– Az idén százéves kaposvári evangélikus gyülekezeten – mondhatni – nem látszik az idő.

– Nagy dolog a száz év, főleg úgy, hogy 1916 nem a legjobb történelmi időszak volt, mégis akkor döntöttek úgy a kaposvári evangélikusok, hogy szeretnének külön válni a reformátusoktól. S ehhez képest 1929-ben már állt a templomuk, ami teljes egészében összefogásból épült. Most nagyjából ezer főt számlálunk itt Kaposváron, ami ebben a körzetben nagy gyülekezetnek számít: nem jellemző, hogy mondjuk csak az idősek lennének jelen vagy csak a fiatalok, talán a negyvenes-ötvenes korosztály a legkevésbé népes. Érdekes azt látni, hogy nem a felnőttek hozzák a gyerekeket, inkább a gyerekek hozzák a felnőtteket a gyülekezetbe.

– A kötelező hit- és erkölcstan oktatás hatása érzékelhető?

– Számunkra ez hatalmas lehetőség. Olyan családok is megjelennek a templomban, amelyekről eddig nem is tudtunk. Amikor mi ide kerültünk, hét-nyolc hittanos csoport volt, mára ez több, mint harminc lett. 

– Könnyű volt Vas megyéből megszokni Kaposvárt? 

– Nekem igen. Ám ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy hamar, 14 évesen elkerültem otthonról, kollégista lettem, s szerencsére hamar be tudtam illeszkedni mindenhova. Kaposvár mára a szívem csücske lett, nagyon magaménak érzem, vonz az emberek közvetlensége, s persze már ide köt bennünket az is, hogy a fiunk itt született.

– Lázár születése – mint minden családban – gondolom önöknél is gyökeres változásokat hozott. A gyülekezettel való kapcsolatát is befolyásolta?

– Biztos vagyok abban, hogy igen. Eddig is úgy osztottuk meg a munkát Mátéval, hogy ő vitte inkább a gyülekezet vezetési és szervezési részét, én pedig inkább a gyerekekkel foglalkoztam, a hittanórák nagy részét én vezettem. Ám Lázár születése, az egész várandósság óta mindenhez kicsit más a viszonyom. Főleg úgy, hogy sokat vártunk rá, s végül lombikprogramban született meg. 

– Hány év telt el a várakozással?

– 2012-ben házasodtunk össze, azóta próbálkoztunk. Közben volt egy műtétem, amikor kiderült, hogy fizikailag nem lehetett volna gyerekünk természetes úton, esélytelen volt, hogy teherbe essek. Ekkor kezdtünk a kaposvári Kaáli intézetbe járni. 

– Most már sugárzik a boldogságtól, de gondolom nem volt ez mindig így.

– Hát mi tagadás, voltak nagyon nehéz időszakaink. Vizsgálatokra járni, várni és várni, persze mindketten feszültek voltunk. Én pedig nyilván magamat okoltam, hogy miért nem sikerül. S közben, például kereszteléseknél láttuk, hogy más családoknál úgy alakul minden, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Néha bizony vérzett a szívünk. Mégis, a kudarcok, a szomorúságok nem bomlasztották a kapcsolatunkat, inkább építették.

– Soha nem fordult Istenhez úgy, hogy miért nem segít?

– Lelkészként ezekben a nehéz időszakokban nem számon kérő volt a kapcsolatunk Istennel, inkább segítséget, erőt kértünk ahhoz, hogy újra és újra megéljük a mindennapokat. Lázárral való kapcsolatomban a legmeghatározóbb az a két hét volt, amíg várni kellett arra, hogy vajon sikerült-e a beavatkozás. Akkor a mélységeket és a magasságokat egyszerre éltük meg Máté is és persze én is. Mert amikor abba belegondoltam, hogy mi lesz, ha nem sikerül, s még egyszer végig kell járnunk az egész utat, attól megijedtem. 

