bajunk nem volt” – jegyzi fel 1944. május 21-én. Ugyanekkor zsidósága miatt már meg is alázzák a munkahelyén, állást keres – nem talál. „Nem mernek felvenni. Mindenütt az országban megcsinálták már a gettókat, Budapest kivételével. Mi lesz velünk? Kíváncsi vagyok, fogok-e még írni valaha ebbe a naplóba?” – kérdi.

Igen. Egyszer. 1944. június 4-én, vasárnap este 10.30-kor: „Hátizsákom be van csomagolva, minden kész, mehet a kocsi! Holnap bevonulok megint. Vácra. Andris kedden vonult be. Velem együtt 18–48 év között minden zsidó bevonult. Nem tudom, leszerelnek-e. Ha nem, Anyu és a gyerekek egyedül néznek egy gettóba vándorlás elé. Úristen, megkeményítettél a sok váratlan és értelmetlen sorspofon által, rád bízom, életben maradunk-e, elpusztulunk-e. Mondhatnám, hogy a Végzet kezében vagyunk. Embertelenül közömbös kíváncsisággal megyek az ismeretlen elé. Anyukám, Isten áldjon!”

X

Egyik Pichler fiú sem élte túl a háborút; a munkaszolgálatosként meghalt Gyuri és Laci után Andris tizenkilenc évesen nyomtalanul tűnt el, sírja máig ismeretlen.

X

A kötetet becsukva számos érzés kerít hatalmába. Laci élete torzóban maradt. Talán író lett volna, vagy más értelmiségi. Íráskészsé- géről, stílusérzékéről, humoráról, olvasottságából adódó bőséges szókincséről, színes kifejezésmódjáról ki-ki meggyőződhet a naplóból. Lehetett volna jó férj, jó apa, jó barát. Hazáját szerető, Istennel beszélgető, hitéért megküzdő, önmagát elemző, lelkét építgető, fejlesztő ember. Feljegyzései módot adnak a kései olvasónak arra, hogy értékeljünk, átértékeljünk és emlékezzünk.

Pepita füzetek. Pichler László naplója 1938–1944. Szerkesztette Dezsényi Katalin. Syllabux, Budapest, 2015.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2016. április 3-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.