A protestáns egyházak hívei nem fohászkodnak se Máriához, se másféle szentekhez, ugyanis egyedül Jézust tekintik hiteles közvetítőnek Isten és ember között. A szív néma fohászai azonban egészen bizonyosan az „Atya” helyett olykor az „Anyához” is szállnak, valamely – a dogma- és teológiatörténet számára nehezen hozzáférhető – rejtett, benső vágyból fakadóan. Ez a vágy ősi, a születésünk előtti időkbe vezet. Amikor még paradicsomi létállapotban, szabadon lebegtünk anyánk méhében.

Mindannyian onnan jövünk. A születés előtti egy olyan közös tudás és tapasztalat, mely a megszületést követően egyre inkább a tudat mélyére süllyed. Nagyban megkönnyíthetné az egymáshoz való kapcsolódást, a testvériségérzet erősítését, ha ez a belső élmény bármikor hozzáférhető volna. Azonban csak az olyan határtapasztalatok hozzák felszínre újra, mint amilyen a szülés, a súlyosabb betegségek vagy már az életből kifelé lépdelés. Amikor az ember a szó legmélyebb értelmében éli meg a ráutaltságot és a leginkább áhítja az oltalmat.

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.