– Sok, egyre több család küzd ezzel a problémával, nem ritka, hogy házasságok mennek tönkre emiatt. Ha valaki nem gyakorolja ilyen mélyen a vallását, miből meríthet erőt olyankor, amikor kudarcok sorozata éri?

– A múltból. Az együtt töltött időből, a közös élményekből, amikre vissza tudnak emlékezni. Aztán fontos a személyiség is, az hogy ki hogyan tudja kezelni a nehézségeket, ki mikor tud türelmesebb lenni a másikkal, mikor kell teret adni a párunknak, hogy most inkább nem kérdezlek, hagylak, hogy magadban rendezd a dolgokat. S persze sokat segíthet a család, a barátok, de leginkább az embernek saját magában kell rendeznie a dolgokat. De meg kell valljam, én az Istenbe vetett hit nélkül nagyon nehezen tudtam volna elképzelni és átélni ezeket a nehéz éveket. Ő segített, amikor sokan talán már azt is mondták, miért nem törődünk bele a gyermektelenségbe?

– Mit lehet erre mondani?

– Talán azt, hogy miért kellene elzárkózunk attól, amit a tudomány kínál? Miért ne élhetnénk a lehetőséggel? A kettő nem zárja ki egymást. Az a tanmese jutott az eszembe, amikor hatalmas özönvíz pusztít a faluban, s egy ember a háztetőn vár a segítségre. Jön három csónak, szólnak belőle: gyere, szállj be! Az ember meg azt mondja, nem, nem, majd Isten ad valami jelet. Közben elmennek a csónakok, s már számonkérőn kérdi Istentől, miért nem segítesz, mindjárt felér a víz a ház tetejéig? Azt mondja erre Isten, ott volt az a három csónak, amelyekbe nem szálltál be, na, azt a három csónakot én küldtem neked.

– Önöknek a csónak a lombikprogram volt.

– Igen és óriási hálával tartozunk Istennek, hogy elsőre sikerült. Mert azokkal szemben ülni a váróban és a szemükbe nézni, akik mondjuk már ötödször próbálkoznak, na, az nem egyszerű feladat. Mert óhatatlanul eszébe jut az embernek, akár és is ülhetnék a helyükön. 

– De végül sikerült.

– Igen, Lázár öt kilóval született. Úgy beszéltük meg, hogy március elsején megindítják a szülést, örültünk, hogy megússzuk a szökőnapot. Aztán mégis február 29. lett belőle. 

– S akkor csak négyévente lesz szülinapja?

– Nem, úgy döntöttünk, hogy amikor nincs február 29., akkor március elsején ünnepeljük a szülinapját.  

– Jó kisbaba?

– Le a kalappal Lázár előtt. Húsvétkor már bevittük a templomba, ahol végigaludta az istentiszteletet. Hatalmas élmény volt számomra, hogy a feltámadás ünnepén együtt lehettünk a templomban. Én nagyon hiszek abban, hogy az, amit a pocakban megél a baba, ahogyan várják, az nagyon meghatározó az ember életében. Olyan sokan követték a történéseket, izgultak velünk, imádkoztak értünk, érdeklődtek a terhesség alatt is, hogy egy kicsit benne éltünk a gyülekezetben. Lázár pedig mintha mindezt érezné, olyan barátságos, kedves mindenkivel, mintha tudná: egy kicsit mindenki unokája és kisgyereke, egy kicsit a gyülekezet babája is...

Pongráczné Győri Boglárka

1988-ban született Celldömölkön.
2007-ben Sopronban érettségizett a Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceumban.
2011-ben költöztek Somogyba, férje Máté már Kaposváron töltötte gyakorlati évét. 
Boglárka Tabon volt gyakorlaton, közben férje a gyülekezet megválasztott lelkésze lett. 
Boglárka 2013-ban diplomázott, s augusztusban felszentelték lelkésznek. 
2016 februárjában született Lázár fiuk. 
Jelenleg Boglárka és Máté a kaposvári evangélikus gyülekezet lelkészei.