Hadifoglyok, málenkij robotosok, szabadságharcosok, forradalmárok, politikai elítéltek sírhantjai, valós és tán soha nem volt magyar sírok a távoli eurázsiai sztyeppéken, méltatlanul elföldelt, dróttal összekötözött, arccal lefordított holttestek, temetetlen és újratemetett halottak – erősen ragaszkodunk történelmünk e lenyomataihoz. Úgy tűnik, az élettelen csontok, a szélfútta por és hamu, a gazzal benőtt sírok a nemzettudat elapadhatatlan, eleven, életadó forrásaként csordogálnak a mélyben évtizedek, évszázadok óta.

Felkavaró történet a vashordóból készült abroncsban orosz földön eltemetett evangélikus papfiú, újságíró, költő Gyóni Géza földi maradványainak sorsa. A sírja körüli homályt e lap hasábjain kiválóan oszlató írást (Kő András: A Gyóni-rejtély, Evangélikus Élet, március 6.) olvasva legelébb egy emlékirat mondatai jutottak eszembe: „Fürdés után vissza kellett mennünk vagonjainkba. Utunk Omszkból Krasznojarszkon vitt keresztül. Itt láttam azt a magyar hadifogoly-temetőt, ahová az első világháború halott foglyait temették. Állítólag itt fekszik Gyóni Géza költő, aki a »Csak egy éjszakára küldjétek el őket« című verset írta. Vajon megvannak-e még valahol a hadifogságban írt versei?”

Kovács Zoltán, az erdélyi születésű, Magyarországon tanult és felszentelt, majd 1943-tól Kárpátalján szolgáló református lelkész nem önszántából ült fel arra a szerelvényre, amelyről Gyóni Géza sírját köszöntötte. 1949 őszén huszonöt évre elítélt politikai fogolyként vitték Szibériába, hogy büntetését a Gulagon letöltse. Három hétig bámult ki a vagon ajtajának hasadékain – eddig tartott ugyanis az utazás a lembergi (lvovi) elosztótábortól az Angara folyó menti, Bratszkhoz közeli munkatáborig. Közben sokadszorra leperegtek előtte a közelmúlt eseményei: hogyan nyomult be a Vörös Hadsereg 1944 őszén Kárpátaljára, és ebrudalták ki őt és családját hamarosan a nagyszőlősi parókiáról. Hogyan kebelezte be a szovjet államhatalom – a csatlakozást „támogató” népszavazási „eredményeket” lobogtatva – 1945 nyarán a területet. Hogyan fosztotta meg 1949. februárban egyetlen tollvonással a kárpátaljai nem ortodox egyházakat ingatlanaiktól – beleértve a templomaikat is –, és szüntette be működésüket. Hogyan tartóztatták le őt és közel százharminc paptársát, hogyan ítélték el, és ültették fel a rabszállító vonatra. Majd 1949 őszén a transzszibériai vasútvonal egyes állomásai következtek, köztük Novoszibirszk és Omszk. Utóbbin Gyóni Géza is áthaladt, amikor a krasznojarszki hadifogolytábor felé tartott.

Rétegek

Rakódnak egymásra, egymás mellé a sírok, békességben pihennek már egymás mellett-felett az egykori háborús ellenfelek, hadifoglyok és hős, honvédő katonák, felszabadítók és megszállók – ki honnan nézi. Az első nagy háború halottainak csontjai felett porladnak a második világégés áldozatai. Mint Gyóni Géza 1917-ben ásott sírhalmán a Szentháromság temető temetettjei.

Rakódnak egymásra, egymás mellé a szavak – kitelepítés, deportálás, marhavagon, fejadag, csajka, éhezés, fagy, barakk, rabság, szenvedés, kínzás, megszégyenítés, túlélés, gyilkosság, halál –, közös

kulcsszavai a nyugati és keleti diktatúrák táborrendszereinek. Kísérteties hasonlóságok Dachau, Auschwitz, Mauthausen, Krasznojarszk, Omszk, Vorkuta világából.

És rakódnak egymásra, egymás mellé a történetek – férfiaké, nőké, civileké, katonáké, papoké. Utóbbiak közül csak néhány név a fent idézett református Kovács Zoltáné mellett: az evangélikus Böröcz Sándor, a kárpátaljai görögkatolikus Bendász István, a római katolikus Harangozó Ferenc és Mészáros Tibor vagy Olofsson Placid bencés szerzetes. Mindegyikük Gulag-története a szovjet katonai bíróságok vagy a magyar politikai rendőrség előszobáiból indult, és a szibériai vasútvonalakon, a vakító fehérségű orosz hómezőkön, valamelyik urán- vagy szénbányában, erőmű-építkezésen, erdőirtáson folytatódott. Aztán mindennek vége lett, Kovács Zoltán hite szerint éppen a legfelülről elrendelt időpontban, mert „nem vezetett út hazafelé mindaddig, míg Isten meg nem készítette”.

Lágerbeli ökumené

Ők hazatérve mind megírták vagy elbeszélték rabságuk történetét – ki vékony könyvecskében, ki vaskos kötetben. Különös, hihetetlen találkozásokról írnak. Szinte összezsugorodni látszik az irdatlan méretű Szibéria, mert a fogság éveiben a szovjet büntető intézményrendszer átláthatatlan rengetegében rendre ismerős paptársakba botlottak. Szinte körkörös a hivatkozások sora, a szálak hihetetlen módon érnek össze…

Mindegyikük felidézi legalább néhány kárpátaljai és más oroszországi görögkatolikus pap alakját. Velük igen nagy számban lehetett találkozni akár az ungvári vagy a lembergi börtönben, akár a szibériai táborrengetegben. Kovács Zoltán Omszkban akadt össze például a felsőveresmarti Bendász István atyával. „Még most is számban van a finom vacsorád íze” – idézte fel első, majd tíz évvel korábbi találkozásuk emlékét, amikor a szibériai fagyban végre újra egymásra ismertek.

A kárpátaljai görögkatolikus papokat Olofsson Placid atya is felemlegette. Egy 2001-ben tartott előadásában – jóval megelőzve a későbbi évtizedek minden óvatos elméleti-teológiai közeledését – a Gulagon a gyakorlatban már kiválóan működő ökumenizmusról is beszélt. Rabtársával, „N. Sanyi” evangélikus lelkésszel például szó szerint megfelezték – kettétépték – a rendelkezésükre álló egyetlen Bibliát, hogy minél több társuk olvashassa. „Megírta a memoárjait, még kéziratban elküldte nekem, azóta meg is jelent nyomtatásban” – emlékezik a bencés pap „N. Sanyira”. Mi azonban tudjuk – a monogramtévesztés ellenére is tudnunk kell! –, hogy nem lehet szó másról, mint B., azaz Böröcz Sándorról, az 1949-ben huszonöt évi kényszermunkára ítélt és 1955-ig a szibériai Vorkután raboskodó körmendi evangélikus lelkészről. És Kiáltás a mélyből című könyvéről, amely nyomtatásban 1993ban jelent meg először.

Krasznojarszktól Mordóviáig

De Böröcz Sándor Gulag-memoárjában megvan a történet „ellenpróbája” is. A szerző a számtalan találkozás közül kiemelte: „Három anyaországi római katolikus lelkész is volt velem Mordóviában. Ott találtam egy szerzetes-tanárt, aki a soproni bencés gimnáziumban tanított. Szerzetesi nevén: Placid. Dr. Olofson [sic!] Károly. Tizedik évét taposta rabsorsának. Ott ismertem meg újra dr. Harangozó Ferencet és Mészáros Tibort, akik a neukircheni fegyházban 1949-ben »tűntek el« előlem.” Kicsi tévedés itt is – Placid atya pannonhalmi tanár volt –, de évtizedek távolából mindez a lényeget egyáltalán nem érintő apróság csupán.

Az „újra megismert” dr. Harangozó Ferenc csendlaki plébánost szombathelyi letartóztatása után (úgy, mint jó fél évvel később Böröcz Sándort), 1948-ban az ausztriai Badenbe vitték, ahol (úgy, mint Böröcz Sándort) a szovjet katonai bíróság huszonöt évi kényszermunkára ítélte. Ezután Neukirchenben raboskodott, méghozzá egy cellában Böröcz és Mészáros tiszteletessel. Onnan a lembergi elosztótáboron keresztül a szibériai Tajset lágerébe vitték. Csak néhány hónappal előzte meg Kovács Zoltánt és Mészáros Tibort… És 1955-ben, a szabadulás után már hazafelé tartva, Mordóviában, az utolsó táborban újra összekerültek a hajdani ausztriai zárkatársak: Harangozó Ferenc, Böröcz Sándor és Mészáros Tibor.

Mintha messze távolodtunk volna Gyóni Géza krasznojarszki sírjától… De nem, a felidézett találkozások mind ugyanott, a szovjet birodalom hatalmas eurázsiai térségében, a Gyóni-féle hadifogoly-temető „közelében” zajlottak.

A költő neve Böröcz Sándorban is elevenen élt fogsága idején: „Eszembe jutott 1942. március 15-ike, amikor vadosfai káplán koromban elszavaltam Gyóni Géza »Csak egy éjszakára« című költeményét, mert mást nem tehettem az esztelen háború ellen, és amely szavalatot, illetőleg költeményt az élők még mindig emlegetik.”

Gyónit nem felejtették a Gulagra tartók, és a mai emlékezők is emlegetik. Mert a szálak előbb-utóbb csodálatos módon összeérnek…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 21. számában jelent meg, 2016. május 21-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.